Kislányként, a gyermekotthonban is arról álmodoztál, hogy híres énekesnő leszel?
Igazán sosem volt a terveim közt, nagyon sokáig nem tudtam eldönteni, hogy mi szeretnék lenni. Mindenfélét akartam, tervben volt, hogy apáca vagy békefenntartó válik belőlem, de tűzoltóként is el tudtam képzelni magam. Nehezen találtam ki, hogy mihez kezdjek az életemmel. A zene mindig ott volt, de nem gondoltam, hogy valaha komolyabban tudok vele foglalkozni, inkább a sport érdekelt. Rengeteget sportoltam, profi szinten űztem a futballt. Akkor még Magyarországon nem volt divat a női foci, ezért egy ideig Hollandiában játszottam egy csapatban, aztán mégiscsak hazajöttem.
Hogyhogy? Belefáradtál, vagy nagy volt a honvágy?
Kiöregedtem belőle, ilyen fiatalon is fáj mindenem a gerincemtől az ízületeimig.
Ezt váltotta a zene?
A tehetségkutató verseny indította el az egészet. Úgy voltam vele, hogy megpróbálom, egye fene. Nem igazán görcsöltem rá, mégis összejött.
Mi motivált? Az ismertség, a nyeremény, a megméretés?
Nem is tudom igazából, már az első perctől megbántam, hogy jelentkeztem. Mondtam is magamnak akkoriban sokszor, hogy nem vagyok normális. Engem sosem tanítottak énekelni, minden tanár azt mondta, hogy így vagyok kész. Mikor rákérdeztem, hogy ez mit jelent, azt felelték, hogy olyan technikákat alkalmazok, amikről nem is tudom, hogy mit csinálok. Mindig azt mondták, hogy szerencsés vagyok.
Most azt csinálod, amit szeretnél?
Mindig féltem kiállni a színpadra, és ez a mai napig így van, csak ezt az emberek nem tudják. Most is az a vágyam, hogy tanuljak a zeneírásról, a zeneelméletről, és aztán már nem előadóként, hanem zeneszerzőként szeretnék tevékenykedni. Vissza fogok vonulni a színpadról, már most önállóan írom a saját dalaimat, és egyre gyakrabban írok másoknak is. Nem vagyok nagyratörő, nincsenek sztárallűrjeim, és sikerült olyan könnyű helyzetbe hoznom magam, hogy nem kell korán kelnem, esténként koncertezek, a kettő közt pedig azt csinálom, amit szeretek. De nem jó ma Magyarországon énekesnőnek lenni, nem keresünk úgy, ahogy kellene.
Szerinted mi az oka annak, hogy több mint tíz év után is érdekled az embereket?
Az őszinteségem és a természetességem, ami megfogja őket. A dalaimnak van mélysége, mondandója. A másik meg az, hogy igazából nem szerepelek sokat a médiában.
Tudatosan?
Igen, mert azt gondolom, hogy attól nem leszel nagyobb, hogy folyton rólad olvasnak, vagy téged néznek esténként a tévében. A mögötted levő munkálatok tesznek azzá, meg hogy minél szebb és jobb dolgokat tegyél le az asztalra. Sikeres előadó az, aki mindig meg tud újulni, zeneileg érdekes tud maradni. És nem szabad azt sem elfelejteni, hogy az ember honnan jött, ehhez kell tartanunk magunkat. Ha jó vagy máshoz, az élet is kegyes hozzád. Ezt már megtanultam.
Évről évre termelik ki a csatornák a következő generációkat, egyre több énekes kerül ki a tehetségkutatókból. Konkurenciaként tekintesz rájuk?
Számomra ők nem konkurenciák, én teljesen mást csinálok. Reménykedem benne, hogy van köztük néhány, akikről évek múlva is hallhatunk. Nem konkurencia nekem senki, én szépen csinálgatom a saját dolgaimat, a médiától elbújva. Így találnak meg a legszebb dolgok. Fontos a szakmában, hogy az ember néhány évente feltűnjön a tévében, de csak akkor, ha van hír. Ha van értéke annak, amit közölni akarsz. Például a napokban forgattak velem az önálló estem és az új videoklipem kapcsán. De máshol nem vagyok ott, nem bohóckodom.
