„Senkinek se volna szabad ilyet tenni a másikkal” – hangzik el többször a Patrick Melrose-ban, és ezzel valószínűleg minden egészséges ember egyet is ért, aligha tudunk elképzelni olyan körülményt, ami felmenthetne egy apát a fia többszöri megerőszakolása után. A sorozat természetesen nem is törekszik ilyesmire, a legfőbb kérdése az, hogy az áldozat miként tudja feldolgozni a traumát, és hogy utána tud-e normális életet élni, netán gyereket is nevelni.
A jelenleg 58 éves Edward St. Aubyn afféle terápiaként írta meg a széria alapjául szolgáló regénysorozatot, éveken át tartó drogfüggősége és öngyilkos gondolatai után ily módon próbálta meg feldolgozni, hogy öt- és nyolcéves kora között rendszeresen megerőszakolta a saját apja – amivel valószínűleg az anyuka is tisztában volt, de sosem tett ellene semmit.
E borzalmas sors megélőjét, vagyis St. Aubyn sorozatbeli alteregóját emberi roncsként látjuk először, egy használt tű után hajolgat a padlón, miközben telefonon közlik vele az apja halálhírét. Az első reakciója az, hogy megkönnyebbülten elmosolyodik.
Ez után kezdődik egy drogos ámokfutás, egy vad rohanás, Patrick Melrose Londonból New Yorkba érkezik, begyűjteni az apja hamvait, de már a repülőtérről a taxiban rázza a hideg, sürgősen szereznie kell valami cuccot, amivel kibírja még pár óráig.
A Félelem és reszketés Las Vegasban vagy épp a Rekviem egy álomért hasonló képei, drogos látomásai jutnak eszünkbe, vagyis láttunk már hasonlót, de ez kicsit sem csökkenti a hatást: mintha bekerülnénk Patrick agyába, ami cseppet sem tűnik kellemes helynek.
Amikor emberünk valami nyugtatót tol, és alig bír járni, a kamera is csak vonszolja magát mellette, amikor viszont valamivel pörgeti magát, hadar és kapkod, a kamera is össze-vissza mozog körülötte. A hangulat mindig beüt, a felfokozott érzelmi állapottal megspékelve az egész nyitó epizód olyan, mintha egy őrült álmában rohannánk végig a fél világon.
A második és a harmadik rész ehhez képest valamennyire lenyugtatja az embert, lassú, már-már visszafogott stílusban meséli el egy-egy napnak a történetét: azét a napét, amikor Patricket először megerőszakolta az apja, majd azét, amikor hősünk először megy el tisztán egy összejövetelre, ahol feltehetően sok alkohol fog fogyni.
Ugrálunk ide-oda az időben, Patrick pedig hol jobban van, hol rosszabbul, nem tudunk teljesen megnyugodni akkor sem, amikor teljesen józanul látjuk. Végig marad tehát egyfajta nyomasztó, fullasztó érzés, amit néha humorral, jórészt cinizmussal próbálnak oldani a szereplők, de mi jobbára csak kínunkban röhögünk.
Benedict Cumberbatch zseniális a főszerepben, az öt egyórás epizód alatt az érzelmek teljes skáláját hitelesen játssza el, Hugo Weaving és Jennifer Jason Leigh is kellően félelmetes, illetve megfélemlített az apa és az anya szerepében, a mellékszereplőkkel pedig nem túl hízelgő képet kapunk a brit és amerikai elitről is – St. Aubyn apja ugyanis brit arisztokrata volt, anyja pedig egy amerikai iparmágnás lánya.
Mindez azonban a sorozat szempontjából annyira talán nem érdekes, a Patrick Melrose ugyanis az időnként felbukkanó társadalomkritikával együtt is egy személyes történet, egy férfi irtózatos küzdelme a gyerekkor traumájával.
A Patrick Melrose itthon a Cinemaxon csíphető el, de megtalálható az HBO GO oldalon is.