A legmenőbb pápa nem hisz Istenben

Jó szokásához híven Paolo Sorrentino olasz rendező első sorozatában, Az ifjú pápá-ban is a nem menőből gyárt coolt. Így lesz a fiktív amerikai pápából rocksztárhoz méltó egyéniséggel rendelkező férfi, aki bagózik, fittyet hány a hagyományokra, és persze sztárallűrjei is vannak.

A nagy szépség-ért a legjobb idegen nyelvű filmnek járó Oscarral jutalmazott Sorrentino kis túlzással eddig kétféle mozit készített: életrajzi műveket (Il divo – A megfoghatatlan, a készülő Loro) és fiktív biográfiákat (Helyben vagyunk, A nagy szépség, Ifjúság). Az ifjú pápa is a fiktív életrajzi alkotások közé sorakozik fel, hiszen főhőse nem más, mint az első, mindössze 47 éves amerikai pápa.

A Lenny Belardóból XIII. Piusszá avanzsált férfinak ezenkívül is vannak rendhagyó tulajdonságai, amelyek mellesleg nem túl vonzóak. Ám az HBO másik, pápás sorozatától, a Borgiák-tól eltérően itt nem súlyos bűnökre kell gondolni, csupán hétköznapi esendőségekre – amitől persze nem lesz kevésbé izgalmas az egész.

Forrás: HBO

Sorrentino legutóbbi filmjeiben, A nagy szépség-ben és az Ifjúság-ban sokkal több volt a bölcselkedés, mint a konkrét történés (bár előbbi művet bőven vitte a lendülete), ezért félő volt, hogy Az ifjú pápa is elmegy egy lila ködös, merengős irányba, főleg, hogy a téma, a vallás erre bőséggel nyújt lehetőséget. Ám szerencsére nem ez történt: az alkotó nagyon is határozott irányvonalakat jelölt ki.

Habár Az ifjú pápa is tobzódik a látványos képekben, a vizuálisan erős jelenetek (elsősorban látomások) mögött ezúttal hálistennek tartalom is van. Az első konfliktus, hogy – mint az igen hamar kiderül – a bíborosok azért választották meg mindenki meglepetésére a túl fiatal és amerikaiként kissé kívülállónak számító Lennyt pápának, mert azt hitték, hogy éppen ezek miatt a tulajdonságai miatt könnyen irányítható lesz.

Forrás: HBO

Nos, alaposan tévedtek – és az új pápának a környezetével való összecsapása a leglényegesebb csapásvonal.

XIII. Piusz ugyanis egy önkényeskedő akarnok

(eltörli a Vatikánban a dohányzásra vonatkozó tilalmat – ám kizárólag saját maga számára), akit nehéz kiismerni (azt mondja, nem fogja használni azt a berregőt, ami arra szolgál, hogy titkára kimentse az unalmas megbeszélésekről, mert hazudni bűn – majd mégis használja), ráadásul még bosszúálló is (saját nevelőanyját, Mary nővért is bünteti, csak mert azt hallja vissza, hogy az emberek arról suttognak, túl nagy a befolyása a pápára).

Forrás: HBO

Az oda nem illést, a sorból való kilógást remekül fejezi ki a sorozat egyik legjópofább szimbóluma: amikor Lenny Ausztráliából ajándékba kap egy hatalmas, kifejlett, vad kengurut, ahelyett, hogy a Vatikán állatkertjébe küldené, szabadon engedi a kertben. Mindez egyszerre fogalmazza meg magának a pápának a személyiségét (az állat éppen olyan kívülálló, mint Piusz), egyúttal jó példa a férfi diktatórikus szeszélyességére is.

Forrás: HBO

Nem túl vonzó belső tulajdonságai ellenére (vagy talán éppen azért) Sorrentinónak mégis sikerül sztárt faragnia pápájából. Az olasz rendező mindig is értett hozzá, hogy elsőre elavultnak és unalmasnak tűnő figurákból menő hősöket varázsoljon, lásd A nagy szépség öregedő újságíróját vagy az Ifjúság idős karmesterét.

A pápaság intézményéről sem feltétlenül az jutna a néző eszébe, hogy az milyen cool jelenség, az alkotó viszont (részben a Lennyt megformáló, vonzó színésznek, Jude Law-nak köszönhetően ) néhány jelenet alatt eléri, hogy népszerű rocksztárként tekintsünk az új pápára, akiért – sztárallűrjei ellenére is – tömegek rajonganak sikoltozva.

Mindez az érdekes felszín, illetve ennek fent jellemzett összeütközése meglepett környezetével viszont nem biztos, hogy olyan érdekfeszítő, hogy néhány epizód után is kitartana az izgalma. Sorrentino ezért a külső mellett egy belső konfliktust is belekomponált a szériába. Lenny ugyanis kételkedik saját hitében, sőt kimondja, hogy nem hisz Istenben (hiába vonja később vissza a vallomást, az igazság ott tükröződik az arcán).

Az olasz rendező pedig jó pszichológusnak bizonyul, és a pápa saját félelmét úgy fogalmazza meg, hogy az egyszerre hiteles freudi szempontból, és marad emészthető a nagyközönség számára (Lenny saját belső bizonytalanságát a hívekre tolja, és őket vádolja azzal, hogy eltávolodtak Istentől, másrészről pedig távolságtartással és a konspirációig fajuló kontrollmániával védi saját integritását).

Mindez már két epizód után hosszú időre berántja a nézőt, és akkor az olyan poénokról, mint a Diane Keaton által megformált idős apáca, Mary nővér pólója (rajta a „Szűz vagyok, de ez egy régi póló” felirattal) még nem is beszéltünk.