Közeleg a félelem korszaka

A félelem alapjában egészséges érzelem, ami segíti a túlélést, viszont beteges zavarrá válik, ha elszakad kiváltó okától és elhatalmasodik. Ez olyan drámai mértékű is lehet, hogy akár öngyilkossághoz vezethet.

Gyermekek és öregek, valamint koldusszegények és szupergazdagok körében az átlagnál gyakoribb a félelem, és a nőket kétszer gyakrabban érinti, mint a férfiakat.

A súlyos helyzeteket átélt emberek többsége pszichikailag egészséges marad. Hogy a félelemkeltő élmények kiváltanak-e beteges zavart, az lényegében három tényezőtől függ: az egyéni érzékenységtől (vulnerabilitás), a stressztűrő képességtől és a félelmet keltő helyzet tartósságától.

Minden kornak megvannak a maga félelmei. 170 évvel ezelőtt a vonatok utasai 50 km/óra sebességnél elájultak a félelemtől, ma viszont a szuperszonikus repülőgépen nyugodtan olvassák az újságot.

A tudományos felfedezések, a technikai haladás, a társadalmi folyamatok mind befolyással vannak félelmeinkre, mert hogy mitől félünk, az jórészt társadalmi és kulturális környezetünktől függő, tanult félelem.

Mitől félnek hát a modern emberek? Mindenekelőtt a klasszikus félelmeket találjuk náluk: a tériszonyt, a tömegiszonyt, vagy speciális - állatoktól, betegségektől, sötétségtől való - félelmet.

A súlyos katasztrófák megváltoztatják a félelmi zavarok rangsorát, így ezek nemcsak emberéletekben és a környezetben okoznak kárt, hanem pszichoszociális környezetünket is károsítják.

Az Exxon Valdez katasztrófája után Alaszkában a baleset után egy évvel a lakosság 20 százalékánál észleltek általános félelmi zavarokat. Ha az ilyen félelmeket nem kezelik megfelelően, krónikussá válhatnak és más betegségek lefolyását is károsan befolyásolhatják.

Ám nem csak a látványos katasztrófák keltenek félelmet. A félelemkutatók újabban a környezettől való félelmek alattomos terjedését is megfigyelték: félelem a kemikáliáktól, az elektromágneses sugárzástól.

Az aacheni egyetemi klinika környezetgyógyászati ambulanciáján ötven olyan beteget vizsgáltak meg, akiknek egészségét vélhetően elektroszmog és olyan kemikáliák károsították, mint az amalgám és a peszticidek. Tüneteik: rossz közérzet, hányás, hajhullás, izom-, ízület- és fejfájás. Ötven páciens közül harminckettőnél, tehát több mint felénél a panaszaikra kizárólag pszichikai okot találtak.

A testünkkel kapcsolatos félelmek is megváltoztak. A XIX. században a verejték verte ki az embereket arra a gondolatra, hogy esetleg valaki meztelenül látja őket. Manapság viszont egyre terjed az a félelem, hogy szívesen mutogatott testüket mások nem találják elég vonzónak. Az orvosok egyre gyakrabban szembesülnek ezzel a dizmorfofóbiával. Az érintettek meg vannak győződve, hogy ők csúnyák, ezért a leértékeléstől és megalázástól való félelmükben kerülik a szociális kapcsolatokat.

Az ilyen zavarok nagy érzelmi nyomással és a társadalmi értékcsökkentség érzésével járnak. Ez a félelem sokkal gyakoribb, mint eddig föltételezték, mert a legtöbb érintett szégyelli és elhallgatja. Ulrich Stangier frankfurti kutató szerint a plasztikai műtétet végeztetők kereken tíz százaléka dizmorfofóbiás.

Ijesztő egy teljesen új, testre vonatkozó fóbia, az ápolásra szorulástól való félelem. Egy Németországban végzett felmérés szerint a megkérdezett 2453 személy 43,4 százaléka fél ettől. Ez a szám riasztóan magas, különösen ha összevetjük azzal, hogy 34,6 százalékuk félt élettársa elvesztésétől és kereken 20 százalékuk attól, hogy gyilkosság áldozatává válik.

Ezek szerint az ápolás rosszabb, mint a halált okozó testi sértés? Már húsz éve megfigyelhető ennek a félelemnek a fokozódása, ami az elhanyagoltságtól való félelmet jelenti, és hogy az ápolás során idegen emberek hatalmába kerülnek.

A katasztrófákról és a környezeti veszélyekről szóló hírek, valamint a tolakodó szépségek megjelenése a médiában azt eredményezi, hogy ezek az új félelmek tovább fokozódnak.

Talán a "félelem korszaka" felé tartunk, amint arról Jean Twenge amerikai pszichológus meg van győződve. A gyermekek és fiatal felnőttek félelmeivel foglalkozó, 1952 és 1993 között publikált 269 tanulmányt vizsgált át. Megállapítása szerint egyre nő a különböző félelmi állapotok száma.

A nyolcvanas években az egészséges gyerekek többet és jobban féltek, mint az ötvenes években a pszichiátriai kezelésen megjelent, lelkileg zátonyra futott gyerekek.