Dolák-Saly Róbert: Titkon holdonfutó szeretnék lenni

Dolák-Saly Róbertet a legtöbben a L’art pour l’art társulat tagjaként ismerik. Pandacsöki Boborján figuráját kicsit sem unja, a Monty Pythonból John Cleese áll hozzá a legközelebb, zenei példaképe pedig Roy Harper, akivel sikerült személyesen is találkoznia. Bár újabb tévéműsorokat nem erőltetne, a színházi felvételeknek örül – augusztus 20-án is képernyőre kerül egy ilyen, akkor lesz A postás, aki megeszi a leveleket tévés bemutatója a Comedy Centralon.

• Hibának tartja, ha a L'art pour l'art társulatot Monty Python-osnak minősítik.
• Hamar rájött, hogy nem lehet megtiltani a közönségnek, hogy a műsor egyes részein nevessen.
• Reméli, hogy nem bigott optimista, szerinte a világot nem lehet megváltani.
• A világ megismeréséhez szerinte a tudomány vezet.
• A közönség reakciói mindig fontosak, sokszor improvizál.
• Boborján az állatokkal kapcsolatos élményeinek összessége.
• Van egy lánya, aki sajnos sokszor idéz tőle.

A Monty Pythonnal hogy állsz? Sokszor hasonlítják hozzájuk a L’art pour l’art-t.

Elárulom, hogy én voltam a legutolsó a társulatban, aki találkoztam a nevükkel. A társulatunk már régóta működött, amikor egyáltalán megtudtam, hogy léteznek. Természetesen nagyon szeretem, amit csinálnak, de a hatásuk szinte nulla volt a tevékenységemre.

Karinthy, Alfonzó és Örkény nagyban hatott rá Fotó: Kalászi György

Melyik tag áll hozzád a legközelebb?

Nem is tudom, talán John Cleese, aki egy meglehetősen őrült fazon, és sajnos nagyon tehetséges, ami miatt eléggé neheztelek is rá. Nem is tudom, hogy vette a bátorságot, hogy a kollégáival együtt már a hetvenes években korszakalkotót produkáljanak. Szóval annak ellenére, hogy zsenikről beszélünk, az azért zavart, hogy mindig volt valaki, aki azt írta, hogy a L’art pour l’art olyan Monty Python-os, mert nem volt igazuk.

Erről sokszor nyilatkoztunk is annak idején, hiszen

amit a L’art pour l’art csinált és csinál, az speciálisan magyar dolog.

Rám egyébként sokkal inkább Karinthy, Alfonzó és Örkény István hatott. Őrzök egy levélrészletet, amit tizenévesen írtam a nagyapámnak, és amiben Nagy Lajos Képtelen természetrajz című könyvét ajánlgatom neki, garantálva, hogy jól fog szórakozni. Talán ez az első, abszurd humor irányába mutató élményem.

Hogy emlékszel a legelső fellépésetekre?

Igazából két első fellépésről beszélhetünk, az egyik Andris önálló estje volt, amire meghívott vendégzenésznek, hogy játsszak komoly dalokat a vicces jelenetek között. Ez azonban nem nagyon működött. A két műfaj nem volt kompatibilis,

nem lehetett betiltani a röhögést arra az időre, amikor a dalok következtek.

Nem is tudom, hogyan gondoltuk, hogy ez megvalósítható. Mindenesetre hamar rájöttünk a megoldásra. Úgy döntöttünk, hogy végig felvállaltan humoros dolgokkal szórakoztatjuk a nézőket. Szerencsére ehhez is volt közöm, hiszen már a gimnáziumban írogattam olyan jeleneteket, amikkel az osztálytársaimat próbáltam nevetésre bírni.

Már a gimnáziumban írt humoros jeleneteket Fotó: Kalászi György

A másik fajta első fellépést már L’art pour l’art néven csináltuk, jelezve, hogy az már négyünk produkciója. Mivel hasonló dolgokat nem láttunk színpadon, izgalmas volt az agymenéses műsorszámainkat bemutatni.

Kicsit olyan élmény volt, mintha új műfaj született volna azokban az időkben.

