Haumann Péter: Hókuszpók vagy III. Richárd, nem mindegy

Október 15-én mutatja be a Duna televízió Tasnádi István MEMO című tévéfilmjét, amelynek egyik főszerepét Haumann Péter játssza. A Kossuth- és kétszeres Jászai Mari-díjas, Nemzet Színésze címmel kitüntetett, érdemes művésszel a bemutató előtt beszélgettünk.

A MEMO című tévéfilmben egy amnéziás hőst formált meg. A valóságban milyen a memóriája?

Remekül működik nálam is az amnézia, és ez nagyon jó dolog, mert annyit kellene pofozkodnom visszamenőleg – de hát nem tudok mindent észben tartani, így nagyon sokan megúszták. Már hetvenötön túl vagyok, és hála istennek nálam van egy enyhe felejtés. De ha színházról van szó, akkor azért egy picikét nagyobb figyelemmel és több idővel tudok koncentrálni, szóval nagy baj nincs.

Forrás: Piti Marcell

Egy színésznek, akinek az életében kiemelt szerepet játszik a memória, az emlékezés, könnyebb belehelyezkedni egy ilyen filmbe, amelynek szintén ez a központi témája?

A színészi mechanizmusnak van egy olyan részlete, hogy az isten tudja honnan, de előkerülnek olyan mozzanatok az életéből, amiket ha az adott megírt szövegkönyv nem érint, talán soha elő nem jön. A színész lelkének van egy olyan tulajdonsága, hogy ha egy leírt szöveg – legyen az Shakespeare vagy egy mai kabaréjelenet – megérint benne valamit, akkor az rávilágíthat benne egy adott pillanatra. És ettől kivirul benne, hogy vele is megtörtént valamikor ez vagy valami hasonló, amire csak ekkor csodálkozik rá.

Ez egy rendkívül szórakoztató dolog tud lenni – ha nem éppen kínzó.

De a színész lelke alkalmas arra, hogy rég elfelejtett és szél által homokkal befújt dologról egy mondat egyszer csak lefújja a port, és ott virágzik valami, ami valóban megesett vele.

Forrás: Piti Marcell

A film főhőse nagyon szenved az emlékeitől. Önnek van olyan emléke, amit hozzá hasonlóan szívesen kitörölne vagy elégetne?

Van, de nem érdemes olyan módon foglalkozni vele, hogy kiégetni, eltörölni, ezzel együtt kell élni. Fellini 8 és fél című filmjében van az a jelenet, amikor a cirkusz körül megjelennek mindazok, akik a főhős életében előfordultak. A kritikustól kezdve, akit a lelke mélyén legszívesebben felakasztana, de az is ott van, és ott van az ő kisfiú énje, de ott vannak a szerelmetes kudarcok, az életkudarcok és a győzelmei is. Így kell nekünk is együtt bandukolni szépen mindezzel.

Haumann Péter a MEMO forgatásán Lengyel Tamással és Tasnádi Istvánnal Forrás: Piti Marcell

És olyan emléke van, amit a MEMO felejteni képtelen főhőséhez hasonlóan örökre megjegyezne?

Az agyam, a gondolkodásom kész válogatni. Szívesen megjegyzem azokat a dolgokat, amik hiba nélküliek. De az ingerküszöböm már alacsonyabb, így könnyen átcsordul rajta egy sor olyan dolog, amit korábban ki tudtam védeni. Ezektől mentem magam. Nem akarok zavarokat. Azért se szeretek olyan sokat beszélni arról, hogy mi történt velem, hogy dolgoztam, min dolgoztam – nem akarok sokat fecsegni.

Ha már emlékek: idén harmincéves a Macskafogó című rajzfilm, amelyben ön is szinkronizált. Emlékeznek még erre az emberek? Mennyire azonosítják ezekkel a híres szinkronszerepeivel, és mennyire inkább azokkal a szerepekkel, amikhez arcot is tudnak kötni?

Hogyne emlékeznének? Szinte már kínos, hogy ilyesmikre emlékeznek, mint a Safranek meg a Hókuszpók, közben meg játszottam én III. Richárdot, II. Richárdot, Dosztojevszkij-figurákat, de ezekre valamiért nem.

Olyan kevés marad meg a színészből.

A múltkor is valaki azzal jött, hogy „nagyon szeretjük ám magát a feleségemmel. Ahogy bejött az ajtón, hát majd meghaltunk a röhögéstől". De hogy mi volt az a film vagy miről szólt, azt már nem tudta megmondani. Csak azt, hogy én bejöttem az ajtón, és azon nagyon elkezdett röhögni. Hát van, hogy csak ennyi marad a színészből. Úgyhogy nagyon szépen köszönöm, ha a Safranekre emlékeznek, meg a Hókuszpókra, de tisztelettel jelentem, hogy játszottam Shakespeare- meg Molière-szerepeket is.

A MEMO-ra visszatérve: Tasnádi István színházi ember, drámaíró. Ez jelentett valami különbséget?

Jó érzékkel írta meg a forgatókönyvet, ennyi. A munka maga nem különbözött a többitől. Elég gondos színészek játszottak együtt, mindenki elmélyülten tette a dolgát. Ezek mind szakmailag nagyon értékes történések, és a régi időkben, amikor még komolyan vették a szinkront, akár egy szinkronmunka is nagyon hasonlított egy forgatáshoz, nem volt nagy különbség.

Jól érzékeljük, hogy mostanában mintha lenne egy reneszánsza a tévéfilmeknek? Az utóbbi években Ön is szerepelt többen is, a MEMO-n kívül például az Agapéban vagy A fekete múmia átkában.

Hála istennek, ideje volt már! És nem lehet eléggé behozni ezt a veszteséget. Nem lehet politikai előjele annak, hogy a régi világban, a '89 előtti időkben évente 60-80 gondosan előkészített és gondosan eljátszott tévéjáték készült.

Most kezd az évi 3–6-ról feljönni 12–14-re, de még hol van a nyolcvan?

Szóval lassan azért megint vannak ezek a tévéjátékok, és legyenek is! És legyenek irodalmi igénnyel készült tévéjátékok is, úgy értem, irodalmi művek adaptációi. Sokfelé megfordulok, és látom, milyen elhagyatott a vidék. Nem közvetítenek színházi előadásokat. De most már kezdik, az M3-on lehet például látni régi jókat. Lehet, hogy kicsit már régimódiak, de nagyon is használhatók és értékesek ma is. De nagyon örülök neki, hogy egyre több irodalmi feldolgozás készül. A MEMO-nak is irodalmi alkotás az alapja (Tasnádi István saját drámájából írta – a szerk.), és jó lenne, ha még több ilyen lenne.

Esetleg most is dolgozik valami tévéfilmen?

Nem, most a fiammal meg a lányommal fogok Molière A fösvényében szerepelni – és a fiamat meg a lányomat játsszák. Három Haumann lesz kiírva a színlapra. Februárban lesz a bemutató a Pesti Magyar Színházban.