Dévényi Tibor: Úgymond legenda vagyok

Dévényi Tibor, riporter, újságíró 2017.02.17.

Nemrég ünnepelte 70. születésnapját Dévényi Tibor, az ország egyik első lemezlovasa, a kívánságok valóra váltója. Több mint ezer kívánságot teljesített egykori legendás tévéműsorában, ezzel pedig a vasfüggönnyel elzárt Magyarországot valamennyire összekötötte a nagyvilággal. Műsorában ugyanis folyamatosan megjelentek a kor világsztárjai: sportolók, énekesek, színészek. Vagy akár az amerikai elnök. Már a rendszerváltás előtt is olyan népszerű volt, hogy még azt is elnézték neki, ha Kádárral viccelődött. Születésnapja alkalmából ültünk le vele beszélgetni újlipótvárosi otthonában, ahol nemcsak a legjobb sztorikat mesélte el, de például azt is elárulta, mit kívánna most, ha lenne három kívánsága.

Jó érzés lehet az, hogy ennyien foglalkoznak az ember 70. születésnapjával!

Nézze, a népszerűség két dologból állhat: vagy szeretik az embert, vagy nem. Ez szükségszerű. Ha egyik sincs, akkor egyszerűen nem vagy népszerű. Mondjuk, hogyha többen vannak, akik nem szeretik az embert, akkor az viszont már ciki - látni erre példát. Én arra vagyok büszke, hogy mindig csak jót csináltam az elmúlt években, évtizedekben. A Három kívánság 17 éven át ment. Ennyi idő alatt 1200 kívánságot teljesítettem, 73 világsztár szerepelt a műsorban, 21 országban jártunk. Aztán volt a Torpedó, amiben takarékbetétkönyvet meg mindenfélét osztogattam 6 éven keresztül, jött a Nintendo a gyerekekkel. Na most miért haragudnának az emberre egy ilyen pálya után? Esetleg azok, akik nem nyertek... Szóval most egy kicsit úgy érzem, hogy visszakapom a szeretetet. Egy emberként áll mellettem a közönségem. Amelyik tévéműsorba bemegyek, ott állva tapsolnak. Ez egy nagyon jó érzés. Pláne a pályán eltöltött 55 év után. Meg most mintha nyugodtabb is lennék. Régen izgultam azon, hogy vajon melyik műsorba hívnak, hívnak-e egyáltalán. Most szeretném egy kicsit kívülről szemlélni ezt az egészet.

Miért haragudnának az emberre egy ilyen pálya után? Fotó: Adrián Zoltán - Origo

Ez úgy hangzik, mint valami visszavonulás.

Dehogy! Hiszen munka van rengeteg. Hétvégente mindig vannak fellépések - ugye a retró az örök. Azt szoktam mondani, hogy amíg az ember ezt csinálja, addig tud fiatal maradni. Ha abbahagynám, akkor fél év múlva barna szandálban és dzsörzénadrágban csoszognék a Lehel piacra valami reklámszatyorral egy kis csirkenyakért. Ezt azért nem nagyon szeretném. Ameddig a közönség igényt tart rám, addig megyek és csinálom.

A retró az örök?

Ugye ezt nekem sikerült kitalálnom kilenc évvel ezelőtt. Meghívtak egy gólyatáborba Sátoraljaújhelyre az egyetemisták. Addig nosztalgiadiszkónak hívták az ahhoz hasonló bulikat, amiket én is csinálok. B. Tóth Lacival hívtak minket ilyenekbe. Ez azonban valamiért nem kellett az embereknek. Aztán hívtak ezekbe a gólyatábori bulikba. Kicsit féltem, hogy nem ciki ez? Hiszen ilyen Uhrin Benedek, meg Kiszel Tünde közé betesznek egy Tibi bácsit... gondoltam, ez valami enyhe sorozat lesz. Egy órát kellett diszkóznom. Aztán végül hajnal négykor sem akartak elengedni. Akkor éreztem, hogy elindult egy új műfaj.

A retró. Önnek mit jelent?