Persze ez túlzás, de mindenesetre rengeteg új elem találódott ki akkortájt, ami meghatározta a következő évtizedeket. Ezt persze akkor még nem tudtuk, csak ösztönösen tettük a dolgunkat.

Amit mi csinálunk, igazából diákhumor, csak míg sokan felnőttként elfelejtik az iskolás éveket, mi prolongáltuk azokat az időket a fejünkben. Arra azonban egyikünk sem gondolt, hogy évtizedekre szóló kaland lesz. Én maximum három előadásban gondolkodtam. Ha jól számolom, annál azért több lett a végén.

Mennyire lehetett ezzel csajozni az elején?

Hát, ez nem a legjobb műfaj a csajozáshoz. A lányok szeretnek ringatózni egy popdalt hallgatva, de az, hogy valaki folyamatosan hülyét csinál magából, nem garantálja a könnyű hódítást. Na jó, nem panaszkodom, azért

nagy volt a felhajtás annak idején.

Abban az időszakban nem volt szokatlan, hogy például az aluljáróban odalépett hozzám egy lány, és kaptam tőle egy jó nagy szájpuszit. Ja, és nem a barátnőm volt, ezt azért még hozzá kell tennem.

Te azért ismerted a zenészi életet is, egy szál gitárral játszottál az Omega előtt, valahol azt írták rólad, olyan voltál, mint a magyar Roy Harper. Te mit gondolsz erről?

Az említett gitáros-énekest persze alig ismerik itthon. Egy filmben láttam meg őt, és hallottam néhány dalát. Azt hiszem, az a stílus és dallamvilág hatott rám a legjobban, amit ő képviselt. Nem rossz inspiráció, mert sokak szerint a Led Zeppelinre és a Pink Floydra is nagy hatással volt a munkássága. Később kiderült, hogy a szürreális szövegei szintén közel állnak hozzám. A weboldalamon megtalálható Harper története az én szempontomból, vagyis azé a harminc évé, amíg eljutottam hozzá, és egy pubban végre találkoztunk személyesen is.

Kiszámoltam, hogy ez a harminc év pont elég lenne ahhoz, hogy 5 km/h-s sebességgel elsétáljak a Holdra.

Nekem ez a Holdra szállás volt a Beatles, a Floyd, a Zeppelin mellett a legnagyobb zenei élményem. Természetesen most csak a kezdeti időkről beszélek, mert a későbbi idők zenéi is alakítottak rendesen. Szóval aztán Harper meg is hívott két bulijára, ahova nagyon elmentem.

A zenélés jelen van még az életedben? Saját lemezed – ami nem a L’art pour l’art-ral készült – legutóbb 1995-ben jelent meg.

Én folyamatosan írok dalokat, csak nem olyan komoly hangvételűeket, mint amikre gondolsz. A műfaj is erejét vesztette, lemezt készíteni csak hobbiból vagy promóciós céllal érdemes.

Ha zenész maradtam volna, biztosan kialakítom a magam sajátos stílusát,

amit aztán mindig számon kért volna rajtam a közönség, de a L’art pour l’art berkein belül lehetőségem nyílt egyfajta stílusszédelgő alkotói munkára. Ahány dal, annyiféle stílus, és ez mindig is nagyon inspiráló volt számomra.

Szereti, hogy többféle stílusban zenélhet Fotó: Kalászi György

Mindenesetre jó érzés, hogy szinte bármelyik műfajba beleüthetném az orromat, de ez a vágy már nem mozgat. A rockzene az én időmben csodálatos lehetőség volt arra, hogy a fiatalok kommunikáljanak a fiatalokkal, de az a küldetés, amit a közönség a zenészekre vetített, az nem létezett. A zenék és szövegek szépsége, a mondanivaló fennmaradt, tényleg csodálatos dolgok jöttek létre, de nem váltották meg sem a világot, sem minket.

Miért, meg lehet egyáltalán váltani a világot szerinted?

Jaj, dehogy lehet. Megváltani magunkat tudjuk, és esetleg a családunk életét. Szerencsére van egy tündéri, csodálatos feleségem, és egy ugyanilyen lányom. Na, értük érdemes megtenni, amit csak lehet. Visszakanyarodva a muzsikához,

a rock- és popzene átsegített minket a fiatalkorunkon,

de innen visszatekintve már ifjúságunk háttérzenéjévé halkultak, szép emlékekké, hangulatokká finomultak. Az akkori fiatalok közül sokan szinte forradalmi erőt láttak a műfajban. Azt hitték, hogy hatásukra még a társadalom is átrendezhető.

