Még nincs két hónapja, hogy elindult a FEM3-on saját talkshow-ja, a Micsoda nők! Várkonyi Andreával. Hogy érzi magát a műsorban?
Nagyon jól érzem magam, szeretem ezt a szerepet, főleg, mert annyi újat ad.
Azt, amire számított?
Igen, de talán még többet is. A munkaidőm, a beosztásom is jobb lett, a délutánjaim legtöbbször szabadok, el tudok menni a lányomért a suliba is. Ezenfelül érdekes felismerés volt az is, hogy
jó érzés nem első kézből tudni minden gyilkosságról meg erőszakról, ami a világban történik
– márpedig a Tények idején ez töltötte ki a mindennapjaimat. Másfelől maga a műsor is jó hangulatú, ugyanaz a nyolc-tíz lány szerepel az adásokban, emiatt ők is magukénak érzik, már-már családias hangulatban zajlanak a felvételek.
Volt, aki vendégként kellemes csalódást okozott?
Inkább a nézőknek okoztunk kellemes csalódást egy-két emberrel, hisz én azért választottam pont ezeket a szereplőket, mert tudtam, hogy jók lesznek. Remélem, hogy például Pásztor Annát sokan megszerették azok közül, akik eddig idegenkedtek a kicsit elvont stílusától.
Sokan kritizáltak amiatt, hogy Kelemen Annácskát betettük a műsorba,
de aztán a nagy részük meg is értette, amint megnézett a műsorból egy adást. Én azért szeretem őt, mert önazonos, nem akarja másnak láttatni magát, mint ami.
Akadt olyan is, aki nemet mondott a szereplésre?
Amikor először behívtuk a szereplőket egy castingra, nem mondtuk meg nekik, hogy állandóra szeretnénk őket – egyszerűen azért, hogy ne legyen olyan, aki nagyon akarja ezt az egészet, és esetleg túlerőlködi, modoros lesz az adásban. Amikor a próbafelvételek után kiderült, hogy hosszú távú munkáról lenne szó, volt, aki visszautasította, mert az idejébe nem fért bele ez a fajta rendszeresség, olyan azonban nem akadt, aki a műsor vagy a társaság miatt mondott volna nemet.
A férfi vendégeknek milyen szerepük van a műsorban?
Megtöltik tesztoszteronnal a tyúkólat. Érdekes ennek a dinamikája, a férfiak eleinte megszeppenve ülnek a négy nő között, főleg, hogy általában egészen más kérdéseket kapnak, mint amire számítottak. Végül mindegyikük élvezi a helyzetet, hisz melyik férfi ne szeretne szép nők társaságában fürdőzni?
Az induláskor lebegett esetleg valamilyen – akár külföldi, akár hazai – példa a szeme előtt?
Két műsorhoz szokták hasonlítani a Micsoda nők!-et, a Ridikül-höz és az amerikai The View-hoz, de én ilyenkor mindig harsányan tiltakozom. A Ridikül teljesen más műfaj, egyetlen téma van egy adásban, és abban a témában kérik ki a vendégek véleményét, akiknek a személyisége így annyira nem is jön át. A The View-ban humoristák, komikák is ülnek – köztük Whoopi Goldberg –, akiknek stílusa és szabadossága meghatározza a műsor hangvételét. Ők sokat foglalkoznak politikai témákkal is, hisz Amerikában a politika sokkal jobban része a mindennapi bulvárnak.
Mennyit lát ebben a műsorban? Mennyi ideig futhat?
Most folynak a csatornával az egyeztetések a költségvetésről, de a vezetőség szereti a produkciót, bízom benne, hogy hosszú távú lesz az együttműködés – ezt a műsor formátuma is megengedi.
Azt nem bánja, hogy átpakolták a FEM3-ra, és nem a cégcsoport fő adóján, a TV2-n kapott műsort?
Azért nem bánom, mert a fő csatornán dolgoztam tizenöt évig, és belátom, hogy ez a formátum pillanatnyilag nem állja meg a helyét a nagyobb kereskedelmi televíziók versenyében – legalábbis főműsoridőben biztosan nem. Teljesen másra vannak most szakosodva a vezető kereskedelmi tévék, mások a trendek.
Van azért, ami hiányzik a Tények-ből?
Igazából nincs.
Az ott töltött tizenöt év sok és tömény volt, nekem elég volt.
Ha az ember igazán szívvel-lélekkel végzi a munkáját, elkerülhetetlen, hogy az a sok szörnyű hír, ami átmegy rajta nap mint nap, ne hagyjon rajta nyomot, a vége felé már sokszor éreztem, hogy nyomasztanak a világ történései.
Mi az, amit a Tények után a legjobban meg akart mutatni magából a Micsoda nők!-ben?
A lábamat! Nem is azt, hogy milyen, hanem hogy egyáltalán van – hisz közkeletű vicc, hogy a híradósoknak nincs. Komolyra fordítva a szót, a Tények sokkal merevebb, kötöttebb műfaj, tőlem is fegyelmezettséget követelt, most a nézők végre láthatják, hogy tudok lazább is lenni, és van saját véleményem, vannak önálló gondolataim.
Figyeli a nézői visszajelzéseket, kommenteket a közösségi oldalakon?
