Visszanézve: milyenek az első részekben?
Zsolt: Csilla soha nem tetszik magának.
Csilla: Határozottan, tele tettvággyal álltam neki az egész kalandnak, a feladatoknak. Mégsem feltétlenül ezt láttam magamon az első részt nézve, de remélem, hogy egy-két adás és kiderül, vagány csaj vagyok, nem egy nyafogós lány.
Inkább egy buldózernek tűnt.
Csilla: Tényleg?
Zsolt: Egy pótkocsi, mert én vagyok a buldózer.
Csilla: Érdekes ez, mert mindketten talpraesettek vagyunk. Próbáltam végig önmagamat adni. Ami viszont már az első részben is tetszett, az a humorom... mert nem tartom magam annyira humoros nőnek, de talán mégis az vagyok.
Úgy vágtak neki ennek a forgatásnak, hogy leküzdenek mindent?
Zsolt: Így van. Én tudom magamról, mit bírok. Azzal is tisztában voltam, hogy magamnak, a páromnak és a családomnak nem fogok csalódást okozni. Egyetlen dolog volt, amivel nem tudtam mit kezdeni, az a térkép. Földrajzból mindig gyenge voltam,
engem egy térkép összezavar.
Amikor megkaptuk Ördög Nórától a térképeket, akkor sokkot kaptam. Egyébként mi úgy vágtunk neki ennek a műsornak, hogy mindenen átgázolunk, de nem az embereken. Az idő volt az ellenségünk, és nem a többi versenyző.
Csilla: Így van, ahogy Zsolti mondja. Emberek akartunk maradni a legvégéig, bármeddig is vagyunk versenyben. Sokszor úgy éreztem magam Ázsiában, mintha a Lopott idő című filmben lettünk volna. Nem tudtunk leállni, mindig rohantuk, mert ez a rohanás jellemez bennünket a hétköznapokban is. Azt gondolom, hogy a stoppolás minket nem zökkentett ki a komfortzónánkból.
Kinek állt meg több autó?
Csilla: Egyértelműen Zsoltinak. Szerintem ez azért volt, mert ott a férfiakat még mindig az „erősebbik nemként" kezelik, a nők csak utánuk következnek. Nem kezelik őket egyenrangúként.
Zsolt: Ez hülyeség, szerintem.
Csilla: Pedig én így éreztem!
Egy párost vagy erősít egy ilyen kaland, vagy megrogy utána a kapcsolat. Hogyan jöttek haza Ázsiából?
Csilla: Ez nemcsak egy nagyon jó önismereti tréning volt, hanem párterápia is. Azt gondolom, ha egy pár végigcsinál egy ilyen kalandot, akkor maximum azután csak egy másik nő vagy férfi választhatja szét őket. Más nem.
Zsolt: Dehogyis!
Csilla: Miért?! Ott mennyit veszekedtünk Zsolti, és mégis együtt maradtunk.
Zsolt: Az egy dolog, hogy veszekedtünk, de soha nem egymással. Mi a helyzetek miatt veszekedtünk. Szerintem, mi erősen is mentünk ki. Éltünk már át olyan vitákat, ami után, ha akartuk volna, már régen otthagytuk volna egymást. Ahhoz nem kellett Ázsiába menni.
Mi volt a legnehezebb a kalandban?
Zsolt: Nekem az étel. Éppen annyit ettem, hogy legyen valami a gyomromban, többet nem. Undorítóak voltak számomra az ottani kaják.
Csilla: Én viszonylag jól viseltem az ételeket. Éjszaka viszont rendszeresen kiborultam. Mindig felriadtam, nem éreztem magam biztonságban.
Zsolt: Ez tényleg így volt! Folyamatosan lökdösött éjszaka, hogy „Zsolti, hallottad? Mi volt ez? Egy gekkó?!" . Mondtam is neki, hogy aludjon, vagy őrködjön.
Csilla: Nekem a fürdés, a tisztálkodás, az angol WC hiánya volt még nagyon nehéz. Egy lyukban kellett elvégezni a dolgunkat, guggolva. Tök jó fenekem lett, mert annyit guggoltam. Aztán a hordóból kimertem a hidegvizet egy kancsóval, és úgy „tusoltam". Még egy bőrfertőzést is elkaptam, amit szteroidos kenőccsel kezelt az orvos.
Ez közhely, vagy amikor hazaérkezik egy ilyen út után az ember, tényleg elkezdi értékelni itthon azt, amije van?
Zsolt: Én azt mondtam kint is Csillának, hogy ezért kell annak örülni otthon, amink van. Nem kell telhetetlennek lenni.
Az interjú folytatódik, lapozzon a 2. oldalra!