Optimista vagy a világ alakulásával kapcsolatban?

A világ alakulásával én nem foglalkozom. Az alakul magától, függetlenül attól, hogy ki mit gondol róla. Persze megérintenek a világalakító események, de igyekszem a fontos dolgokra koncentrálni. Például arra, hogy a családom örömét fokozzam, vagy hogy a saját életemet úgy alakítsam, ahogy az kívánatos. Ezek részben hatalmamban állnak.

Optimista?

Remélem, nem vagyok bigott optimista.

Az valahogy nekem nem állna jól. Bár optimizmusra vall, ha az ember alkot, és teszi a dolgát. Én inkább realista lennék, ha lenne elég ismeretem ahhoz, hogy ismerjem, hogyan működik a világ. De mivel nem ismerem, ezért amatőr realistának mondanám magamat. Hogy ez mit jelent a hétköznapokban? Ugyanúgy működök, mint bárki más. Jó kedvem van, és sokat röhögök, de tudok nagyon borús is lenni, vagy rágódni dolgokon.

Ilyen önmarcangoló típus lennél?

Igen. Múltkor másfél kiló húst haraptam ki a vállamból mérgemben. Egyszer meg az alkaromat téptem széjjel. Szörnyű vagyok néha.

Egyszer az alkarját tépte széjjel Fotó: Kalászi György

Te is belesodródtál vallási, spirituális dolgokba, mint Laár András?

Nem hiszem, hogy más emberek viszonylatában kell vizsgálni egy ilyen kérdést.

Mindenki olyan módon él, ahogy az neki tetszik, és szerencsére mindenki más.

Én a világ megismerésében a tudományt, a tudományos módszereket tartom a lehető legjobb metódusnak, de ez nem jelenti azt, hogy nem tisztelem mások világnézetét. Én nem könnyen hiszek el dolgokat, erősen megszűröm, ami elém kerül, így inkább szkeptikusnak mondanám magamat.

Különben meg

végtelenül unalmas lenne, ha minden ember hasonlóan gondolkodna.

És ez igaz a társulatunkra is. A sok szín úgy tud megjelenni egy előadáson, hogy mindenki máshonnan nézi a dolgokat. Nem beszélve arról, hogy mennyivel emelkedettebb dolog, ha sokféle életfelfogású ember képes együttműködni hosszú évtizedeken át, ez az igazi teljesítmény.

Augusztus 20-án új tévés produkciótok érkezik a Comedy Centralra. Erről mit kell tudni?

Ez A postás, aki megeszi a leveleket című L’art pour l’art színházi est tévéfelvétele. A Comedy Central jó szokásához híven képernyőre viszi az előadásunkat, ahogyan az előzőeket is – amiért nagyon hálásak vagyunk nekik. Ha jól tudom, eddig öt műsorunkat mutatták be, amik közül az utolsó kettőt ők is vették fel, ami azért nagy öröm számunkra, mert megmaradnak ezek az estek az utókor számára.

Teljesen más egy színházi előadás hangulata, mint amikor tévéstúdióban készítünk műsort. Összehasonlíthatatlan a két közeg. Ez persze nem jelenti azt, hogy a tévéműsorainkat ne szeretnénk, csak azoknak más erényeik vannak, mi pedig mégiscsak a közönség előtt érezzük magunkat otthon.

Változik is egy-egy előadás attól, hogy milyen a közönség?

Természetesen változik. A közönség műsoralakító reakciói előre nem látott helyzeteket teremtenek. Ezért jók az élő műsorok. Volt olyan színházi felvétel, amelyben a videókiadványunkra felkerült a délután hat órás és az este fél kilences előadás Boborján-jelenete, mert annyira más volt, hogy külön szerepelhetett a kiadványon.

Szeretsz is improvizálni?

