A választási siker titka a nagy bukás

A politikai küzdelemben a komoly vereség hosszú távon kifizetődőbb lehet egy enyhe kudarcnál - állítja egy kölni fizikus. Míg a vesztes harmadik fennmarad, a második helyezett eltűnhet a süllyesztőben.

Időnként jobb súlyosan elveszíteni a választásokat, mint majdnem nyerni. A választói viselkedés új modellje arra utal, hogy az első két helyezett pozícióját a mindent vagy semmit dilemmája jellemzi. A harmadik helyezés ugyan kevésbé dicső, de a túlélés szempontjából biztosabb pozíció.

"Jobb harmadiknak lenni, mint másodiknak a többség bizalmáért folytatott küzdelemben" - állítja Dietrich Stauffer, a Kölni Egyetem fizikusa. A német tudós hasonló című dolgozatában a lengyel fizikus házaspár, Katarzyna Sznajd-Weron és Jozef Sznajd két éve kialakított modelljét fejlesztette tovább.

A modell a mágneses töltést hordozó atomok viselkedését veszi alapul. A mágneses részecskék általában arra késztetik szomszédaikat, hogy igazodjanak az ő mágneses polaritásukhoz, mint ahogy az emberek is megpróbálhatják meggyőzni barátaikat saját politikai nézeteik követendő voltáról.

A Sznajd-modell szavazói egy négyzetháló rácspontjain helyezkednek el, így saját politikai preferenciáikon kívül a szomszédaik nézetei is jellemzik őket.

Az egyének politikai szimpátiái azonban csak akkor lehetnek hatással a többiekre, ha legalább egy szomszédos társukkal közös nézeteket vallanak.

A dinamikus modell lényege, hogy a kezdő értékek megadása után a vélemények hullámszerű terjedése a nézetkülönbségek fokozatos kiküszöbölésén keresztül egészen a teljes konszenzus állapotáig tart.

A modell Stauffer-féle változatának szavazói négy lehetséges politikai álláspont egyikét vallják, mint egy olyan politikai küzdelemben, ahol négy párt versenyez az állampolgárok kegyeiért. Miként a valóságban is, a négy politikai lehetőség nem egyenértékű. A két szélsőséges pozíciót az 1. és 4. párt tölti be, míg a politikai paletta közepén a 2. és 3. pártok helyezkednek el. A sorszámok a pártok egymástól való távolságát is kifejezik, tehát a 2. párt mind az 1., mind a 3. párthoz közelebb áll, mint a 4. csoporthoz.

Hasonló volt Nagy-Britannia politikai helyzete a nyolcvanas évek elején, amikor a mezőny középső részét a Liberális és Szociáldemokrata párt uralták, míg a két szélsőség a baloldali Munkáspárt és a jobboldali Konzervatív párt voltak. A közbülső pártok hamarosan ráeszméltek, hogy kettejük számára nincs elegendő politikai tér, és az évtized végére összeolvadtak.

Stauffer modelljében az egy állásponton lévő párosok csak azokat a szomszédaikat győzhetik meg, akiknek az álláspontja legfeljebb eggyel tér el a sajátjuktól. Két szavazó, akik az 1. párt hívei, legfeljebb a 2. párt híveit állíthatják maguk mellé, míg a 3. párt elkötelezettjei hatással lehetnek mind a 2., mind a 4. párt elvbarátaira.

A modell eredményei szerint a győztes mindig a 2. vagy a 3. párt lesz, míg rajta kívül rendszerint lesz egy olyan, amelyik megőriz egy jelentékeny kisebbséget - ez utóbbit rendre valamelyik szélsőség, az 1. vagy a 4. párt adja.

A megmaradó kisebbség a döntéshozatali folyamat során gyakorlatilag végig a harmadik helyet foglalja el. A 2. és 3. párt helyzetéről hamarosan egyértelművé válik, hogy a két legnépszerűbb pozíció, ám mire egyikük elfoglalja a győztes helyet, a másik teljesen eltűnik.

A kölni kutató szerint ennek az lehet az oka, hogy a centrista szavazók nem csupán meggyőzőbbek, de nyitottabbak is a meggyőzésre, míg a szélsőségek könnyen hajthatatlanná válhatnak. Ha például a 2. párt uralkodóvá válik, meghódíthatja a 3. párt híveit, de nem azokat, akik a 4. párhoz tartoznak.