Tringer László

I. A depresszió gyakorisága: valóban depressziós országban élünk?

Sokat töprengtem azon, miként tárjam Önök elé azt a nem éppen szívderítő tényt, hogy hazánk lakosainak körülbelül 15%-a élete folyamán legalább egy alkalommal olyan depresszióban szenved, amely orvosi kezelést tesz vagy tenne indokolttá. Mígnem rádöbbentem, hogy az Önök körében, akik éppen ezt az előadást hallgatják vagy olvassák, a depresszió minden valószínűség szerint jóval ritkábban fordul elő. A depresszióra hajlamos személyeknél ugyanis az új dolgok iránti érdeklődés többnyire beszűkül, hiányzik az ismeretek iránti nemes kíváncsiság. Önöket viszont elsősorban a tudásvágy, az érdeklődés, az ismeretlennel való találkozás lehetősége motiválja.

1990-ben néhai Obersovszky Gyula lapja, a másodjára is rövid életű Igazság szerkesztősége arra kért, hogy a magyar "nemzeti karakter" bűntudatosságáról írjak egy cikket. Íróasztalomnál dolgozva épp arról elmélkedtem, hogy nemzeti himnuszunkban nem csupán az elkövetett, de a majdan elkövetendő bűneink miatt is bocsánatért esedezünk. Szokásom szerint háttérrádióztam, nem is figyeltem a műsorra, amikor egyszer csak megütötték fülemet a súlyos szavak: "bűnösök vagyunk", majd ismét: "mindannyian bűnösök vagyunk". Reményik Sándor centenáriumi műsor hangzott el éppen. A költő az Elmégy című versében azon kesergett 1929-ben, hogy Áprily Lajos Erdélyből áttelepült Budapestre. Ezt a sajátos, véletlen egybeesést soha nem felejtem el.

Elmégy

Áprily Lajosnak

Elmégy...
Kis őr-domboktól roppant ormokig
Erdélyben körbenfut a döbbenet:
Nem ember megy, - hegy-bajtárs távozik.

Ha Te elmégy, emberszó ne zavarja
A hegyek óriási kardalát.
A tetok, "többen száznál és ezernél"
E kurta, bús, utolsó nyáron át
Összegyüjtik szurdukba, szakadékba
Költészeted minden motívumát.
Úgy készülnek a búcsú-riadóra,
Úgy tanulják a nagy szimfóniát.
Ha Te elmégy, emberszó ne zavarja
A hegyek óriási kardalát.

Ha Te elmégy, ember ne búcsúztasson,
Búcsúztassanak Téged a hegyek.
Ne sirassanak érzékeny dalocskák
Csak büszke, nagy, stoikus énekek.
Ha Te elmégy, ember ne búcsúztasson,
Búcsúztassanak Téged a hegyek.

Ha Te elmégy, mi néma csendben álljunk,
Néma csendben, és lehajtva fejünk.
Úgy hallgassuk a hegyek kardalát,
Mely szertezengi: mi voltál nekünk...
Hogy csendes voltál, mint a szikla lelke,
De szikla-lélekként laktál velünk.

Ha Te elmégy, mi néma csendben álljunk,
Néma csendben és lehajtva fejünk,
Mert mindannyian bűnösök vagyunk,
Hogy Téged, Téged elveszíthetünk,
Hogy Téged, Téged meg nem tarthatunk
Ha Te elmégy, mi főlehajtva álljunk,
Mert így, vagy úgy, de bűnösök vagyunk.

A hegyek óriási kardala
Kísérjen a határig Tégedet,
És zúgjon, harsogjon ítéletet
Országok, népek és idők felett,
És fellebbezze meg a végzetet!
És csikarjon a csillagoktól ki
Egy "viszontlátásig"-ígéretet!!
A hegyek óriási kardala
Kísérjen a határig Tégedet.

Nagyvárad, 1929 május 31.

Valóban ennyire jellemző ránk a depresszió, a vele járó bűntudat? Egyáltalán, magyar sajátságról van-e szó, vagy világjelenségről?