Már a pálya elején csalódtál a médiában, vagy ez később jött?
Korán megtanultam, hogy kikkel nem szabad szóba állni, mégis hamis képet mutat rólam a média. De mondok egy érdekes dolgot: ott van az X-Faktor-győztes Tóth Andi, akit a műsor vadóc rocker tinédzsernek mutat be, holott a valóságban egy csendes kislány, akivel a beszélgetésünk során alig bírtam kihúzni egy-két szót. Mondtam is neki, hogy ne hagyja tizenöt évesen, legyen önmaga, akkor elérheti a céljait. Én tizenegy éve próbálom bebizonyítani az embereknek, hogy nem az vagyok, akit a lapokból megismertek.
Írtak olyan cikket rólad, amin nagyon kiakadtál?
Annyi hülyeség volt már, hogy nem is tudom. Írták például, hogy meghaltam. Ott volt a nagy kereszt és a fekete gyászkeret a címlapon. Épp Székesfehérváron voltam, mikor mentem az utcán, és nagyon rám csodálkoztak az emberek. Nem értettem, mi történik, míg elém nem került a bulvárlap. Megírták azt is, hogy pszichiátriára kerültem, de ott sem jártam soha életemben. Az öngyilkosság pedig eszembe sem jutott, nálam jobban senki nem szeret élni. Jogi procedúrákba felesleges belekeveredni, inkább úgy gondolkodom, hogy az újságírók folyton cserélődnek ezeknél a lapoknál, én pedig maradok az én kis helyemen ugyanúgy tovább.
Szóba sem állsz már velük?
Nem. Most sajnos kikönyörögték, hogy beszéljünk, én pedig kivételesen belementem. Az volt bennem, hogy ha nem ülök le beszélgetni, akkor kitalálnak valami szarságot, és megírják azt. Másnap megjelent a cikk a másságról, amit nem is értek, hisz ebben nincs semmi újdonság. 2011-ben még a fél hetes híradóan is bemondták, hogy a nőket szeretem, annyira felfújták ezt a dolgot, most meg évekkel később újra előveszik. Nem kell most szenzációként kezelni, bár igazán akkor sem kellett volna.
Megedződtél az évek alatt?
Tizenegy éve rugdosnak orra-szájba, nagyon megedződtem. Úgy voltam vele, hogy ha törik, ha szakad, engem nem fognak letaszítani a színpadról, és nem fogják elérni, hogy ne énekeljek.
Manapság is tapasztalod, hogy előítéletekkel közelednek feléd?
Igen, szoktam, de nem az ő hibájuk.
Megtanultad kezelni?
Igen.
Megszokás?
Adottság.
De tényleg, mit lehet ezzel kezdeni?
Elmondom, én hogy csinálom. A Pozsonyi téren volt egy piknik, vittem a kis Szotyi kutyámat kosárkában, elhaladtam egy nő mellett, aztán egyszer csak hallom, hogy büdös cigány. Mosolyogtam, a párom meg csodálkozva kérdezte, hogy te hallottad, mit mondott. Mondtam, hogy igen, de nem tudok mit reagálni, nincs se időm, se kedvem ezzel foglalkozni. Nem érdekelnek már, mindenkinek a saját szegénységi bizonyítványa. Az a lényeg, hogy én mit gondolok saját magamról. Soha nem álltam be a sorba, ezért mondták sokszor, hogy kezelhetetlen vagyok. Nekem így vannak mélységeim, így van miből táplálkoznom. Van bennem egy ősbizalmatlanság, amiről nem én tehetek, hanem a gyerekkorom.
Van, akit mégis közel tudsz engedni magadhoz?
A mai napig úgy vagyok az emberekkel, hogy egy bizonyos szintet engedek meg a közelségükből. Mikor azt hiszik, hogy már kiismertek, az még nagyon nem az. Annyit engedek, amennyit én akarok. Nem vagyok egyszerű eset, és ezzel nem tudnak mit kezdeni az emberek, se a zenei szakma. Önálló gondolataim vannak, nekem saját véleményem van. Nyílt vagyok és őszinte: ha egy ember sunyi módon közelít, akkor elküldöm a francba. Ezt megtanultam finoman csinálni, anno Anya tanította, hogyan kell mosolyogva tűrni, hogy a másik egyre idegesebb. Nem döbbenek meg semmin.
