Cikksorozatunkban a magyar szinkron kulisszái mögé indulunk. Az egykori Pannónia Szinkron Stúdióban évekig működtek olyan belső kiadványok, amelyek a ház életével foglalkoztak. „Közhíré tétetik" címmel először csak a rajzfilmesekkel, majd a nyolcvanas években „Pannónia Film Híradó", majd „Szinkronika" címen már a szinkron részlegekkel is foglalkoztak. Ezekből a lapokból szemlézünk. 4. rész.
Borbás Gabival történt még régen, hogy egy komoly színházi este után éppen a szinkronstúdióba igyekezve, útközben beugrott egy közértbe. Viszont a lezser, csapzott megjelenése miatt nem szívesen ment volna emberek közé. Más lehetőség híján, erőt vett magán, és a parókától összeragadt hajjal, bő ruhákban, kialvatlan, fáradt arccal toppant be a kisboltba. Előtte, persze még rutinosan felvette a napszemüvegét, ami a színészek egyik szokásos húzása arra az esetre, ha nem szeretnék, hogy felismerjék őket.
A pultnál sietősen rendelt, előre rettegve azon, hogy a bent álldogáló hölgyek, talán mégis felfedhetik az álcáját. Mint kiderült, volt is rá oka, hiszen egyszer csak furcsa suttogásra lett figyelmes: „Ő nem az a szinkronos? Az nem lehet, az egy szép nő... De a hangja... a hangja!"
Borbás Gabiban ekkor tudatosult, hogy hiába fedi el az egész testét, van egy dolog, amit semmiképp sem takarhat el: a hangját. Lányos zavarában ráadásul még az előre tervezett három üveg vörösbort sem merte megvenni, amit vendégeknek szánt. Ha már lebukott, akkor minek rombolja tovább a renoméját azzal, hogy nemcsak igénytelenül néz ki épp, de még „alkoholista" is.
Miután kifizette a dolgait, az ajtóból az egyik eladó még utána szólt csípősen: „Mondták már magának, hogy mennyire hasonlít a Borbás Gabira? Mondjuk így kinézetre annyira nem, inkább csak a hangja!"
Sokan abban a tévhitben élnek, hogy a jó szinkron legfőbb ismérve, hogy a színész meg tudjon nyílni a szerep kedvéért. Ez csak részben igaz. Ugyanilyen fontos a technikai tudás is, mint például, amikor egy jelenetben szöveg nélküli hangokat kell rekonstruálni, mint például a cigizés, az ital kortyolása, egy csók elcsattanása vagy egy friss almába harapás. Ezeknek mind saját technikájuk van, hitelesen elsajátítani őket azonban egyáltalán nem könnyű.
Mécs Károly 1958-ban főiskolásként az Öt töltényhüvely című NDK filmben dolgozott, ahol egy szerencsétlen fiút játszott, akit az ötödik tekercsnél meglőnek, ezek után pedig étlen-szomjan, tüdőlövéssel, hörögve csúszott-mászott a hegyekben és próbált életben maradni. A srác vagy negyven tekercsen keresztül haldoklott... Mécs Károlynak emiatt, szinte folyamatosan lihegnie kellett, így nem is csoda, hogy jócskán elfáradt, mire végzett a munkával, mondhatni együtt fáradt a sebesült szereplővel.
Van még tovább, lapozzon, a cikknek nincs vége!