Beszélnünk kell az általános tahóságról

Kovács András Péter, röviden KAP Karinthy-gyűrűs magyar humorista, író, a hazai stand-up comedy egyik képviselője.

Kovács András Péter szerint folyamatosan meg kell lepni a közönséget, ma már nem elég, ha egy stand-up komikus csak kiáll, és elkezd szövegelni. Rengeteg projekten dolgozik egyszerre, a saját fellépések mellett benne van a Duma Swing-ben és a Duma Aktuál-ban, Kormos Anett-tel készített közös estet, miközben Litkai Gergővel írja a Munkaügyek című sorozatot. Szerinte egy jó stand-upos örök ellenzéki, mindig megmutatja, ha a király meztelen.

• Évről évre meglepődik, hogy megújítják a Munkaügyeket.
• Kitalálhatja a legabszurdabb dolgokat is, azok előbb-utóbb megtörténnek.
• Amikor Kormos Anett-tel dolgozik, nem egy férfi és egy nő, hanem két agy van jelen.
• El lehet érni a stand-upban is, amit Ákos a könnyűzenében.
• A morális visszamaradottságról, az általános tahóságról beszélni kell.
• A halált is fel lehet oldani humorral.

A Dumaszínházban folyton keringenek a piás sztorik, mi meg itt kávézunk reggel tízkor. Te nem veszel részt annyira az elhajlásokban?

Én amúgy sem nagyon alkoholizálok, de heti négy-öt fellépés után, a hatodik este már kedvem sincs. Nem is tudnék, a gyerekek reggel hatkor úgyis ébresztenek. Ha néha sikerül úgy megszervezni egy előadást, hogy már ne érje meg hazaautózni, és ott alszunk valahol vidéken, akkor is a társaságtól függ, hogy mi lesz az este vége. Ha például Hadházival és Litkaival megyek, inkább korán lefekszünk, hogy másnap egy kis wellness után még egy múzeumlátogatás és egy finom ebéd is beleférjen.

Inkább múzeumba megy, mint kocsmába Fotó: Polyák Attila - Origo

Hárman kezdtétek el írni a Munkaügyek című sorozatot is annak idején. Hogy emlékszel az indulásra?

Gergő már korábban dolgozott a Megafilmmel, a Buhera mátrix című regényét is ők filmesítették meg. Egyszer csak felmerült ott az igény egy vicces sorozatra, szerencsénkre Gergőt találták meg, aki aztán szólt nekünk is. Neki volt forgatókönyvírói tapasztalata, nekem egy csekély írói tapasztalom, hárman együtt pedig már a Rádiókabaré-ba is írtunk közösen.

Tudtuk, hogy a vicces jelenetek megalkotásával nem lesz gondunk,

csak majd össze kell valahogy fűzni azokat, a forgatókönyvírás szabályai szerint.

Nincs azért túl sok vicces magyar szitkom, ennek mi lehet szerinted az oka?

Az, hogy ez egy szakma, amit viszont nem tanítanak sehol, mi is a saját kárunkon tanulunk lassan bele. Az Egyesült Államokban sem ír valaki egyből szitkomot, nagyon magas szamárlétrán kell addig felkapaszkodnia. Itthon szeretünk azzal példálózni, hogy az amerikai szitkomok mennyire ütősek, de ez csak azokra igaz, amelyek már eljutnak Magyarországra is – nyilván jóval hígabb a mezőny annál, mint amit mi innen látunk. Nekünk annyi szerencsénk van, hogy itthon nem nagyon létezik másik szitkom.

A szitkomírás is egy szakma Fotó: Polyák Attila - Origo

Milyen a munkamódszer? Hogy kell elképzelni egy epizód megírását?

Most már az eredeti brigádból csak ketten vagyunk Litkai Gergővel, Lászlónak tavaly annyira megszaporodtak az egyéb elfoglaltságai, hogy nem győzte. Helyette betársult hozzánk Lengyel Balázs, aki több sorozat- és filmforgatókönyvben közreműködött már, komoly nemzetközi tapasztalatai is vannak.

Ő storylinerként segít abban, hogy a jelenetek ne csak önmagukban lötyögjenek,

legyen az egésznek valami íve, dramaturgiája. Nagyon jól érzi, hogy hány történetszál kell, hova kell a feszültség, nagyon sok sutaságot segített kiküszöbölni így az ötödik szezonra.