Nehéz kihozni a béketűrésből?
Senkinek nem meséltem még, de ott volt a Karma nevű zenekarom, akikkel nagyon érdekesen mentünk szét. Nem is tudtam, hogy ők már másik énekesnővel próbálnak, nekem ezt nem mondták meg. Voltak lefixálva koncertjeink, időpontok, helyszínek, minden. A rajongókon keresztül tudtam meg, hogy ennek a közös munkának vége. Pozitívan kezeltem, sok sikert kívántam nekik az új énekesnővel, és tényleg remélem, hogy összejönnek az álmaik. Mi mást csináljak, nem szabad feldühíteni magad semmin. Utólag bebizonyosodott, hogy jót tettek velem, hiszen kaptam helyettük az élettől egy másik zenekart, akikkel nagyon egy hullámhosszon vagyunk, profik, és jó velük együtt dolgozni.
Hogy kell elképzelni téged alkotás közben?
Először is elmegyek vidékre beszerzőútra házi pálinkáért, majd hazajövök, és iszogatok. Aztán vagy jön az ihlet, vagy nem. Ez mindig hangulatfüggő, az én hangulatom pedig mindig változik: van a happy, a komoly és a nyugodt, attól függően, hogy épp milyen impulzusok érnek.
Most milyen vagy?
Halál nyugodt. Meg kicsit fáradt is vagyok, mert tegnap este volt egy buli, később kerültem ágyba, meg brassóit tanítottam sütni egy kedves ismerősnek. Hihetetlen gyorsasággal jönnek ötletek, tegnap például megírtam egy nagyon jó dalt, de nem kottáztam le, és eltűnt. Egyszer csak jön a hangulat, a ritmus, a tempó. Ahogy megyek az utcán, és kopog a csizmám, a vonat kattogó zaja, vagy csettintek egyet, vagy leesik valami a földre, és nagyot huppan. Vizuálisan látom magam előtt a dalt, és ahhoz a képi világhoz írom a dallamot. Csak utána írom le gyorsan kottába, majd elteszem, és nem nyúlok hozzá. Egész nyáron ezt csináltam, rengeteg dalom van már a fiókban.
Van olyan az életedben, amin utólag változtatnál?
Senki nem tökéletes, mindenki hoz rossz döntést, ez alól én sem vagyok kivétel. Mindig lesznek kudarcok, és amíg meg nem halsz, ez így megy majd. Én is követtem el hülyeségeket, voltak rossz döntések, de nem bánok semmit. Ha nem így döntöttem volna egyes esetekben, akkor nem ez az ember lennék, akivel most itt ülsz. Nincsenek véletlenek, nem hiszek bennük. Mindenkinek megvan a saját sorsa.
Elégedett vagy a tieddel?
Engem vert a Jóisten mindig, én ehhez vagyok hozzászokva.
De szereted?
Igen, nagyon szeretek élni. Imádom az ízeket, az illatokat, az érzéseket, a városokat. Úgy járok Budapesten, mint egy turista. Rohannak mellettem az emberek, fel sem néznek, én észreveszem a szép dolgokat, és mindennap rácsodálkozom, hogy de gyönyörű ez az ország, néha ki is mondom, mikor sétálok, hogy de szép vagy, Budapest. Közben mosolygok. Mindig mondják a barátaim, hogy figyelj már Nyanya, már csak egy fényképezőgép kellene a nyakadba, igazi turista lennél.
Nyanya?
Örökre rám ragadt ez a becenév. Azért kaptam, mert mindig fáj valamim, a hátam, a derekam vagy az ízületeim. Van egy jellegzetes kacsa járásom, azért is megyek lassabban, mert különben nagyon fáj, és így kényelmesebb. Ha viszem a kutyát, akkor is kiabálok utána, hogy ne már, Szotyi, ne rohanj, mindent szépen, lassan.
