"Sokan azt gondolhatják, Jóskának megváltás volt a halál. Ez nem igaz. Ő igenis élni akart, még így is, ágyhoz szögezve, kiszolgáltatva, elesetten. Éreztem rajta, hogy ott dolgozik még benne valamiféle hihetetlen élni akarás. Nem panaszkodott. De hogy milyen érzések dúltak a lelkében időnként, azt csak a szeme árulta el nekem.
Próbáltam vigyázni rá, megóvtam mindentől és mindenkitől. Aki a házunkba belépett, csak negatív koronavírusteszttel tehette.
A sors hihetetlen igazságtalansága és gonosz fintora, hogy mégis elkapta ezt a vírust..." - mesélte az özvegy.
"Január 1-jén már olyan rosszul volt, hogy mentőt kellett hívni hozzá. A tüdeje gyakorlatilag már nem működött. Soha nem felejtem el, a mentőtiszt azt mondta nekem: „Asszonyom, imádkozzon..." Két nappal később bementem Jóska után a János Kórházba, akkor volt a születésnapja, vittem neki egy tortát, rajta gyertyákkal, és naiv módon azt gondoltam, majd együtt fújjuk el. Be sem engedtek hozzá. Nem sokkal később a lányunk meglátogathatta, és tudom, hogy ült az ágyánál ott a kórházban, simogatta az apja fejét, és énekelt neki. Jóska január 17-én, vasárnap hunyt el. El sem tudtam köszönni tőle..." -mondta.
Pokoli két esztendő van mögöttem. Elfáradtam. Amióta nincs Jóska, ürességet érzek, kívül és belül.
Néha főzök magamnak, sokszor már ehhez sincs kedvem. Nincsenek nagy igényeim, elvagyok egy levessel, csak rossz egyedül. A családom, a barátaim támogatnak, persze, távolról, mert vigyáznom kell magamra. Vigyáznunk kell magunkra! A hagyatéki tárgyalás zajlik, de őszintén mondom, engem most az sem foglalkoztat. Nem tudom, mit hoz számomra a holnap meg a holnapután. Nem is akarok, de nem is merek belegondolni" - tette hozzá.