Hány évad van még a fejetekben?

Igazából évről évre meglepődünk, amikor meghosszabbítják a sorozatot, mi sokszor gondoltuk már azt, hogy ebből nem lehet többet kihozni. A hatodik évadra aláírt szerződésünk még nincs, de azért már elkezdtük írni.

Mennyi ebben a saját sztori?

Gergő és én is jogászok voltunk, és a volt évfolyamtársaink is szállítanak történeteket, ők most hasonló hivatalokban dolgoznak. A vicc azonban az, hogy

próbálunk kitalálni minél abszurdabb történeteket, ezekről aztán az élet bebizonyítja, hogy léteznek.

A mostani évadban még le sem ment az epizód, amelyben lefoglalnak sok tonna romlott élelmiszert, hőseink pedig megpróbálják tovább értékesíteni henteseknek. Ezt megírtuk már tavaly áprilisban, pár hónapra rá jött a hír, hogy lefoglaltak tizennyolc tonna romlott húst.

A legabszurdabb dolgok is megtörténnek előbb-utóbb Fotó: Polyák Attila - Origo

Volt aztán A kampány című rész is, abban a hivatal nagyon sok pénzt kapott arra, hogy reklámozza magát, a dolgozók pedig megpróbáltak logót meg kabalafigurát kitalálni ehhez – erre nyár közepén kibukott, hogy az NGM 85 millió forintból valóban készíttetett hét munkavédelmi PR-kisfilmet is, és az egyik épp a kabalafigura-tervezésről szól. Kitalálhatjuk tehát a legabszurdabb dolgokat is, előbb-utóbb valóban megtörténnek.

Ez az ország sajátossága?

Nem éltem még másutt, úgyhogy nem tudom, máshol mennyire abszurd a helyzet. Az azonban nem lehet véletlen, hogy egy hasonló munkahelyi sorozatban, például az angol Office-ban egész mások a problémák, mint nálunk, Magyarországon.

Litkai mellett Kormos Anett-tel is dolgozol együtt, nemrég debütáltatok egy közös műsorral. Vele hogy jött az együttműködés?

Vele ez régi szerelem, ha szabad így mondanom. Már akkor nagyon jóban voltunk, amikor bekerült a Dumaszínházba. Kezdetben el is láttam pár tanáccsal, de hamar kiderült, hogy nem szorul rá. Én rengeteget beszélek a feleségemről és a gyerekeimről férjként és apaként, ő ugyancsak rengeteget beszél a családjáról a másik szemszögből, óhatatlanul felmerült, hogy csináljunk egy férfi-női estet – ezzel együtt nem találtunk elsőre egymásra, voltak más jelöltek is a férfi stand-uposok között egy hasonló témájú esthez.

Hamar kiderült azonban, hogy nekünk nagyon jól együtt jár az agyunk. A színpadon a férfi és nő közti kapcsolatot próbáljuk megjeleníteni, igyekszünk némi feszültséget csiholni – az est címe is Numera –, ahhoz azonban, hogy ez megszülessen, valahogy nemtelenné kellett válnunk.

Amikor az anyagokon dolgoztunk, nem férfi és nő voltunk, hanem két agy.

Ez azért is tudott működni, mert Anett bizonyos dolgokban legalább annyira férfias, mint amennyire én nőies vagyok, szerintem egy macsó és egy cicababa nem tudott volna ilyesmit összehozni.

Vannak nőies tulajdonságai Fotó: Polyák Attila - Origo

Mik a nőies tulajdonságaid?

Például az empátia, nagyon empatikus tudok lenni. Túlságosan szelíd vagyok, és a gyerekekkel is szívesen töltöm az időmet. Nem vagyok az a fajta apuka, aki negyvenöt percet bír csak a gyerekeivel, aztán menekül otthonról.

Visszatérve a szakmára, közben a Duma Swing-ben és a Duma Aktuál-ban is benne vagy, fontos folyamatosan tágítani a műfaj határait?

Fontos, hisz az szerintem már kevés, hogy kiállunk, és vicceseket mondunk. A televízióban még elmegy, hogy félévente tizenkét percben elpoénkodunk, de ez már sem a budapesti, sem a vidéki közönségnek nem elég. Meg kell őket lepni, kellenek az új formátumok.

Pár éve még azt mondtad, haragszol a közönségre, amiért kanonizált pár embert, akiktől a többiek így nem tudnak érvényesülni. Most hogy látod a helyzetet?