A hetvenes-nyolcvanas évek zenéjét, vagyis azokat az előadókat, akiket élőben is konferálhattam. Boney M., Modern Talking, Saragossa Band, Phil Collins, Freddie Mercury és a többiek. Így, hogy találkoztam velük még az úgymond szakszöveg is megvan, tehát hiteles az ember. Egy csomó olyan dolgot próbáltam visszahozni, ami elsőre talán idegen volt, de végül a bulik csak engem igazoltak. Például a lassú számokat. A mai diszkókban csak veretős zenét hallasz. Én meg elkezdtem az egyetemi bulikban is időnként lassú számokat betenni. Működik. Hiszen azért egy gólyatáborban, meg az EFOTT-on a nagy Tankcsapda- és hasonló koncertek után jönnek, hogy ott legyenek Tibi bácsi retrójában is. Úgy éneklik a Neotont, a Boney M.-et és a többit, hogy nem hiszi el az ember. Ami egyszer sláger, az évtizedek múlva is az lesz.

Aztán végül hajnal négykor sem akartak elengedni Fotó: Adrián Zoltán - Origo

Sok retróbuliba hívják?

Szinte minden héten, nyáron meg aztán pláne. Akkor mennek a fesztiválok meg a falunapok. Nem meglepő ez. Hiszen azért még mindig inkább a Demjén Rózsi és a többiek töltik meg a stadionokat tutira. Az ő zenéjük megy nagyon. Kíváncsi lennék, hogy a mai sztárok közül kinek sikerül ilyen pályát befutni. Nagyon örülök, hogy még mindig mehetek, és játszhatom a dalaikat. Elégedett vagyok a mostani helyzetemmel - én sem gondoltam volna, hogy ez ilyen sokáig fog tartani.

Mi kell ahhoz, hogy az ember ne izguljon már amiatt, hogy vajon hívják-e, vagy sem?

Rájöttem arra, hogy hol a helyem. Hetven után nem kell annyira pedálozni dolgokon, át kell adni a fiataloknak a helyet. Meg ne akarjak már minden tévéműsorban szerepelni, ahol Fekete Pákó seggbe rúg egy nejlonzacskóban táncolva. Egy-két műsort elvállalok, ahol rangos, hasonló kaliberű kollégák vannak, de nem szeretnék a celebvilágba tartozni. Többen felkértek, nagy kereskedelmi adók is, hogy folytassam a műsort. Mindenkinek nemet mondtam. Azért, mert én a csúcson hagytam abba. 17 évig ment a műsor, úgymond legenda vagyok - valahogyan mindenki ismer. A gyerekek már nem olyanok, mint akkor voltak. Az interneten nőnek fel, már nem úgy örülnek, mint annak idején a srácok, amikor kivittük őket Bécsbe, a téli vásárba. Ráadásul a kereskedelmi csatornák sem úgy működnek, hogy simán elengedik a sztárjaikat egymás műsoraiba. Csak a nehézség lenne azzal, ha egy gyerek a másik tévé arcával szeretne találkozni.

Régen meg az jelenthetett nehézséget, hogy a keleti blokkhoz tartoztunk, ahol meg nem lehetett szabadon bármit.

Ez mondjuk pont megkönnyítette a dolgunkat. A vasfüggöny másik oldalán lévő gyerekkel ugyanis menő dolog volt együtt szerepelni. Ezért is mondott simán igent John Travolta, David Hasselhoff és a többiek. Annak idején, amikor Maradonával akart valaki találkozni, gond nélkül el tudtuk intézni. Nem vagyok benne biztos, hogy most ugyanolyan könnyen menne mondjuk Messivel vagy Ronaldóval. Így, hogy már nem vagyunk úgymond elzárva, nincs benne érzelmi többlet. Az annak idején mindenkinek jól jött. Ráadásul hetvenévesen már nem kell az nekem, hogy odajöjjön hozzám egy fiatal srác öt adás után, megsimogassa kedvesen a fejemet, és azt mondja, hogy Tibi bácsi, inkább áttennénk a műsort kedd reggel hajnali háromra. Megalázó lenne már ez.

Tudni kell abbahagyni?

