Immunológia: a jövő a szintetikus antitesteké

A főként terápiás célok szolgálatára kifejlesztett immunológiai módszerek között egyre nagyobb tért hódít a szintetikus antitestek felhasználása. Segítségükkel olyan óriási antitest-variábilitás érhető el, amely akár immunrendszerünk természetes antigén-felismerő repertoárját is meghaladhatja. Ezenkívül alkalmazásukkal lényegesen gyorsabban - és példátlan pontossággal - hozhatók létre ellenanyag-molekulák.

Ahogyan már szó esett róla, a szintetikus technológiák elsődleges erényei közé tartozik a változatosság fantasztikus növekedése (ez a 109-1010 nagyságrendet is elérheti) és a nagyfokú specifitás. Alkalmazásuk létjogosultságát azonban még számos egyéb tulajdonság is alátámasztja.

Szintetikus antitestek felhasználásával állatok immunizálása nélkül hozható létre specifikus, monoklonális ellenanyag, vagyis ez a technológia a hibridóma technika alternatívájaként szolgálhat. Ezen túlmenően az antitest-molekula szerkezete in vitro finomítható mindaddig, amíg az az egyéni célokra a legideálisabbá nem válik.

Egyedülálló újításokra ad lehetőséget a módszer a terápiás alkalmazások tekintetében is. Amikor ugyanis megalkotnak egy terápiás antitestet, a tesztelhetőség szempontjából elengedhetetlen, hogy az célpontként ne csak az emberi fehérjét ismerje fel, hanem a felhasznált állatmodellben annak megfelelőjét is. Hibridóma technikával nehéz kinyerni ilyen ellenanyag-molekulát, mivel az ember immunrendszere felismeri és elpusztítja az egérmodellben kifejlesztett, egér-specifikus terápiás ágenst. A szintetikus technológia erre a problémára is megoldást kínál.

A gyógyszerkutatásban a legnagyobb előnyt a módszer gyorsasága jelenti: a szintetikus technológia lehetővé teszi a már szelektált antitestek viszonylag gyors szerkezeti és funkcionális elemzését, vagyis a hagyományos eljárásoknál rövidebb idő alatt lehet következtetni az alkalmazás sikerességére vagy sikertelenségére.

A szintetikus technológiával végzett kísérletek során a kutatók rájöttek arra, hogy az antigén felismerésében az ellenanyag-molekulák antigént megkötő oldalain található aminosavak közül a tirozinnak és a szerinnek különösen nagy jelentősége van. Amikor a kötőoldalakat csupán e két aminosav beépítésével alkották meg, létrejött az a minimális affinitás, amellyel az antigén kötése még jellemezhető. Ha ebbe a struktúrába lépésenként vezetik be az aminosavakkal elérhető, legmegfelelőbb "kiegészítő diverzitást", azzal nemcsak magát az antigén-felismerés folyamatát lehetne részleteiben tanulmányozni, de szolgálhatna ez a meglévő, szintetikus könyvtárak további finomításához, ésszerű átformálásához is.

A fent vázolt előnyök a jövőben minden bizonnyal új terápiás kihívások megoldását és az antitest-molekulák szélesebb körű felhasználását vonják maguk után.