Őrült ötletek a felmelegedés ellen

A tudományos-fantasztikum határát súroló, mások szerint egyszerűen őrült terveket szőnek a Föld lehűtésére, a globális felmelegedés hatásainak megelőzésére, kivédésére. Két területen keresik a beavatkozás lehetőségét: hogyan lehetne kivonni a légkörből a szén-dioxidot, és/vagy hogyan lehetne csökkenti a bolygónkat érő napsugárzás mennyiségét.

A klímaátalakítási tervek angol neve geoengineering, amit szó szerint Föld-mérnökségnek fordíthatunk, tehát olyan műszaki tevékenység, amely az egész bolygóra kihat. Az ötletek többsége nem új, évekkel-évtizedekkel ezelőtt merültek fel először. A remélt jótékony hatásokat és a kockázatokat újabban igyekeznek számszerűsíteni, és ebbe a munkába már nagy tudományos központok, például a NASA és a szintén amerikai Nemzeti Atmoszférakutató Központ is bekapcsolódott. A milliárdos Richard Branson 25 millió dolláros díjat tűzött ki a levegő szén-dioxid tartalmának csökkentését lehetővé tevő megoldás kidolgozására.

Két területen keresik a beavatkozás lehetőségét: hogyan lehetne kivonni a légkörből a szén-dioxidot, és/vagy hogyan lehetne csökkenti a bolygónkat érő napsugárzás mennyiségét.

Klaus Lackner, a Columbia Egyetem munkatársa a fák szerepét betöltő kis, helyi széndioxid-elnyelőket tervez. Készülékében a levegő valamilyen széndioxid-elnyelő anyagon, például kalcium-hidroxidon áramlik át. A következő lépésben kivonják a szén-dioxidot az elnyelőből, majd nagy nyomásnak vetik alá. Az így kapott gáz vagy folyadék már szállítható és eltemethető. A szűrőket Lackner 50-60 méter magas tornyok tetejére telepítené, szélerőműparkok közelében lehetne felállítani őket. A tévé nagyságú szűrőberendezéssel évente 25 tonna szén-dioxidot lehetne kivonni a légkörből, ennyit termel minden egyes amerikai évente. Lackner legalább százezret telepítene a tornyokból. A legnagyobb költséget az eltemetés jelentené.

Széndioxid-kivonási technikák már ma is léteznek. Norvégiában az állami olajtársaság az Északi-tengeren kitermelt földgázból már évek óta kivonja a szén-dioxidot és tengerfenék alatti üregekbe pumpálja vissza. Amerikai geológusok szerint 150 évnyi globális széndioxid-kibocsátásnak megfelelő gázt lehetne biztonságosan tárolni a mélyben. Elméletileg még több szén-dioxidot lehetne a tengerekben tárolni. A tenger mélyébe juttatott, gáz vagy folyadék halmazállapotú szén-dioxidot a nagy nyomás és az áramlatok a mélyben tartanák, a számítások szerint kb. 20% térne csak vissza a légkörbe 300 éven belül. Aggodalomra is van azonban alapos ok. Húsz éve Kamerunban a Nyos-tóból hatalmas széndioxid-buborék tört fel, 1800 ember fulladt meg a gázfelhőben. A szén-dioxid vízbe temetése pedig hosszútávon savasabbá teszi az óceánok mélyét, ennek a tengeri életre gyakorolt hatása felbecsülhetetlen.

Az 1990-as évek eleje óta kísérleteznek már planktonok szaporításával az óceánokban. Az ígéretes megoldás egyszerű: vasport szórnak a vízbe. Bebizonyosodott, hogy a vastartalom növelése a planktonok elszaporodását idézi elő. A planktonok szén-dioxidot kötnek magukba a légkörből. Életüket vagy más, nagyobb élőlények táplálékaként fejezik be, vagy életük végeztével lesüllyednek a tenger fenekére. Ez a sors vár a tápláléklánc többi elemére is, tehát a szervezetükbe beépített szenet ők is magukkal viszik a mélybe.

Március közepén a kaliforniai Planktos cég Weatherbird II. nevű hajója 50 tonna vasporral a fedélzetén elindult a Csendes-óceán nemzetközi vizeire. A programot széndioxid-kvóták kereskedelmében érdekelt cégek finanszírozzák. A Planktos számításai szerint egyetlen tonna vízbe szórt vaspor hatására százezer tonna szén kerül a légkörből az óceánba. A művelet tervezői "zöld megoldásnak" tartják eljárásukat. Veszélyektől sem tartanak, szerintük akár 3 milliárd tonna szenet is ki lehetne ily módon vonni a légkörből. Mások szerint nincs ma elegendő ismeret a nagyléptékű beavatkozás hatásainak felmérésére. Megváltozhat a tenger felszíni és mélyebb rétegei közti hőmérsékletkülönbség, ami drámai változásokat idézhet elő a tengerek élővilágában.

