Tringer László

II. A depresszió háromirányú megközelítése: a depresszió nem csak betegség?

A depresszió történetéből

A civilizáció írott történelme során a depresszióra számos utalás történik már az ősidőkben is. Természetesen az adott kor megnevezéseit használva búskomorságról, melankóliáról, búkórról stb. írnak a régi krónikások. Gyakori, hogy a történetíró neves személyiségek krónikásaként megemlékezik a hős lelki válságairól, akár búskomorságáról is.

4. ábra

Az egyik első leírást a Bibliában olvashatjuk. Saul király búskomorságát számos művészeti alkotás is megörökíti. Az egyiket, egy ismeretlen észak-francia mester zsoltár-illusztrációját tankönyvem címlapjának ékesítésére is felhasználtam (4. ábra). (A jelenet egyébként a zeneterápia egyik első ábrázolásaként is felfogható.)

Hippokratész is ismerte a depressziót, amit melankóliának nevezett, mivel úgy vélte, hogy az a testnedvek arányának megváltozására vezethető vissza, a fekete epe (melainé kholé) túlsúlyba kerül a többi nedvvel szemben. A melankólia kifejezés volt használatban egészen a 19. század végéig, amikor is a "depressio" kifejezés került előtérbe. Deprimo-deprimere annyit jelent, mint "lenyomni". A szó tehát a hangulat nyomottságát fejezi ki.

Bár a melankóliát az ókor és a középkor nagy orvosai betegségnek tartották, a kor és a kultúra függvényében a depressziós állapotot gyakran lelki válságként, máskor a hit megrendüléseként fogták fel, sőt a tünettan függvényében a beteg esetleg különleges tisztelet tárgya lehetett.

Az orvostudomány fejlődésének 19. századi fellendülése óta a depresszió betegség-mivolta került előtérbe. Előbb a betegség pontos tünettani leírására törekedtek. Kraepelin leírta a psychosis maniaco-depressiva kórképét (amelyet ma bipoláris zavarnak nevezünk). Felismerte, hogy a betegség megjelenésében örökletes tényezőknek is szerepe van. Elsősorban Freud és követőinek munkássága nyomán részletesen tanulmányozták a depressziók neurotikus formáit, amelyek eredetét korai gyermekkori lelki sérülésekre vezették vissza.