A létesítmény tűzbiztonságára számtalan javaslat és (fél)megoldás született. A személykocsikat szállító szerelvények oltására azt ötlötték ki, hogy miután az utasokat evakuálták, halongázzal árasztják el a kocsikat. A teherutó-szállítóknál azonban ezt nem alkalmazzák.
Kísérleteztek olyan stratégiával, hogy tűz esetén a vonat nem áll meg, hanem amilyen hamar csak lehet, elhagyja az alagutat és a végén speciális mellékvágányokról kezdik meg a tűz oltását. A biztonsági rendszer azonban téves jelzést adott és megállította a vonatot az alagútban. Ráadásul a füstöt kifújni hivatott szellőztetőrendszer húsz perccel később kapcsolt be. Ha tűz esetén a vonat egyszer megáll az alagútban, nem lehet újraindítani, mert a hő és a füst miatt leáll az áramellátás a felső vezetékben. Az áramellátás 1200 méteres szakaszokra van osztva, a vonat azonban 780 méter hosszú és pont egy holtsávban tartózkodott a megállítás idején.
Az eset óta lényegesen javult a csalagút tűzbiztonsága. A hibákat kijavították, s ez év végétől már magukat a szerelvényeket is felszerelik automatikus vízpermetező berendezésekkel.
Ha tűz tör ki, a vonat megáll, s a gépkocsivezetők evakuálása után a szerelvényből 90 mikrométeres átmérőjű vízcseppecskék zúdulnak ki. Egy tesztből kiderült, hogy öt perc alatt képesek 800 fokos hőt 50 fokra csökkenteni. Mindez elegendő ahhoz, hogy kordában tartsák a tüzet addig, amíg kívülről a francia és a brit tűzoltók megérkeznek.