Ha szeretek, ha nem, néha muszáj. Ha például eszembe jut valami új, jónak tűnő ötlet, ami az eredeti jelenetben nem volt, akkor azt nem vagyok hajlandó kihagyni. Lehet, hogy valamivel gyengébb, de meg kell reszkírozni. Ez annyira a szokásommá vált, hogy most már sokszor csak azért is mást mondok, amire természetesen például Pethő Zsolt kiakad, elkezd röhögni, és elindul a tébolyda.

Nem hagyja ki, ha a színpadon eszébe jut egy másik poén Fotó: Kalászi György

Persze előfordul az is, hogy nem jut eszembe az eredeti szöveg, és akkor is helyettesíteni kell valamivel. Sokszor az így születő „idegen” poénok épülnek be a jelenetekbe, és így erősödnek az előadások idővel. Ezért szoktam mondani a barátaimnak, hogy

az új estjeinket ne az elején nézzék meg, hanem várjanak pár hetet, akkor érdemes.

Ahogyan az élőlényeknek, a jeleneteknek, az előadásoknak is evolúciója van.

Folyamatosan rivalizáltok egymással a társulatban?

Persze. Sokszor agyonverjük egymást. Általában ököllel rendezzük a nézeteltéréseinket. Múltkor Szászi Móni vert minket laposra.

Mennyire határozza meg a dinamikát, hogy Móni és Zsolt egy pár?

Igazságtalannak tartom, hogy ők, mivel ott vannak egymásnak, értelemszerűen folyamatosan pasiznak és csajoznak. Két hete is láttam, hogy Zsolt rákacsintott Mónira. Ez felháborító és idegesítő. Nekik jár, nekem nem? Fontolgatom, hogy feljelentem őket a Színház-viselkedésügyi Minisztériumban, és panaszt teszek kacsintásügyben.

Most volt hír, hogy Laár és Galla Miklós kibékültek közel húsz év után. Veled és Gallával mi most a helyzet?

Hogy velem mi a helyzet, azt azért tudom, mert én én vagyok, és mivel éppen nyilatkozom, ezért az én részem kipipálva. De másik emberekről nem tudok nyilatkozni. Az érintetteket kell megkérdezni arról, hogy velük mi a helyzet.

És Nagy Natáliával milyen a viszony?

Volt, hogy felhívtuk egymást telefonon valami aktuális kérdéssel, és kellemes orgánummal megbeszéltük. De van még pár száz ismerősöm, és bízom benne, hogy rájuk nem kérdezel rá.

Kivételes helyzetnek érzi, hogy több karakter bőrébe bebújhat Fotó: Kalászi György

Meddig lehet ezt csinálni? Nem unalmas még Boborján figurája?

Rowan Atkinson, aki Mr. Bean megformálója, egyszer azt mondta, hogy minden humoristának csak egyetlen jó figurája lehet, és előre elnézést kérek, de

Chaplinnek sem volt unalmas egyetlen figurát kibontani egész életében.

Én így talán igazán kivételes helyzetben lehetek, hiszen jó pár karakter bőrébe bújhatok. Ezért aztán unalomról szó sem lehet.

Van ezek mögött a figurák mögött valaki? Aki, mondjuk, Boborjánt ihlette?

Boborján az állataimmal kapcsolatos élményeimnek az összegzése.

Van olyan figurám, amelynek van egy pici valóságos élményháttere,

de a domináns mégis a kreatív képzelet. Inkább a fantázia hozta létre ezeket, tipikus karaktertulajdonságokból. Ilyen értelemben nincs egyetlen valós személy, akit megmintáztam volna.

Most is állatokról írtál könyvet, szeptemberben megjelenik az Én vagyok a kedvenc állatom című köteted.

Ez igazi kihívás volt, hiszen ez a téma, hogy stílusos legyek, eléggé lerágott csont már. Ezért döntöttem úgy, hogy egy tőlem szokatlan formát választok, versben mondom el a gondolataimat. A könyvben kottákat is talál majd az olvasó, amelyek az internetről letölthető kutyás-macskás dalaim előadását teszik lehetővé azok számára, akiknek kedvük van gitáron előadni. A remek illusztrációk Igor Lazin munkái.

Az Én vagyok a kedvenc állatom borítója Forrás: Dolák-Saly Róbert

Megkaptam a Libritől előre egy verset, amelyet Csányi Vilmos kutyája ihletett. Ilyen jóban vagytok?