Van, akinek egyébként ez nem megy. Amíg fiatal voltam, mindent elvállaltam, de ennek ma már nincs értelme. Új dolgokat már nem akarok kitalálni, ami pedig még megvan, azt méltósággal szeretném viselni. Nálam szerepelt az amerikai elnök, a BBC szerint 2000-ben a legjobb gyerekműsor volt a Három kívánság. Mutassanak még nekem ilyen műsorokat. Ezután már mit tudnék elérni?

A retrót nem kell abbahagyni?

Nem tudom, hogy azt egyáltalán lehet-e abbahagyni. Az Egyesült Államokban van két öreg lemezlovas. Az egyik 82, a másik pedig 84 éves. Van egy óriási menedzsmentjük, minden hétvégén bőrdzsekikben pörgetik a lemezeket. Van, aki csak röhög rajtuk, van, aki édesnek találja őket, de telt ház van, és ez a lényeg. A népszerűség ugyanis mindig a pénztárnál derül ki. A falunapok becsapósak. Sok fiatal sztár mondja azt egy-egy ilyen falunapos koncert után, hogy milyen sokan voltak. Csak azt nem értik meg, hogy ha más lett volna, akkor is ugyanolyan sokan lettek volna.

Hetven után nem kell annyira pedálozni dolgokon Fotó: Adrián Zoltán - Origo

Az mikor tudatosul az emberben, hogy már ő is a nagy öregek közé tartozik?

Emlékszem, amikor az egyik régi nagy tévést felkérte az egyik kereskedelmi adó, hogy a pekingi olimpia idején mondja ő a sportot. Mert hogy az majd milyen nagy dobás lesz. Emlékszem, ahogy a maga kis komótos tempójában elkezdett beszélni ez a nagy öreg, úgy kezdett el mesélni, mint ahogyan régen, amikor még lehetett ilyet egy tévéműsorban, de ma a híradóban 17 másodperc van a sportra. Kellemetlen volt ezt látni. Be kell vallani, hogy ez már nem a mi tempónk. Néha engem is elhívtak egy-egy vetélkedőbe, de hát a Majkáék meg Hajósék már más tempót élnek. Nekem ez már nem megy, nem tudom úgy dobálni a poénokat. Minek kerüljek olyan helyzetbe, hogy kicsit szánakozva mosolyogjanak rajtam az emberek? Amikor ez felmerült bennem, akkor jöttem rá, hogy kik közé tartozom. A hetven pedig tett is erre egy pontot. Éljek jól, szeressenek, menjek el szépen a fellépésekre, amíg bírom. Az én három kívánságom már az, hogy egészség, egészség, egészség.

Mi van azzal, ami nem jött össze? Például a színészi pálya.

Ó, igen, ez érdekes dolog! '65-ben ugye megnyertük a Ki mit tud?-ot, és fel is vettek minket a Színművészetire. Akkor egy Ki mit tud?-győzelem azt jelentette, hogy másnap sétáltál az utcán, és megállt melletted a villamos azért, hogy leszállhassanak hozzád az emberek. A Színművészetin az első két évben nem volt szabad játszani. Közben persze jöttek az ajánlatok. Nagyon fájt, hogy pont most, amikor lehetne menni, csinálni, akkor nem engednek. Kapóra jött, hogy Róna Tibor a Vidám Színpadon akkoriban csinálta meg az első beat kabarét. Szerencsére nekem volt az asztalfiókomban néhány régi szöveg. Fogtam azokat, és bementem hozzá, ő pedig mondta, hogy bevenne. Kérdeztem, hogy mi legyen a főiskolával? Dönteni kell, nincs mese - mondta ő. Akkor nem is éreztem már jól magam a főiskolán, volt egy reménytelen, egyoldalú szerelem: Gór-Nagy Mari. Rossz volt az is, hogy ültem a főiskolán mindennap fájó szívvel. Csomó minden összejött ahhoz, hogy azt mondjam Rónának: rendben van. Aztán hirtelen berobbant az Illés-Metró-Omega, és én lettem a bandák hivatalos konferansziéja. Addig ugyanis csokornyakkendős bácsik jöttek ki a színpadra, akik az Illés-bulikon már nem mutattak túl jól. Rájött az ORI, az Országos Rendező Iroda is, hogy ez így nem jó. Jobb lenne ez a srác, aki maga is fiatal, kimegy tornacipőben és lazán bemondja, hogy szevasztok gyerekek, ha nem maradtok csöndben, akkor nem játszanak semmit. Meg hát parodistaként is dolgoztam, ami meg kapóra jött a zenekaroknak. Nem volt még ugyanis másfél órányi műsoruk, így nekem kellett a szünetben 15 percen át szórakoztatni a közönséget. El lehet képzelni egy rockkoncert kellős közepén egy negyedórás szünetet! Mi lenne, ha ma a Tankcsapda közepén kimennék a kis paródiáimmal? Elég röhejes lenne. Akkor még azonban ment ez.

