Mennyiben változott meg az élete, mióta a Mokkát vezeti?
Ismét fegyelmezett lettem. No, ez alatt nem azt kell érteni, hogy bohém módra csak beleéltem magam a saját életembe, amiből vagy lett, vagy nem lett valami/semmi, hanem hogy egy nemes kihívást kaptam, amivel érdemes bíbelődni, boncolgatni, és megint van lehetőségem tanulni. A nézőktől, a reakciókból és a kollégáktól.
Amikor a Mokka-castingon részt vettem, azt éreztem, hogy végre ismét felpörögnek agyam szinoptikus rendszerei, és ezért hálás vagyok, ahogy a kollégákért is.
Az esti felelős szerkesztői beszélgetések is jelzik, izgalommal megyünk aludni, mert a holnapi adás lesz az igazi, mindig a holnapi. Nagyon köszönöm, hogy van rám figyelmük, türelmük – és így tudok magam is tanulni.
Korábban inkább közszolgálati műsorokban dolgoztam, éppen ezért most a kereskedelmi televíziózás kihívás. Minden perce, ugyanakkor ezeket nem tudom görcsösen megélni, sokkal inkább élvezem, minden pillanatát. Játék – mint Karinthy írja – a három fal között, ami komolyra megye. Szóval fegyelmezettebb lettem, kevesebbet alszom, többet dolgozom, és
sokkal több hasznos órából áll egy-egy napom, amikor Mokkázom.
Így nemcsak remek kollégákat, új nézőket, szakmai tapasztalatokat, hanem sokkal több időt, racionálisan tartalmas napi időt is nyertem.
Hogy bírja a korán kelést, mi a reggeli rutinja?
Éjszakai ember vagyok. Ha kell, éjjel háromkor is még olvasok, vagy felkelek olvasni, zenét hallgatni, írni, verset tanulni. De mégis, amikor tudom, hogy másnap adás van, már 10 körül elkezdek elálmosodni, 11 körül ágyba vackolódni és már 2-3 óra körül ébredezni. Pedig alhatnék nyugodt 5 órát is akár, de mégsem megy. Szerintem bevésődik valami a szívem generálta alarmrendszerekbe, no meg az endorfinraktár-kezelőimbe, és elkezdek magamtól is a Mokka által megkívánt időben kipihenten jelen lenni.
Azt hiszem ez a kulcsszó: jelen lenni, teljesen.
A rutinom meg a normális: puszi mindkét gyereknek, amikor felkelek, kávéfőzés, multivitamin-tabletták – rengeteg vitaminos italt iszom –, esti maradványok gyors elpakolása, fürdés, hajmosás, fogmosás, borotválkozás... nem sorolom. Minden reggel próbálom a jobb énem összerakni és kisugároztatni, és közben dúdolom Cseh Tamás számát, hogy „valaki útra vált belőlem, a jobbik énem” – mert reggel azért nem lehet esti izzásban égni.
Hogy készül fel az adásokra? Mely témákban érzi otthon magát, miről szeret leginkább beszélni a vendégekkel?
Mint említettem, egy nagy csapat dolgozik egy-egy adáson. Nagyszerű háttéremberek, akiket mi kis túlzással, csak szinte csorbítani tudunk. Szóval ők mindent elénk tesznek, átbeszélnek, talán az is lehet, hogy ezért nem tudok aludni, mert már fogalmazódnak meg bennem a tőlük kapott anyagokból a másnapi kérdéseim. A lényeg, mindent tényleg elkövetnek, hogy adás legyen. Bocsánat,
ne csak legyen, hanem jó, ismétlem jó, nézhető adás legyen.
És még valami: a visszajelzések. Minden adás után közösen reggelizik a stáb, és beszélgetünk. Talán fura, de mi azt tesszük, és nem az adásról. Vagy legutóbb például kaptam egy e-mailt, köszönetről szólt, hogy egy műsor, amit sokan, közösen, nagy munkával véghez vittünk, amit szerettek a nézők, ami a TV2-nek kiemelten fontos műsora volt, nos, az jól sikerült, és ezt köszönik.
Jelzem, elszoktam ezen emberi hangoktól.
Pláne, a köszönet tényleges tartalmi leiratától. Témákat tekintve pedig leginkább azt szeretem, ahol egy-egy ember, mint ember, felszínre jöhet. A fecsegő felszínből, bányászati eszközökkel, kitalicskázni az embert, aki sebezhető, szerethető, példa, gerinc, vagy éppen „Isten lehelte szép” – mint az a magyar költészetünkben megjelenik.
Ha nem a Mokkában van, akkor mivel tölti az idejét?
Szerencsés ember vagyok. Nem tudom, miért, de azt hiszem, én ezt kaptam a földi létemhez, feladatul. Így szinte nincs is olyan az életemben, ami kényszer, ergo minden hobbi. Minden.
A családommal lenni sem arról szól, hogy stressz, hogy vajon a mászóka tetejéről leesik, hanem öröm és relax time.
Hogy vannak ők, nekem, s egyelőre én foghatom a kezüket, amely kezeket egyszer kitépi, kikéri valaki. Szóval hobbi, játék szinten minden. De van, ami komolyra megy. Ilyen a sport, a heti két foci, két squash, vagy ritkán a kondi, úszás – régen minden héten 2-3-szor úsztam, még régebben napi hat órát edzettem. És nagyon komoly a színpad, a versek lélegeztetése. Mert soha nem én vagyok bennük a fontos, hanem a magyar költészet, kultúra és kimagasló személyiségeink. Remélem, van bennünk annyi nemzetféltés, hogy mindez megmarad, és mindezen maradáson túl érvényes lesz rá, hogy nemzeti.
Mindig vonzotta a média, a képernyő?
Nem, egyáltalán nem is akartam tévézni. Most meg, ha egy nap eltelik televízió nélkül, munka nélkül, akkor kicsit érzem, valami hiányzik – remélem, ez nem csak bennem, hanem nézőinkben is megfogalmazódik.
Mit szólna, ha a gyerekei is ezt a pályát választanák?
Mindent megmutatnék és elmondanék. Olyan ez, mint a nyolcadikos osztályban tartott biológiaóra: nem szabad dohányozni. Ha ezt elmondják, a legtöbb gyerek megy óra után rágyújtani. Ha mondjuk a tanár bemutatja, hogyan kell durván letüdőzni, vagy zsebkendőbe fújtan jelzi, hogy a káros anyag egy szálban is hogy lakozik, az már egész más hatást ér el. Én ezért is próbálom a gyermekeimet a valóságba csöppenteni, a boldog gyermekévek közé belopni, hogy ne legyen nagy csalódás a végén.
Tehát, én rágyújtanék, durván, hogy ne akarjanak szívni.
Így ha bármelyikük ezt a pályát választja, vagy ha más pályára lép is, akkor rám a szemléltetés jobban illik. Igyekszem majd ehhez mindent megadni, hogy reális, ugyanakkor számukra kedves, jó döntés szülessen.