Igen, jóban vagyunk, szoktunk néha találkozni, beszélgetni. Én eredetileg biológiatanár voltam, és hobbiként megmaradt, hogy tudományos témájú könyveket, cikkeket, filmeket olvasok, nézek.

Erősen foglalkoztat az etológia, a pszichológia, a csillagászat, a kozmológia.

Szóval ilyen kérdésekről örömmel beszélgetek tudósokkal, ha lehetőségem nyílik rá. Persze interneten rengeteg dolgot talál az ember ezekről, de azt semmi sem pótolja, ha egy olyan kaliberű tudóssal beszélgethetek, mint Csányi Vilmos.

Neked vannak állataid?

Jelenleg van két marha macskám, kutyám csak volt. Kibírhatatlanul aranyosak, felháborítóan édesek. Az egyiket úgy hívják, hogy Dodzsem, mivel a farkát állandóan fölfelé tartja, ahogy jár. A másik a Majtényi. Ez a név onnan jött, hogy kiskorában állandóan rohangászott a lakásban, én meg úgy hívtam őt, hogy Harctéri, a harctéri idegességre utalva. És az akkor hétéves lányom egyszer csak megszólalt: „Harctéri? Nem inkább Majtényi?” És akkor nagyon röhögtem, mert tudtam, hogy ha van olyan név, ami nem adható egy macskának, az a Majtényi.

A lányod is nézi a L’art pour l’art jeleneteit?

Persze, néha feljön – az emeleten van a dolgozószobám –, és sajnos idéz tőlem. Ráadásul tetszik is neki, ami azt jelenti, hogy sokszor halkan, de hallgatnom kell valamelyik jelenetemet, ami helyett inkább el tudnám képzelni, hogy nem kell hallgatnom valamelyik jelenetemet. Viszont nagyon szórakoztató a gyerek. Néhány hónapja feljött hozzám, és megkérdezte, hogy „Apa, tudod, mi a kedvenc embertípusom?” „Nem tudom” – válaszoltam. „Hát, a férfi” – mondta hetykén, majd továbbállt. Szóval van egy lányom, aki szintén nem teljesen komplett, de persze szomorú lennék, ha nagyon az lenne.

Nem érdekli a pénz, inkább csak az, hogy megéljen Fotó: Kalászi György

Rendes tévéműsorról nem volt mostanában szó? Mármint olyanról, ami direkt a tévére készül?

Négy éve csináltunk ilyet, és azóta is ismételgetik a Banán, pumpa, kurbli című sorozatunkat, ami kilenc darab ötvenkét perces részből állt. Én személy szerint – de csak a magam nevében beszélhetek – már nem nagyon ambicionálom, hogy újra tévéműsorokat csináljunk. Az viszont sokkal jobban érdekel, hogy a színházi estjeinket felvegyék.

Más műsorokba hívnak? Mondjuk főzni?

Nagyon sokszor hívtak mindenféle műsorokba, de leszoktak rólam. Régebben egy-két produkcióba elmentem rendszeresen, például azért, mert az egész stáb haver volt, vagy mert a műsorban sokat marháskodtunk, és röhögni mentem oda. Szóval, ha máshova hívnak, gyakran nemet mondok, ami azért nem feltétlenül hasznos.

Lenne azért az a pénz?

Sajnos ezt ki kell mondanom, még ha sokan azt is fogják gondolni, hogy játszom az agyamat: engem ilyen formában nem érdekel a pénz. Ha érdekelne, akkor már ott lennék különböző fontos helyeken. Az izgat, persze, hogy megéljek, de hál’ istennek a L’art pour l’art-ral és a saját megmozdulásaimmal elvagyok. De hogy olyan dolgokat csináljak, ami engem nem érdekel, azt luxusnak tartanám.

Hogy alátámasszam az állításomat, a „rajongói” Facebook-oldalamat is nagy lelkesedéssel csinálom immár két éve, egy újabb interaktív játéktérnek fogom fel, mert szórakoztat.

Nincs semmi költséges hobbid?

De van. Szabadidőmben titkon holdonfutó szeretnék lenni. Nagyon sok pénz kéne hozzá. Nem is tudom, hogy kezdjek hozzá.