Méghozzá elég bátran! Például Kádár-paródiával...

Így van! Kiálltam, és utánozni kezdtem: "Kedves elvtársak, kedves barátaim! Nem baj, ha a fiataloknak hosszú a hajuk, csak mossák!" Ez hatalmasat ütött akkoriban. Be is hívott többször az ORI, hogy mi ez a paródia? Végül valahogyan bekerültem a tűrt kategóriába, elengedtek, és hagyták, hogy csináljam ezt. Egyszer Újpestre egy munkásőr század zászlóavatására hívtak műsorvezetőnek. Volt ott egyébként rendes műsor: Aradszky, Kovács Kati meg minden. Én meg konferáltam. Ott is azzal kezdtem, hogy "Kedves elvtársak!" A műsor után berohantak hozzám az öltözőbe, hogy itt van a Kádár elvtárs. Na, mondom, szuper, vihetem is vissza holnap a működési engedélyemet. Nyílik az ajtó, belép rajta Kádár meg a felesége nagy lendülettel. Megszólal: "én nem ismertem magamra". Erre a felesége: "pedig így beszélsz!" Másnap vettem egy nagy levegőt, felhívtam az ORI-t, hogy mi a helyzet. Azt mondták, hogy nagyon pozitív volt a műsor, mindenkinek nagyon tetszett. Így volt ez Hofival és korábban Latabárral is az ötvenes években, aki a Rákosi képével poénkodott. A hatalom sem volt buta ugyanis: pici szelep kellett a népnek. Hagytak minket, hadd bohóckodjunk, és ezért hagyták a rockzenét is. Mi pedig mindent megpróbáltunk, hogy a határokon belül is jó legyen.

Nem tűnik azért úgy, mintha ez a szelep szerep egy életbiztosítás lett volna. Nem félt?

Dehogynem! Főleg úgy, hogy én a rockkoncerteken a prózát képviseltem. Ott, ha valami neccesebbet mondtam volna, akkor lett volna baj. Félelmetes volt néha. Főleg azért, mert nem ismertük a határokat, és azt sem tudtuk, hogy mi van a határokon kívül. Ebben kezdtünk el mozgolódni. Egyetlen komolyabb cirkuszra emlékszem, az Illésék londoni nyilatkozatára, ami miatt letiltották őket. Ami végül is azt jelentette, hogy csak a fővárosban nem léphettek fel. Ezért aztán úgy hirdették magukat, hogy a vidék legjobb zenekara. Ez is tartott talán fél évig. Sok minden átcsúszott ezen a gulyáskommunizmuson, tudtunk azért mozgolódni.

A műsor után berohantak hozzám az öltözőbe, hogy itt van a Kádár elvtárs Fotó: Adrián Zoltán - Origo

A Tibi bácsizást Vágó Istvánnak köszönheti. Ő volt az, aki az egyik műsorban némi iróniával így szólította, aztán ez megmaradt. Na de hogyan lett a Tibi bácsi egyfajta brand?

62 éves voltam már akkor, így előfordult már, hogy valaki Tibi bácsinak hívott. Gondoltam magamban, hogy most vagy elkezdek tiltakozni, mondván, hogy nem vagyok én még bácsi, vagy legyek Tibi bácsi, de akkor még rá is játszom, és legyen ez egyfajta projekt. Engem igazolt az idő, hiszen még Presser is Pici bácsi lett, Bródy meg Jancsi bácsi, Kóbor is bácsi és a többiek szintén. Én valamivel előbb lettem bácsi. Ment is a retróhoz és a pontos labdához.

