A mai fiataloknak nem mond semmit a Szomszédok: a ruhák, frizurák ódivatúak, a dinamika döcögős, a párbeszédek néha mesterkéltek, de egy időben a fél ország ezt a sorozatot nézte, igaz, nem is volt más. 1987. május 7-én indult (az ezt megelőző februárban készült a próbaszám), és akkor még nem volt Nielsen, de a Tömegkommunikációs Kutatóintézet igen: annak adatai szerint 65 százalékos volt a nézettségi index.
Tíz évvel később már egy-egy adást több mint hatmillióan néztek a mérések szerint, és a tetszési index 80-90 százalék között mozgott. A többit tudjuk, megjelentek a kereskedelmi tévék, szélesedett, bővült a kínálat, és 1999-ben bezárultak a panellakások ajtói. Cikksorozatunkban korabeli interjúkkal emlékezünk a kezdetekre, most Bőhm úr van soron.
Máriáss József Dunakeszin született 1920 februárjában. „Apám grazi orvos volt, anyám magyar ápolónő. Az első világháborúban találkoztak. Alagon voltam gyerek, versenyistállók közelében, lovak között nőttem fel. Gazdatisztnek készültem. És imádtam a színházat. A felszabadulás után körülnéztem: no, itt egyhamar nem leszek gazdatiszt... Maradt a színház" - emlékezett egy korábbi interjúban.
Rózsahegyi Kálmán felvette a színiiskolájába, de két hónap múltán azt mondta, hogy keresse meg Bárdos Artúrt, ő már szólt neki. „Bárdos a Belvárosi Színház igazgatója volt; nagy tekintélyű rendező és színházi szakember. Enerváltan nyújtott kezet, ez szokása volt, s szólt: — Csináljon valamit. Elmondtam Petőfitől a Szeget szeggelt és a Csokonait. Bárdos csöngetett. Bejött a titkárnője egy papírral. Bárdos rátette az ujját: — Itt írja alá. Bárdosnak ez az öt szava tett színésszé" – adomázott az idős színész.
„Sokfelé sokféle szerepet játszottam. Van azonban négy olyan személyisége a magyar színházi életnek, akik tartóoszlopai, meghatározói a pályámnak. Az elsőről már beszéltem, Bárdos Artúr volt. A második Apáthi Imre. Mellette a Simon Zsuzsa által igazgatott egykori Petőfi Színházban dolgoztam. Merőben új szakasza volt életemnek, amely Székely Gábor rendezéseihez, igazgatásához fűződött Szolnokon. Tőle ott nagyon sokat kaptam. A negyedik Ruszt József. Ez a négy név... négy különböző iskola" – mesélte.
A főiskolát is kijárta levelezőn, megismerte a vidéki színházak egész sorát. „Ha valahol nem kaptam megfelelő szerepet, mentem tovább. De sehonnan sem mentem el úgy, hogy vissza ne térhessek. Sehol sem égettem fel magam mögött a hidat. (...) Én a Szegedi Nemzeti Színháztól mentem nyugdíjba. Zalaegerszegre pedig Ruszt József hozott, ő alapította itt meg a társulatot. Tavaly feladta az igazgatói posztot; elment. De nem hagyták elszakadni innen, bizonyára ő sem tudna" – mesélte egy 1987-es interjúban.
Bőhm úr szerepét arcszőrzetének köszönhette, legalábbis így emlékezett: „Horváth Ádám, a rendezőnk meglátott, és felkiáltott: Jó ez a szakáll! Pont ez kell nekem."
Bőhm úr az első rész második percében már meg is jelenik, ő a harmadik szereplő, akit látunk, előtte csak Vágásiék tűnnek fel a képernyőn. „Hová, hová, ha szabad kérdeznem?" – ez az első mondata, itt pedig meg is tekintheti a sok éven át hömpölygő teleregény első részét.
A karakter magányos volt, de a társasház nyüzsgése éltette. „Ott, a gazdagréti házban, a ház lakóiban találta meg Böhm a csalódás, a magány, a boldogtalanság ellenszerét. Az élteti, hogy aggódhat értük. (...) Bőhm béketűrését Sümeghy Oszkár kétségtelenül próbára teszi. De hát egy lakóház élete, s még inkább egy teleregény nem lehet meg a jellemek összeütközése nélkül" - vélekedett.
„A lelkem mélyén magam is Bőhm úr szeretetére pályázom. Ebben a korban, amiben mi vagyunk, az élet egyetlen reménye a szeretet. Mégsem óhajtanám, ha Bőhm úr egy Lear király lenne. Az igazi jósághoz és önzetlenséghez nem illenek a látványos gesztusok" – tette hozzá.
Jászai Mari-díjat kapott, érdemes művész volt. A Szomszédok mellett játszott a Kémeriben, A fekete városban, a Vivát, Benyovszky!-ban, a Kántorban, sok filmben és sorozatban kapott szerepet. 1989-től már lehetett tudni, hogy súlyos beteg, utána már csak a Szomszédokkal forgatott. Bőhm bácsi, Máriáss József búcsúja a hazai televíziózás legmeghatóbb pillanatai közé tartozik, függetlenül attól, hogy ki szerette és ki nem szerette a teleregényt. „Lehet, hogy elfogytak a szerepek?" – ezzel búcsúzott az akkor már nagybeteg színész. Itt meg is nézheti:
Forrás: Film, Színház, Muzsika (1987)
Szomszédok-sorozatunk korábbi részeit a cikk alatt találja.