Tringer László

VII. Befejezés: válasz a kiinduló kérdésekre

Térjünk most vissza az első fejezetben feltett két kérdésre: a depresszió gyakoriságára, illetve a melankólia és a nemzeti karakter összefüggésére.

A depresszió látszólagos gyakoribbá válásának okai
Valóban korunkra jellemző, egyre gyakoribb betegségről van-e tehát szó? Ha egy szóval akarunk válaszolni, a válasz: nem.

A depresszió látszólagos szaporodásának okai többfélék:

• az orvosi nevezéktan átalakulása (korábban másként, pl. neurózisnak neveztük a depressziók jelentős részét);
• az orvosok depresszióval kapcsolatos ismereteinek gazdagozása;
• a közvélemény figyelmének ráirányulása a depresszióra;
• az epidemiológiai módszerek érzékenységének növekedése;
• a depresszióellenes szerek gyártásában, forgalmazásában, felhasználásában érdekelt csoportok marketingtevékenysége.

Mindemellett a depresszió gyakoribb előfordulása mögött valós folyamatok is rejtőznek. A lakosság pszichológiai kultúrájának fejlődése magával vonja, hogy egyre több személy lesz képes lelki problémáit pszichológiai nyelvezetben megfogalmazni, nem szorul arra, hogy szubjektumának feszültségeit testi betegségként jelenítse meg.

Depresszió és "nemzeti karakter"

Bár számos adat szól amellett, hogy a magyar nyelvű kultúrkör melankóliára hajlamos, sőt, Szádóczky adatai is magasabbak, mint a legtöbb hasonló statisztika, semmiképpen nem állítható, hogy valamely úgynevezett nemzeti sajátosság és a depresszióban rejlő általános emberi problémák között különleges kapcsolat volna föllelhető. Kétségtelen, hogy az irodalomban tükröződő "nemzeti önkép" gyakran mutat melankolikus, bűntudatos vonásokat. Számos költőnk, írónk orvosilag is depressziósnak minősíthető (Vajda János, Juhász Gyula, Reményik Sándor, Vörösmarty Mihály stb.). És mint ahogy arra már utaltam a bevezetőben, valószínűleg nincs még egy ország, amely nemzeti himnuszában nem csak az elkövetett, de a jövendő bűnök miatt is bocsánatért esdekel.

Ugyanakkor a melankólia történelmi korok meghatározó szellemi áramlataként is megjelenik, nem csak hazánkban, és nem csak jelen korunkban. A melankólia az ókorban szinte kiváltságos állapotnak minősült, a melankolikust nemegyszer kivételes tisztelet övezte. A középkorban a melankólia az Istentől való elszakadás állapotát, a bűn következményét jelentette. Korunkban a depressziós önmagában viaskodik, létének értelmét, életének célját keresi. A magyar nyelvű kultúra mindig is része volt a szellemtörténet nemzetek feletti vonulatainak. A depressziót illetően is Európában vagyunk.