Ó, a legendás pontos labda!

Minden buliban tízet dobok szét aláírva. Azért nem többet, mert csak devalválódna. Amikor kidobtam ötvenet, akkor elkezdtek vele hülyéskedni, fejelgetni, meg ilyenek, úgyhogy nincsen, csak tíz. A retróhoz sok minden kellett egyébként: a múltam, a Három kívánság emléke. És kellett az, hogy a Bagi-Nacsa páros reggeltől estig utánozzon engem. Ez így együtt hozott vissza engem, a retrót, a bácsit és a pontos labdát.

A nosztalgia azért egy veszélyes dolog tud lenni, hiszen arról szól, hogy visszaemlékszem egy olyan korra, amiről azt gondolom, hogy jobb volt, ahol azt hiszem, hogy jobban éreztem magam. Vagyis menekülök a jelenből.

A nosztalgia egy picit az öregség jele: visszasírom a fiatalkoromat. Sírdogálni viszont senki sem akar. Pláne nem a diszkóban. Mégis van nosztalgiadiszkó, ahol pont ezért csupa időseket látni. A retró viszont másként szólítja meg az embereket, éppen ezért vannak ott a fiatalok is.

Ahhoz mi kellett, hogy ne őrüljön meg attól, hogy olyan baromi híres lett ebben az országban, hogy megállt önnek a villamos? Könnyen túl tudja értékelni az ember a saját jelentőségét.

Azt hiszem, hogy a folyamatos meló mentett meg ettől. Nem volt időm arra, hogy ezt felmérjem. Hetente kellett gyártanom a műsort, ráadásul úgy, hogy még poénos is legyen, meg érdekes. Akkoriban nem voltak nézettségi felmérések, elég volt kinézni az ablakon, és láthattuk, hogy üresek az utcák - mindenki a Három kívánságot nézte. Több millióan. Mindenki kíváncsi volt arra, hogy milyenek ezek a világsztárok. Annak idején például Kesjár Csaba - egy nagyon jóképű autóversenyző - írt nekem, hogy ő nagyon szívesen találkozna C. C. Catchcsel. Mondtam neki, hogy Csabikám, én nagyon szívesen, akár egy vacsorát is, de akkor nekem van egy kérésem. Megkérdeztem, hogy hány perc alatt tudná behozni Ferihegyről az Intercontinentalig. Azt mondta erre, hogy hát akkor csomó mindent le kell zárni. Azt feleltem, hogy lezárjuk, ne ezen gondolkozzon, hanem hogy mennyi idő. Mire ő: ha így van, akkor három percen belül megpróbálom behozni a reptérről. Akkoriban már nagyon ment a Három kívánság, úgyhogy nyugodtan hívtam fel a rendőrfőkapitányt, aki ahogy meghallotta a nevemet a telefonban, már fel is sóhajtott, és kérdezte, hogy "Na mit akarsz?" Mondom neki, hogy egy kicsit le kellene zárni a belvárost, Üllői utat, meg ilyeneket. Nem nagyon lepődött meg, hanem lazán azt mondta, hogy lezárják, de negyed óránál nem lehet tovább. Így is történt. Megérkezett a C. C. Catch, ott várta egy agyontuningolt kocsi a jóképű Kesjár Csabával. Beült az énekes csaj, fejére nyomták a bukósisakot, mentek a fényképek meg minden. Három perc múlva úgy szállt ki az Internél, hogy azt hittem, viszik a hullaházba. Ezek nekem óriási élmények.

Akkoriban nem voltak nézettségi felmérések, elég volt kinézni az ablakon Fotó: Adrián Zoltán - Origo

Sok ilyen akadt?