James Lovelock

A fényvisszaverőképesség szabályozása egyedülálló lehetőséget kínálna bolygónk hőmérsékletének szabályozására. Akár nyolcszorosára is nőhetne a szén-dioxid szint, a globális hőmérsékletet akkor is beállíthatnánk kedvezőre. Megállíthatnánk és kivédhetnénk egy közelgő jégkorszakot is. James Lovelock, a Gaia-elmélet atyja, saját bevallása szerint azon kevés környezetvédő közé tartozik, akik úgy vélik, hogy az ember okozta éghajlatváltozás bajokat mérnöki megoldásokkal kell gyógyítani.

A Föld fényvisszaverő képességének befolyásolása már az 1960-as években felmerült. Amerikaiak kis fehér golflabdákat szórtak volna a trópusi óceánokba. Szintén amerikai kutatók sós vizet szerettek volna a felhőkbe permetezni, a felhők kifehérítésével ez is a fényvisszaverő képességet növelte volna. Paul J. Crutzen holland meteorológus, a légkörkutatások egyik úttörője, aki elsősorban a légköri kémiai folyamatoknak a légkörre és a földi klímára gyakorolt hatásával foglalkozott, kénvegyületeket juttatna a sztratoszférába. (Crutzen 1995-ben megosztott kémiai Nobel-díjat kapott az atmoszférakémia területén végzett kutatásaiért, különös tekintettel az ózon keletkezésére és bomlására.)

Paul J. Crutzen

Azt elemezte, hogy milyen kockázatokkal és hasznokkal járhat, ha a sztratoszférába ként fecskendezve próbáljuk meg a Föld fényvisszaverő képességét megnövelni, vagyis lehűteni bolygónkat. A módszer biztosan működőképes, a nagy vulkánkitörések által a légkörbe juttatott szulfátrészecskék globális hőmérsékletcsökkenést okoztak, ilyen volt nemrég a Pinatubo kitörése 1991-ben a Fülöp-szigeteken. Crutzen a kénprogram éves költségét 50 milliárd dollárra becsüli, ez az évente világszerte katonai célokra fordított kiadások 5%-a. Számítások szerint néhány száz repülőgéppel elvégezhető lenne a feladat. Káros mellékhatásként a savas esők erősödésével számoltak. Ha évente 10 millió tonnát szórnának szét repülőgépekről, akkor ez 1%-kal csökkentené a bejutó napsugárzást és képes lenne a széndioxid-kibocsátás megduplázódását is kompenzálni. Az ötletet 1997-ben Teller Ede is felkarolta.

Van, aki a Földtől távolabb keresi a megoldást. A Nap és a Föld közé, az űrbe telepített, 1000 km átmérőjű, 3000 tonnás áttetsző óriás tükörrel ki lehetne védeni a széndioxid-szint duplázódásának hatását. A költségek több százmilliárd dollárra rúgnának, de ez a megoldás a sztratoszférába való folyamatos beavatkozásoktól eltérően állandó lenne. Mások sok kis darabból raknák össze a "napernyőt". Roger Angel amerikai csillagász kis, frizbire emlékeztető űreszközök seregét mozgatná a Nap és a Föld között. A csaknem lapos korongok átmérője kb. 1 méter, tömege negyed kilogramm körül lenne. Egyetlen rakétával nyolcszázezer darabot lehetne fellőni. Kb. 16 billió korongra lenne szükség, ez viszont 20 millió rakétaindítást igényelne. A költségeket is megbecsülte: 4 billió dollár 30 év alatt. Az ötletgazda szerint ez a költség a Mars-utazás költségével mérhető össze. A Földet fenyegető veszély miatt a napernyőprogram elsőbbséget élvezhetne a Marsra utazással szemben.

A megoldandó óriási mérnöki feladatokon túl az a kulcskérdés, hogy szabad-e egyáltalán beavatkozni valami olyan, az életünk és a globális időjárás szempontjából alapvetően fontos dologba, mint a napsugárzás. Kevés még az ismeretünk, ezért a következmények akár drámaiak és beláthatatlanok lehetnek. A napfény szabályozása felborítaná a légköri folyamatok mai egyensúlyát, például gyorsabban pusztulna az ózonréteg. A sztratoszférába juttatott fényvisszaverő anyagok az ultraibolya sugárzás egy részét is visszavernék. Ha viszont túl kevés ultraibolya sugárzás jutna a légkörbe, akkor felszaporodnának azok a szennyező gázok, amelyeket ma az ultraibolya sugárzás bont el, vagyis megfulladhatnánk az új védőernyő alatt.

Sok szakértő tart attól, hogy a fantasztikus megoldások lehetősége eltereli a figyelmet az alapkérdésről, a globális felmelegedés elleni egyetlen reális lépésről, a légkörbe jutó üvegházhatású gázok mennyiségének csökkentéséről. Ralph Cicerone, az amerikai Természettudományi Akadémia elnöke nemrég a lehetőségek további kutatása mellett állt ki, de azonnali cselekvést még nem tart szükségesnek.

Jéki László