Nagyon finom súlyponteltolódások vannak, de alapvetően nem változott a helyzet. Akik akkoriban gyökeret eresztettek a közönség fejében, azok azóta is ott vannak, függetlenül attól, mit csinálnak:

ha eltűnnek egy időre, vagy, ha épp rosszak a képernyőn, akkor is ott vannak,

de ha épp nagyon jók a színpadon, akkor sem tudják már nagyon beelőzni egymást. A fiatalok pedig hosszú évek munkájával sem tudnak oda kerülni, ahol már talán lenniük kellene.

Intézménnyé válhat pár stand-upos Fotó: Polyák Attila - Origo

Egyre inkább azt érzem, minden esély megvan rá, hogy tíz év múlva kvázi intézményesedjünk. Nem akarom magunkat hozzájuk mérni, de talán a stand-upban is elérhetjük azt, amit a könnyűzenében Presser, Ákos vagy a Tankcsapda: nekik már mindegy, mit csinálnak, most már örökké ugyanannak látjuk őket. Magyarországon körülbelül húsz-huszonöt év, amíg ez kialakul, lehet, hogy nem fogok megélni belőle, de akkor is én leszek a KAP.

Meddig lehet csinálni ezt az egészet?

Nem tudom, de amíg lehet, igyekszem frissen tartani az agyam. Erre nincs külön technikám, mindig más jön be.

Ha valamin nagyon felpaprikázom magam, abból általában jó anyagok születnek,

de ha fáradt és kialvatlan vagyok, akkor is, a tudatom teret enged a tudattalannak. Általában a végletek működnek nálam, ha minden nagyon szép és jó, az nem tesz jót a művészi termékenységnek. Akkor vagyok a legtermékenyebb, amikor ki tudok lépni önmagamból, és kívülről tudom látni a világot. Ha belekényelmesedem egy helyzetbe, és elhiszem, hogy minden rendben van, akkor mindennek vége.

Tizenhét évesen még papnak készültél. A hit mennyit segít most neked a mindennapokban?

Furcsa kérdés, mert azt mindenki tudja, hogy papnak készültem, de hogy azóta mi történt velem, azt már senki. Ma is rendszeresen hívnak lelkigyakorlatokra, katolikus rádiókba, pedig már teljesen más a viszonyom ehhez az egészhez. Az Istennel való kapcsolatom nem változott, az egyházzal való viszont nagyon is. Nem hiszem már, hogy a katolikus egyház az egyetlen üdvözítő eszköz, nem jó szerintem, ha az ember hagyja, hogy ráragasszanak egy címkét, beállítsák egy zászló alá.

Tizenhét évesen még papnak készült Fotó: Polyák Attila - Origo

Miért, a „stand-upos” például nem címke?

Az is egy címke, de pont a címkétlenség címkéjének kéne lennie.

A jó stand-upos az örök ellenzéki, aki nincs megbékélve semmivel, aki mindent ki mer mondani.

Magyarországon viszont a stand-up még mindig nem az, aminek lennie kéne. Amikor elkezdtük itthon a műfajt, mindenki lefordította a „stand-up comedy”-t úgy, hogy „állj ki, és dumálj”, de ez valójában nem a fizikai, hanem a lelki kiállásról szól, végső soron a tökösségről.

Mi ezzel szemben még mindig ott tartunk, hogy próbálunk kellemeskedni viszonylag langyos témákkal, nyilván nem is tehetünk mást, mert kicsi a piac, amiből élünk, nem tehetjük meg, hogy sok nézőt elveszítsünk. A valódi cél az lenne – és én is efelé tartok egy ideje –, hogy elengedjük ezt a görcsöt, nem biztos, hogy árt egy kis lemorzsolódás, kicsit kitisztulna a közönség. Jó lenne végre arról beszélni, ami a szívünket nyomja, jó lenne bátran kimondani, megfogalmazni igazságokat, nemcsak politikai, de erkölcsi értelemben is.

Zsidóznál vagy melegeznél már színpadon?

