„Én vagyok a fecskemama, itt ülök a tojásaimon, füstös farkamat lóbálja a szél” – így kezdődött a magyar televízió hőskorában egy esti mese, amelyet a rosszul lett bemondónő helyett egy férfinak, Varga Józsefnek kellett volna élőben felolvasnia, de sem ő, sem az operatőr nem bírta ki röhögés nélkül, így inkább elsötétítették a képernyőt.
Ez a magyar tévétörténet egyik klasszikus sztorija, de ma már nem tudjuk leellenőrizni, hogy valójában mi történt a stúdióban, hiszen itthon is bevett gyakorlat volt, hogy az élő adásokat nem rögzítették, csak sugározták.
A magyar tévétörténet egyik legendája, Vitray Tamás is arról mesélt jó tíz éve az Origónak, hogy pályafutása első éveiben nem is látta magát a képernyőn, hisz jórészt élőben jelentkezett be különféle sporteseményekről, az akkoriban elég drága nyersanyagot pedig inkább fikciós, művészeti alkotások megörökítésére tartogatták.
Kevesen tudják, de készült egy húszperces Latabár-film, ami arról szólt, hogy van egy amerikai elnök, aki magyar, és lelövik. Ennek forgatása pont egybeesett a Kennedy-gyilkossággal, ezért eltették valahová, és örökre elveszett. Ez volt Latabár utolsó filmje – derült ki Horváth Ádám emlékeiből.
Ugyanerre a sorsra jutott a becslések szerint a magyar némafilmek 95%-a és az 1945 előtt készült hangos filmek 25%-a. Nyomtalanul eltűntek Kertész Mihály Magyarországon forgatott néma játékfilmjei. Budapesten indult Bánky Vilma, Lukács Pál, Várkonyi Mihály, Gaál Franciska, Lugosi Béla karrierje, de
ennek emlékét már csak néhány száz méter filmtöredék őrzi.
Hiányzik a magyar hangosfilmkorszak egyik első nemzetközi sikerfilmje, a Pardon, tévedtem (1933), elveszett a Beszállásolás (1938), az Álomsárkány (1939), a Mátyás rendet csinál (1939), a Megálmodtalak (1943), a Muki (1943) és még sok más, filmtörténeti szempontból fontos film. Erről itt olvashat bővebben.
A filmek megőrzésének gondolata későn, az ötvenes években vált elfogadottá Magyarországon.