A szemcsék néhányszáz kilométer magasra emelkednek ki a környezetükből, s természetesen nem egyformák. Ahol erősebb a mágneses tér, ott a szemcse magasabbra emelkedik és fényesebb a fala, mint a gyengébb mágnességű helyeken. A Nap mágneses tevékenysége állandóan és 11 évenként ciklikusan változik. Erős aktivitás idején megnő a napfáklyák száma és ezért a Nap több fényt sugároz. (A Nap pereméhez közel már évszázadokkal ezelőtt megfigyeltek fényes szerkezeteket, ezeket nevezték el fáklyának.)
A fénytöbblet nem tűnik nagynak, mindössze 0,1 - 0,15%, de ez elegendő ahhoz, hogy komoly hatással legyen a földi éghajlatra. Az 1980-as években végzett műholdas mérésekből ismertük fel, hogy amikor a napfoltok száma a legnagyobb, akkor - a várakozással ellentétben - a Nap kisugárzása is megnő. Napfoltmaximum idején a mágneses aktivitás is maximumot mutat. A mágneses tevékenység, a szemcsézettség és a fénykibocsátás tehát összefügg.
Az új, részletgazdag felvételeken jól látszik, hogy a fényes szemcsék 150-400 kilométerre emelkednek ki, alakjuk elnyúlt, s a napkorong széle felé mutatnak. A fényes fáklyák pontosan a mágneses tér erővonalaival párhuzamosak. A kiemelkedő fényes szigetek kölcsönhatásban vannak a környezetükkel. A belsejükben feláramló forró gázok kiszorítják a mágneses teret, s a tér ott lesz erős, ahol lefelé irányuló áramlások vannak. Több elméleti modell született ennek a mágneses áramlásnak a leírására, most a számításokat össze lehet vetni a megfigyelt fényességváltozásokkal. A felvételek elemzésével feltárul a mágnesség- és fényességváltozások közti dinamikus kapcsolat.
Jéki László