De még mennyi! Volt, hogy egy gyerek szeretett volna kimenni a nagymamájához, de úgy, hogy közben pápaként biztosítsák. Hívtam is a kormányőrséget. Azt mondták, hogy 10 perc múlva visszahívnak. Telefonáltak is azzal, hogy na jó, nekik minden évben egyébként is kell csinálni ún. összetartást, akkor most ez lesz az. Én nem tudtam, hogy ez mit jelent. Utóbb kiderült, azt, hogy 15 golyóálló Merciből álló konvoj, 400 rendőrrel és egyebekkel. Na most a kissrác a Kosztolányin lakott, a nagymama meg Újpesten. Annyira komolyan vették ezt az egészet, hogy még én sem tudtam kimenni a Kosztolányira, hiszen le volt zárva. El lehet képzelni, milyen volt az, amikor ez a konvoj bekanyarodott egy kis újpesti földes utcába, ahol még a körzeti megbízott is négyévenként egyszer jelenik meg. Minden fánál állt egy rendőr. Megérkezett a konvoj, a nagymama meg ott állt a kapuban. Nem hitte el, hogy mi történik. Jó volt ez mindenkinek: népszerűség a rendőröknek, nagy balhé a nézőknek.

Vissza lehetett élni ezzel? Mondjuk a csajokat levenni a lábukról ilyesmikkel?

Nekem ez annyira munka volt, hogy nem is gondoltam ilyesmire. Külön meg nem kellett felvágni a csajoknak, hiszen minden héten ment a műsor. Meg konferálgattam mellette, csináltam a diszkót. Ment az.

Sőt volt még a rádió is!

Az egy érdekes dolog volt. Bevettek minket 15 percre a Csak fiatalok c. műsorba a Komjáthy mellé. A Cseke meg közben a Szabad Európa Rádióban a műsor ellenpontját szerkesztette. Folyamatosan üzengetett nekünk, és volt egyfajta verseny közöttünk. Megcsináltuk a műsort, aztán másnap úgy köszönt a Cseke a Szabad Európán, hogy "most pedig hallgassuk meg azokat a számokat, amelyek kimaradtak a Dévényiék műsorából". Szívtam ám a fogamat, dolgozott bennem a szakmai hiúság. Ha én valamire azt mondtam, hogy friss szám, akkor ő másnap betett egy még frissebbet. A rendszerváltás után hazajött, és csináltunk egy háromórás nagyszabású műsort a B. Tóth Lacival, Komjáthyval, Csekével meg velem. Nagy dolog volt az, életünkben nem csináltunk ilyet. Nagyon jókat hülyéskedtünk. Óriási emlékem ez a rendszerváltás után. Hiszen a Szabad Európa tiltott volt korábban, ezt ne feledjük. Emlékszem, ahogy mindig rohantunk a repülőtérre a pilótákhoz, meg külkeresekhez, akik hozták a lemezeket. Szaladtunk, hogy már délután be is kerüljön az adásba. Ezek ilyen presztízsdolognak számítottak akkoriban. Persze, mindegy lett volna, hogy mondjuk csak három nappal később tegyük be, de ha már egyszer ott volt, akkor miért ne. Jók voltak ezek. Majd így elkezdtünk diszkózni is - a Cintula, B. Tóth meg én. Mi voltunk az első három lemezlovas. Képesek voltunk megtölteni egy sportcsarnokot, annyira népszerű volt a diszkó. Volt olyan is, hogy a koncertek - mondjuk egy Omega - szünetében diszkóztunk. Lejátszottuk a legfrissebb angol és amerikai dalokat. Ferde szemmel nézett ránk a hatalom. Így ment ez.

Nagy felelősség ez, hogy ennyi minden megadatott az életben, nem?

Hát igen! Talán az volt az egyik legértékesebb, hogy annyi emberrel találkozhattam. Emlékszem, amikor egy kislány azt kérte, hogy hadd énekelhessen együtt a Domingóval, vagy a Carrerasszal. Idejöttek Budapestre. Akkoriban Pista barátom volt a Fortuna szálló igazgatója, ott szálltak meg az énekesek 5-6 órára. A második emeleten, a hatos szobában. Én pedig elkértem a hetes szobát egy fél órára. Operatőrrel és a kisgyerekkel odaálltunk a folyosóra, amikor meg ezek jöttek, akkor odaléptünk hozzájuk, már forgott is a kamera. Senki nem tudott megakadályozni minket. Ott egy kamera, ami forog, ott egy gyermek, aki örül nekik. Mégsem lökhették el maguktól. Aranyosak voltak végül, kezet csókoltak a kislánynak. Ezek az emberi pillanatok azok, amikre büszkén emlékszem vissza.

