Tengerben élő emberelődök

Ki tudja, mennyi minden rejlik még bennünk? Mennyi szunnyadó képességünk, lehetőségünk titkát nem ismerjük még? Magyar búvárok idén tavasszal különös kalandra indultak. A Pag sziget melletti vizekben merüléseik során egyetlen levegővel olyan mélységekbe jutottak el, ahol a légköri nyomás a felszíni érték négy-ötszöröse.

"Az ember a felszínen vesz egy nagy levegőt, amekkorát csak tud, és minél nyugodtabban, de azért ütemes tempóban lefelé úszik egy kötél mellett, majd megfordul, megfogja a kötelet és felúszik. Mindenki a saját képességeinek megfelelő mélységbe jut el" - állítja Weinber Ferenc búvároktató.

A búvárok arról is beszámolnak, hogy egy-egy ilyen mélymerülés csodálatos érzés. Az ilyen merüléseknél a világcsúcs 86 méter. Az úgynevezett statikus merülések legjobbjai akár 7-8 percig is kibírják a víz alatt. Egyetlen levegővétellel. A szervezet - lelassult szívveréssel, brachykardiával - alkalmazkodni képes ehhez a terheléshez.

A vízimajom-elmélet

Lehetséges, hogy a rendkívüli teljesítményekre, a szabadtüdős búvárkodásra az ember evolúciós múltjában kell keresni a magyarázatot?

Az emberi törzsfejlődés magyarázatára a kutatók sokféle hipotézist állítottak már fel. Az egyik az úgynevezett szavanna elmélet, amelynek azonban számos ellentmondása van. A másik fura névre hallgat: ez a vízimajom-teória.

Csányi Vilmos etológus szerint, aki a szavannán futkározik, annak a vízzel spórolnia kell. Az ember eközben rendkívül sok vizet izzad ki, tehát párologtat. De ugyanakkor testünkön van egy olyan zsírréteg is, ami a hőt visszatartja. Ez ellentétes a hőleadással. Egy csomó tulajdonságunk van, ami az emberszabású majmokétól különbözik - mondja Csányi Vilmos.

Ilyen például, hogy sós könnyeket sírunk, a majmok nem sírnak. Orrlyukaink nem egyenesen előre néznek, mint a majmoké, hanem lefelé. Az ember piheszőrzete áramvonalas, a majmoké nem. A csimpánzokat egy méteres vizes árokkal el lehet keríteni a világtól, mert félnek a víztől. Ezzel szemben mi, emberek imádjuk a vizet. A csecsemőknél megfigyelték a merülési reflexet: ha vízbe dobják őket, nem vesznek levegőt.

Vajon mivel magyarázhatók ezek az ellentmondások? Ezekre a kérdésekre keresi a választ a "vízimajom"-elmélet. E feltevés szerint miután az ember és a csimpánz fejlődése szétvált, az ember felé vezető ág valahogyan egy viszonylag elszigetelt, vízzel körülvett ökológiai rendszerbe került. Ezen a szigeten nem volt más lehetősége, mint hogy a tengerből kezdjen el élni, tehát kagylókat gyűjtsön, halakat fogjon, rákokat egyen. Tartósan kellett úsznia, merülnie.

Elképzelhető tehát, hogy fejlődésének egy bizonyos szakaszában az ember elindult a tengeriemlős-életmód felé. Egyes kutatók ezt úgy 5 millió évvel ezelőttre teszik, amikor Kelet-Afrika egy része víz alá került. Egymillió évvel később ez a terület ismét a víz fölé emelkedett. Akkor kerülhetett vissza ez a "vízimajom" az afrikai kontinensre.

Csányi Vilmos szerint ez olyan, mint hogyha az ember sokat dolgozik és megkeményedik a bőre a kezén. Tehát van benne egy olyan genetikai adottság, amely használat esetén egy ilyen védő réteg képződését segíti.

Tehát lehet, hogy a mai emberben benne vannak ezek a vízhez való alkalmazkodást elősegítő lehetőségek is, de csak azokban aktiválódnak, akik napi 6-8-10 órát töltenek a vízben. Bennük létre jöhet egy olyan élettani alkalmazkodás, ami elősegíti az embernek a mindennapi életét, munkáját, szórakozását a vízben.

Delta