Távol álljon tőlem, bár szerintem nem az a lényeg, hogy kiknek mész neki, ha nem a sztereotípiákat szolgálod ki a poénjaddal, hanem ízlésesen, emberségesen és objektíven beszélsz ezekről a dolgokról. A melegekről a nyáron rengeteg szó esett, miután az amerikai legfelsőbb bíróság engedélyezte a melegházasságot, de

itthon csak a politikusok és a művészek mondhatták el a véleményüket a témáról,

a humoristák a saját eszközeikkel nem. Máskülönben egyből rájuk mondták volna, hogy homofóbok, még akkor is, ha épp a melegek oldalán élcelődnek. Pedig valószínűleg nem is a melegek sértődtek volna meg egy-egy poénon, hanem azok, akik attól félnek, hogy rájuk sütik a homofób jelzőt, ha felnevetnek.

Nem a sztereotípiákat kell kiszolgálni a poénokkal Fotó: Polyák Attila - Origo

Ugyanígy érdekes, ha az ember a fogyatékkal élőkről beszél. Volt az egyetemi társaságomban egy Kálmán nevű vak fiú, vele kölcsönösen szívattuk egymást oda-vissza. Az volt az alap, hogy ha megismerte a hangomat, úgy köszönt, „Szia András, rég láttalak!”. Nekünk akkor belefért, hogy vezettük az utcán, és figyelmeztettük egy nem létező padkára, élveztük, hogy toppant egy nagyot, utána pedig mindannyian ugyanúgy nevettünk – de ha ezt a színpadon elmesélném, egyből megfagyna a levegő.

Nem az ilyen fogyatékosságokról kell beszélnünk, hanem a morális visszamaradottságról, a generális tahóságról, rövidlátásról, urambátyámságról. A királyra kell mutogatnunk, hogy lássák: meztelen.

Családi dolgokról is elég sokat beszélsz, a feleséged mit szól ehhez?

Vele abban állapodtunk meg, hogy addig nincs gond, amíg ő nem beazonosítható. Nekem is így jó, hiszen amíg megmarad Columbo feleségének, addig minden férfi ráismer benne a saját házastársára, a nők pedig esetleg magukra. Amint ez átcsapna személyes gondolatokba, onnantól kezdve elvesztené az erejét a monológom.

Azért mégiscsak érdekli a nézőket, hogy kivel vagy együtt, ahogy a Google-ben rákerestem a nevedre, az volt az első kiegészítés, hogy „felesége”.

Persze, érzem én is az érdeklődést, de ezzel is csak poénkodom, a KAPtár című YouTube-sorozatom első adásában el is játszottam, hogy ott ül az első sorban a feleségem. „Állj csak fel, drágám, mutasd meg magad” – mondtam egy vadidegen nőnek, aki döbbenten pislogott. Ráadásul a barátjával volt. Azt gondolom, hogy össze is omlana ez az egész jelenség, ha mi ketten vidáman mosolyognánk valamelyik bulvárlap címlapján.

A feleségéről csak általánosságban beszél Fotó: Polyák Attila - Origo

Hogy lehet ezt elkerülni? Ha, mondjuk, péntek este elmentek moziba, nem próbál titeket senki lefotózni?

Hál’ istennek, nincs ilyen. Korábban nagyon komoly munkánk volt abban, hogy lekoptassuk ezeket az újságokat, valahogy tudomásul is vették. Vannak azért a stand-uposok között, akik a promóció lehetőségét látják a bulvárban is, de szerintem ez nem járható út. Tudni kell megállni, hogy a legboldogabb pillanatainkat megosszuk a bulvárújságírókkal, mert aztán bearcátlankodnak majd a legfájdalmasabb pillanatokba is.

Jól tudom, hogy Szöllősy-Csák Gergely halálakor is megtaláltak?

Igen, és az nagyon rosszul is jött ki, épp Mallorcán nyaraltam, teljesen elzártam magam a magyar hírektől, napok óta boldog internettelenségben léteztem. Akkor hívott fel egy újságíró barátom, új infókat akart szerezni arról, mi történt Gergővel, miközben én tőle tudtam meg a hírt. Mindkettőnknek borzasztó volt.

A halált, a gyászt is lehet humorral oldani?

Szerintem igen, de ezt csak azért merem mondani, mert már egyik szülőm sem él. Édesanyám egy tündéri, tüchtig tesz-vesz néni volt, parányi, emberi célokkal és örömökkel, a fél életét a kertben töltötte. A halála után mondtam a családnak: „Tudjátok, mi volt anyu bakancslistáján? Hogy össze kell gereblyézni a faleveleket.” Nem azért mondtam, hogy nevessünk, sőt. Még jobban sírtunk. Mégis segített valamit feloldani.