Emlékszem, ahogy mindig rohantunk a repülőtérre a pilótákhoz, meg külkeresekhez, akik hozták a lemezeket Fotó: Adrián Zoltán - Origo

Mennyi volt ebből igaz?

Jajj, ez mindig megy! Csomószor látom egy-egy velem foglalkozó cikk alatt a kommentek között, hogy nem is volt igaz a Három kívánság, mert nem is valós kívánságokat teljesítettünk, és az egész egy nagy kamu volt. Sosem értettem, hogy miért mondanak ilyeneket azok, akik nem is ismernek, és nem is látták azt, hogy én valójában mit csináltam és mennyit dolgoztam. Félszázszor lenyilatkoztam: a műsor hetven százaléka valós volt. A maradék harmincban sem valótlan kívánságokat teljesítettünk, csupán feltupíroztuk őket. Az egyik gyerek például Rózsa Györggyel szeretett volna találkozni. Az neki lehet, hogy poén, de a nézőnek annyira nem izgalmas. Itt én javasoltam azt, hogy menjen fel egy pónilóval a Gyurihoz a második emeletre és úgy csöngetünk be. Na, az már tévéműsor volt, ahogy szenvedtünk a kis pónival a lépcsőkön! Ennyi szabad kezet egy szerkesztő talán megengedhet magának. Megpróbáltam mindig úgy valóra váltani a kívánságokat, hogy azért érdekesek legyenek a nézőnek is. De Maradonához például nem kellett semmi pluszt kitalálni, az működött önmagában is. Vele negyven percig beszélgettünk, pedig először azt mondta, hogy három percünk van.

Azt nem kérdezte meg tőle, hogy milyen érzés volt kézzel gólt lőni?

Nem akartam piszkálni, rendes gyerek volt. Akkor még nem szipózott, meg semmi ilyesmi. Lehet, hogy ma már egy kövér, fülbevalós fickó, de akkor is ő a Maradona. Szokták kérdezni, hogy mennyibe került egy-egy ilyen adás. Először is ezt szponzorok fizették, nem közpénzből ment. De például Maradonánál az volt, hogy amikor mentek a fiúk a gyártásról rendezni a szállodai számlát, akkor ott azt mondták nekik, hogy Maradona már kifizette az egészet. El voltam ájulva.

Hogy került képbe az amerikai elnök?

Egyszer meghívtak az ausztrál nagykövetségi bulira, hogy zenéljek. Mondta az ausztrál nagykövet, hogy ne aggódjak, egyek-igyak-zenéljek, érezzem jól magam, lazuljak. Hát, mondom, rendben! Svédasztalos fogadás volt. Odasúgtam a nagykövet beszéde alatt a mellettem álló szimpatikus fiatal párnak, hogy ne várjuk meg a beszéd végét, mert akkor mindenki rárabol a kajára, mint a sáskahad, aztán elpusztítanak mindent. Odalopakodtunk az ételekhez, és mi már rég leültünk enni, amikor a többiek nagyban verekedtek a fogásokért. Szimpatikus kis srác volt, megütögettem a hátát, aztán mondtam is neki, hogy jó gyerek vagy, amúgy mivel foglalkozol? Én vagyok az amerikai nagykövet - mondta ő. Megállt a kanál a kezemben. Onnan kezdve jóban voltunk Mark Palmerrel. Amikor aztán jött az idősebb Bush, akkor őt hívtam fel, hogy segítsen, mert az egyik gyerek az amerikai elnökkel szeretne találkozni a Három kívánságban. Ő pedig felírta az elnök listájára, amin egyébként már száz másik program volt - úgy, hogy mindössze nyolc órát töltött Pesten. Három nap múlva csörög a Mark azzal, hogy haraptak rá, az elnök találkozni akar a gyerekkel. Onnan aztán elkezdődött egy teljes átvizsgálás: ki a gyerek, kik a szülei, ki vagyok én, dolgozott a CIA rendesen. Volt olyan, hogy este hívtak fel, a feleségem kérdezte, hogy ki volt az, "á, semmi, aludj vissza nyugodtan, csak a Fehér Ház". Szóval, az a helyzet, hogy sokszor a szerencse is közrejátszott.