Tringer László

V. Milyen a depressziós életérzés?

Az imperativizmus

16. ábra

A "léthiányokból" összerakott létezés

Mindennapos tapasztalat, hogy a depressziós lelki szenvedés sajátos nyelvhasználatban fejeződik ki. A depresszióra hajlamosak kiragadott létmozzanatokkal határozzák meg önmagukat. Ritkán képesek arra, hogy egészlegesen, hitelesen átéljék magukat, egy-egy jelentéktelen mozzanat válik az egész helyett uralkodóvá. (Pl. Leejtettem a poharat, íme, milyen szerencsétlen vagyok.) A kiragadott részletek többnyire keserű jajszavak; önmaguk megélt léte szenvedéssel, bajjal, gyűlölettel, nyomorúsággal van tele.

A depressziós létmód negatív torzulása mögött - ami lényegében ismeretelméleti kérdés - tehát egy mélyebb, alapvetőbb ontológiai probléma húzódik meg. Ha a negatív öndefiníciókat alaposabban megvizsgáljuk, feltűnik, hogy a negatív önértékelésen átsejlik az, ami nincs, de ott kellene lennie. Amikor a "jövőm kilátástalan" kijelentés elhangzik, felsejlik egy jobb jövő lehetősége. Honnan tudja a depressziós, hogy van jobb, szebb, boldogabb jövő, hogy az önző, szeretetlen emberek elvileg önzetlenek és szeretetteljesek is lehetnének? Csak úgy képzelhető el, ha valamilyen ismeretük mégis van a szépről, a jóról, az igazról. A bajok tengerén át felsejlik az elveszett Paradicsom. Mert ami hiányzik, az valamiképpen, fogyatékosan mégis ott van, nem semmisül meg teljesen. A szenvedő, az öngyilkosság felé botorkáló úgy sóvárog az elérhetetlen jó után, mint ahogy Platón gondol az ideák elvesztett világára (anamnészisz). Ez az "ontológiai sóvárság" olyan, mint a szenvedélybetegek sóvárgása a szer után.

17. ábra

Az inautentikus lét

A Jaspers szerinti autentikus léttől a sémákba kényszerült tengődés felé történő elcsúszás egy olyan ontológiai dimenzió mentén történik, amelynek egyik végpontján a transzcendens Lét, a másikon az ontológiai értelemben vett Semmi áll. A Semmi üzenete a szorongás, ahogy azt Kierkegaard, Sartre vagy Heidegger tanítja. A depressziós szenvedés során az egyén negatív öndefiníciókkal veszi körül magát. Nem "van"-mozzanatokból építkezik, hanem "nincs"-ekből, igazában tehát a Semmi felől barkácsolja össze magát.

A szenvedő lét az ontológiai lejtőn való lefelé csúszás, amelynek aljára sodródva az öngyilkosság kérdése egyre nagyobb erővel vetődik fel. A létezésnek az a formája, amely az öngyilkosságot megelőzően az egyénre különösen jellemző, eltávolodás a valóságtól, s a mély, érzelemmel teli átélés hiánya jellemzi. Átélni azt érdemes, ami jó, és a valóság a depressziós számára nem az. A Létnek, a "vanságnak" hiányos átélése teszi érthetővé, miért kacérkodnak e szerencsétlenek a halállal. A szenvedő hátat fordít a Létnek, kétségbeesett tekintetét a Semmmibe mereszti. A Semmi bűvkörébe kerül, amely nem egyszer magával ragadja.

A szenvedőnek természetesen nincs fogalma a Semmiről, nem filozófus. A Semmit összekeveri a halállal, a megsemmisülést a meghalással. Amikor önkezével vet véget életének, igazában nem meghalni akar, hanem feloldódni a semmiben, azaz megsemmisülni. "Én nem akarok meghalni - mondja egy költő betegem tizenvalahányadik öngyilkossági kísérlete után, - csak átmenni a halálon."

Míg az autentikus létet az idő végtelen tengelyén a "lesz - van - volt" kifejezésekkel rögzíthetjük, addig a depressziós a "még nincs" és a "már nincs" közé szorult (szorongó), a "van" helyett "nem nincs"-csel jellemezhető.

Nézz drágám kincseimre
Lázáros, szomorú nincseimre
Legyenek neked sötétek, ifjak,
Őszülő tincseimre.

Valószínű, hogy Ady is felismerte magában nincsei halmozódását.

Az időinverzió

Ugyanakkor, mint korábban kimutattam, a neurotikus és a depressziós létmódra az időhöz való sajátos viszony jellemző. Míg az átlagember számára a múlt lezárul, a jövő ellenben nyitott, a depressziósok lelkében mindez inkább fordítva van. Nem tudnak elszakadni a múlttól, a jövő azonban eleve elrendezett (negatív) események sorozata számukra. A jelenséget időinverziónak neveztem. A múlttól való elszakadásra való képtelenség a "mi lett volna, ha..." típusú kérdésekkel való állandó viaskodásban nyilvánul meg. A patológiás létmód velejárója, hogy a jövő "eleve meg van írva", az élet nem más, mint keserves gürcölés arcunk verejtékével Jozafát Völgyében.

Depresszió és életminőség

A depresszió problémájában való elmélyedés, mint látjuk, az emberi lét alapvető kérdéseit érinti. Az életminőséggel kapcsolatos kutatások arra utalnak, hogy e fontos mutató elsősorban szubjektív minősítésekből áll. Az életminőséget lényegében meghatározó kritériumok (statisztikai értelemben az ún. központi, G-faktor) egy nagyszabású vizsgálat alapján a következők:

• életöröm
• rosszkedvű ébredés (negatív értelemben)
• reménytelen jövő (negatív értelemben)
• problémák általában (negatív értelemben)
• általános érzelmi állapot
• lelki egészség
• az élet általában

Arra gondolhatnánk e tételek hallatán, hogy valamilyen depresszió-tünetlistáról van szó. Vagyis a G-faktor lényegében egy depresszió-dimenzió, mint ahogy azt számos vizsgálat is igazolja. A szubjektív életminőség és a depresszió között magas szintű negatív korreláció mutatható ki. A depresszió-skálák lényegében ugyanazt mérik, mint a szubjektív életminőség, csak az utóbbi valamivel átfogóbb kategória.

Kimondhatjuk tehát, hogy a depresszió valamiféle "ellen-életminőség", mint ahogy az életminőség lényegében egyfajta "nem-depresszió".