Ha nem zenélsz, mit csinálsz szívesen?
Nagyon szeretek főzni, de soha nem kóstolom meg, amit készítek. Az illatából tudom, hogy mikor jó, és csak akkor kóstolom meg, mikor kész, és lezártam a gázt. Karácsonykor elkészítettem életem első töltött káposztáját, aztán elvittem Tiszadobra egy gyerekkori barátom családjához. Nehéz körülmények közt élnek sok gyerekkel, minden szobában sötét van, csak az egyikben van áram.
Mégis, amikor beléptünk a párommal, olyan boldognak láttuk őket. Másnak mindene megvan, és mégsem boldog, ők pedig a szegénységben is tudnak vidámak lenni. Nagyon tetszett, hogy a párom is azt vette észre, hogy ebben a családban szeretet van. Különös dolgok ezek, elgondolkodtatják az embert. Januárban megint megyek, és viszek valami jó tartalmas ételt, a gyerekeknek ruhákat, gyümölcsöt.
Másoknak is szoktál segíteni?
Kizárólag úgy, ha nem kerül nyilvánosságra, ha nem a kamerák előtt zajlik. Nem olyan vagyok, aki televíziót és mosógépet vesz, aztán nagy rivaldafényben átadja. Jó érzés olyan ismerősöknek adni, akikről tudom, hogy nehéz helyzetben vannak. Régebben nem tehettem meg, nem kerestem olyan jól. Most viszonylag kezdenek rendbe jönni a dolgok, végre tudok segíteni. Ilyenkor megtalálnak a szép dolgok, feltöltenek a mindennapokra.
Jól látom, hogy egyre több tetoválásod van?
Az egész életem rám van tetoválva. Az első fogadásból készült, vesztettem kártyán, a csuklómon van az emléke. Érdekes, mert korábban elleneztem a tetoválásokat. Másokon szépnek láttam, de nem tudtam elképzelni, hogy nekem is legyen. Aztán mégis kedvet kaptam. Amikor meztelenül állok a fürdőszobában, és belenézek a tükörbe, akkor azt látom, hogy szépek ezek a minták a testemen. Jól érzem magam így, de még szeretnék a hátamra egy nagyobbat hamarosan.
Elég nagy bátorság két arcot tetováltatni a nyakadra, folyton szem előtt vannak így.
Ez volt a célom. Így soha nem kell levetkőznöm, hogy látszódjon a két példaképem: Edith Piaf és Madonna. Piaf itt nagyon fiatal még, majd velem együtt ráncosodik meg, ha idővel megereszkedik a bőr a nyakamon, az ő arcán is meglátszik majd a kor. Bár nem tudom, leszek-e ráncos valaha, nagyon jók a génjeim.
Mikorra tervezed a következőt?
Pont most készült volna el, ha elkezdjük a tervek szerint nyáron, de elhalasztottuk, mert fogyókúrába kezdtem. Már nagyon zavart, hogy akadályoz a súlyom a mindennapokban, olyan kövér voltam, hogy ha fel kellett kelnem az ágyból, úgy kínlódtam, mint egy hátára esett cserebogár. Néztem magam az egyik fotón és azt mondtam, ebből elég volt. És az is hatott rám, hogy ismeretlenek utánam kiabáltak az utcán, hogy öcsém, de elhíztál. De tudod, sose szólok vissza, és nem is szívesen bonyolódok beszélgetésbe magamról.
Senkivel?
Vannak kivételek, de alapjában nagyon keveset beszélek. Általában a koncertek végén is csak annyit mondok, köszönöm, hogy eljöttetek. Vigyázzatok magatokra és egymásra. Pont ezért különös számomra is az önálló estem, mert ott mesélek az életemről. Van benne játék, zene, színház, és jó emberek vesznek körül. Az is eljön, aki nem szeret, aztán megkedvel mégis. Egymillió emberrel nem tudok leülni beszélgetni, hogy a valós énemet lássák, de talán az estek adnak egy lehetőséget erre azoknak, akik be akarnak tekinteni a média által sugallt kép mögé.