Persze, azokat mindig. Azt látom, hogy szeretik a műsort a nézők, persze negatív kommentek mindig voltak, vannak, lesznek is, de abszolút nem viselnek meg. A negatív vélemények között is különbséget kell egyébként tenni, hisz van, aki öncélúan bántani akar, de olyan is van, aki kulturáltan leírja, hogy mi nem tetszik neki abban, amit csinálok. Utóbbiból akár még tanulni is lehet.
A családi életéről beszélhetünk kicsit?
Persze.
A párja, Bochkor Gábor nem tűnik könnyű embernek. Milyen vele együtt élni?
Gábor valóban nem egy könnyű ember, de én sem vagyok az, erről ő is tudna mit mesélni. Nem egyoldalú tehát a kapcsolatunk, neki is nehéz velem.
Elég sokat beszél önről a rádióban is, volt esetleg ott olyan beszólása, amivel megbántotta?
Nem volt, annyira azért már ismer, hogy tudja, meddig mehet el. Hallgatom, és legtöbbször csak röhögök az egészen. Most már ő is így van ezzel, hisz a Micsoda nők!-ben én is szoktam az életünkről beszélni.
A lányuk melyikőjükre hasonlít?
Szerintem ő nagyon jól összegyűjtögette két oldalról a tulajdonságokat. Nagyon jól lát bizonyos dolgokat, amit már az iskolában is kiemeltek, a korához képest igen érett az érzelmi világa és a szociális érzékenysége. Ráadásul keményen meg is mondja, amit gondol, ugyanakkor egy tüneményes kiscsaj is tud lenni.
Érdeklődik a média iránt, tetszik neki, amit a szülei csinálnak?
Kilenc és fél éves, nagyjából másfél éve az ő véleményét is kikérjük az olyan felkérésekről – akár fotózásokról, akár szereplésekről –, amik rá is vonatkoznak.
Mostanában gyakrabban mond nemet, mint igent,
azt látom rajta, hogy nem igazán szereti a nyilvánosságot.
Mi érdekli akkor?
Ebben a korban még nehéz megmondani, hogy a Minecrafton kívül érdekli-e őket bármi is. Annyi biztos, hogy a természettudományos ismerete kiemelkedő, csak lestem, amikor kicsi korában megnyalta az orromat, majd közölte, hogy ne fintorogjak, a nyálnak csak 2 százaléka emésztőnedv, a maradék 98 százaléka víz. Szivacsként szívja magába az ehhez hasonló információkat.
Ön ott tart, ahol elképzelte magát kamaszként?
Nem nagyon képzeltem el magam sehogy, később sem. Mindig olyan váratlanul jöttek a változások az életemben, hogy viszonylag hamar megszoktam, hogy kár tervezni, valamit úgyis mindig ad az élet. Úgy volt például, hogy nem lehet gyerekem, mégis lett. Sosem gondoltam, hogy elköltözöm Szegedről, hogy a tévézés hobbiból munkává válik, hogy otthagyom miatta az orvosi pályát – szóval mindig jött valami új, nekem csak dönteni kellett, hogy elfogadom-e, vagy sem.
A szülei mit szóltak, amikor otthagyta az orvosi pályát?
Furcsa helyzet volt, miután ők is orvosok, sőt a családban más ágakon is sok volt az orvos. Ráadásul én is a belgyógyászatot választottam, aminek apukám a professzora, akkoriban az ő tankönyveiből tanultunk. Az egyetem után rezidensként viszont
49 ezer forintot vittem haza a hónap végén, ez is közrejátszott abban, hogy úgy döntöttem, kipróbálom magam a médiában,
ha már jött egy ilyen lehetőség. Anyu mellett ezt apu is megértette – hisz látta, mennyit küszködnek a nála dolgozó kezdő orvosok –, annak ellenére, hogy jó orvosnak tartott, és élete álmát teljesítettem volna be, ha a belgyógyászatnál maradok. Számomra ez nagyon megható volt, tudtam, hogy mennyire fontos lett volna neki, hogy belőlem is orvos váljék.
Visszament volna orvosnak, ha nem jön be a tévés karrier?
Valószínűleg igen, azért is vágtam bele könnyebben ebbe az egészbe annak idején, mert a kezemben volt egy orvosi diploma, egy egészségügyi közgazdászdiploma és két nyelvvizsga, úgy voltam vele, hogy semmi gond, ha a médiakarrier nem is jön össze, még mindig lesz hova visszamennem. Jelenleg pszichológiát tanulok, talán azért is nem szálltam el a képernyős jelenléttől, mert amúgy is megállnék a magam lábán – nem az történt, hogy hirtelen híres lettem, miközben nem volt mögöttem semmi.
Hisz abban, hogy valamilyen felsőbb erő mozgatja ezt az egészet, vagy csak véletlenül alakult így az élete?
Igen, megvan erről a saját felfogásom. Nem nagyon hiszek a véletlenekben, fatalistaként úgy érzem, hogy nem ok nélkül történnek a dolgok.
Fél a haláltól?
Nagyon. Orvosként többet szembesültem ugyan a halállal, mint egy átlagember, hisz halt meg betegem, mégsem tudtam soha hozzászokni a gondolathoz, hogy egyszer velem is megtörténik. Még ha hiszek is abban, hogy van a halál után valami, talán létezik lélekvándorlás is, ez nem vigasztal: nem tudom elképzelni, hogy el kell szakadnom a családomtól, azoktól, akiket szeretek. Rettegek a gondolattól, hogy nem tudom, mi lesz velük utánam.