Agresszív állatok - agresszió és erőfitogtatás az állatvilágban

A híreket figyelő, tévénéző ember nap mint nap találkozhat az emberi agresszió gyakori és igen változatos megjelenési formáival. Ezekből a "tapasztalatokból" könnyen azt a következtetést vonhatjuk le, hogy az ember különösen hajlamos az agresszióra. Vajon tényleg így van ez? A kérdés megválaszolásához meg kell vizsgálnunk az agresszív viselkedés elterjedtségét az állatvilágban.

Közhelyszerű kijelentés, hogy az ember a legagresszívebb állat. Nem is gondolhatunk mást, ha a háborúkról, a terrorizmusról, gyilkosságokról, rablásokról szóló híreket halljuk. Sokak szerint az emberi erőszak ellenpontja a "harmonikus" természet, az agressziónak azonban egyértelmű biológiai gyökerei vannak, és az agresszív viselkedés valamilyen formája szinte kivétel nélkül megtalálható az összes állatcsoportban. Etológiai értelemben az agresszió célja mindig egy fajtárs megfosztása valamilyen erőforrástól, amely korlátozottan hozzáférhető az élőhelyen. Ilyen erőforrás lehet a táplálék, a fészekrakó hely, de akár a nőstény is. E definíciónak van egy nagyon fontos jelentése: a zsákmányszerzés (predáció) nem agresszív cselekedet. Fontos megjegyeznünk azonban, hogy hasonlóan az összes biológiai definícióhoz, számos kutató másképpen határozza meg az agresszió fogalmát - mi mégis ezt a széles körben elterjedt definíciót alkalmazzuk.

Az evolúciós szemlélet szerint az élőlények minden jellemzője, így viselkedésük is, azt a célt szolgálja, hogy sikeresebben legyenek képesek szaporodni, mint társaik, így saját genetikai állományukat terjesszék az eljövendő nemzedékekben. Ennek érdekében az állatoknak mérlegelniük kell az, hogy az adott viselkedésük "megéri-e" a ráfordított energiát, amelyet így nem tudnak más, esetleg a túlélés szempontjából hasznosabb tevékenységre használni. Az agresszió ilyen értelemben egyike a legköltségesebb viselkedéseknek: nemcsak sok energiát igényel a fajtárssal való erőszakos konfliktus, de nagy a sérülésveszély is, amely akár a szaporodóképesség elvesztését is okozhatja.

Erőfitogtatás

Nem csoda hát, hogy erőteljes trend figyelhető meg az állatvilágban arra, hogy amennyire csak lehet, elkerüljék az agresszív összecsapásokat. Ennek érdekében a felek már a harc előtt igyekszenek felmérni a másik állat erejét és esélyeit egy lehetséges összecsapás során. A harc ritualizálttá válik: nem támadnak egymásra, hanem bemutatják azokat a viselkedéselemeket és testi adottságaikat, amelyeket használnának, ha tettlegességre kerülne sor. A ritualizált harc már nem agresszív cselekedet, sokkal inkább kommunikációs aktus: jelzéseikkel megpróbálják a másik felet meghátrálásra kényszeríteni. A ritualizáció tehát etológiai értelemben azt jelenti, hogy egy mozdulatsor, viselkedéselem funkciója megváltozik, és a továbbiakban kommunikatív szerepet tölt be.

A ritualizált harc formái és céljai is fajról fajra mások. A magányosan élő hörcsög hímek, mikor egy rivális hím hatol be területükre, "megvívnak" vele. Az állatok apró harapásokat váltanak, ám ezek a harapások korántsem veszélyesek. Néhány ilyen összecsapás után aztán az egyik hörcsög meghátrál, s így mindketten elkerülik a súlyos sérülés kockázatát. A rezidens, tehát a territóriumot birtokló hörcsög célja az, hogy a betolakodót eltávolítsa területéről, ezért mindaddig űzi azt, míg át nem lépi territóriuma határát.

Szociális, csoportokban élő állatok esetében az agresszió és a ritualizált agresszió célja gyökeresen más lehet. Itt nem feltétlenül érdeke egyik félnek sem, hogy elűzze a másikat a csapatból, hiszen sok más tekintetben egymásra vannak utalva: együttműködnek a territórium védelmében, a vadászatban, a ragadozók jelzésében, a kicsinyek gondozásában. Létezik tehát csoporton belüli agresszió is: a csoporttársak is versengenek egymással a forrásokból való részesedésért, és igyekeznek egymást meggátolni abban, hogy a másik elegye előlük a prédát vagy pározzon a legkívánatosabb nősténnyel.

Nemek és agresszió

Az agresszió a hímek és a nőstények között is előfordul, ám célja eltérő. A táplálékért, ivóvízért, búvóhelyért mindkét nem tagjai hasonlóan vetélkednek, akár agresszív eszközöket is felhasználva, hiszen ezek a források létfontosságúak a túlélés szempontjából. A szexuális célú agresszió, amikor az egyedek a párzás jogáért versengenek, szinte csak a hímekre jellemző. Ennek oka abban rejlik, hogy a két nem tagjai eltérő mennyiségű energiát fektetnek a szaporodásba. A nőstények nagy méretű petesejteket képeznek, majd az emlősök, madarak, hüllők és számos más faj esetében az anya hosszú ideig táplálja testén belül az utódot. Emiatt a nőstények igen értékesek a szaporodás szempontjából, ellentétben a hímekkel, akik kevesebb energiát fordítanak a hímivarsejtek termelésére és az utód ápolására. A nőstények, befektetéseik miatt, biztosak lehetnek benne, hogy lesz hím, amelyik majd velük akar majd párzani. A hímeknek azonban vetélkedniük kell a forrást jelentő nőstényekért. A szexuális szelekcióról lásd bővebben korábbi cikkünket.

A rangsor csökkenti az agressziót

Hosszú távon azonban senkinek sem érdeke a csoportban, hogy az agresszív összecsapások túl gyakorivá és veszélyessé váljanak, hiszen ez rengeteg hasznos energiát von el más, a túlélés és a fajfenntartás szempontjából esszenciális tevékenységektől. Ezt elkerülendő számos állatcsoportban sorozatos összecsapások eredményeként rangsor alakul ki az egyedek között. A hierarchiában alacsonyabb szinten lévő, alárendelt egyedek behódolnak dominánsaknak, amelyek fölöttük helyezkednek el. (A rangsorban elfoglalt pozíció szerint az egyedeket görög betűkkel szokás jelölni, ahol az alfa a legdominánsabb állat jele.) A dominánsak előbb és többet kapnak a táplálékból, több lehetőségük nyílik párzani, sőt, gyakran csak ők párzanak az összes nősténnyel. Az alacsonyabb rendű hímek számára természetesen ez nem ideális, ezért igyekeznek minél előrébb kerülni a rangsorban. A legtöbb esetben ehhez meg kell vívniuk a domináns hímmel.

A farkasfalkában szigorú rangsor uralkodik

A gímszarvasok ősszel párzanak, és szinte minden évben akad kihívója a háremtartó bikának. A megmérettetés első fázisa a bőgés: mindkét szarvasbika kiereszti jellegzetes, mély hangját. Az efféle hang képzéséhez igen jó fizikai erőnlétre van szükség, így a bőgés alkalmas kommunikációs jel a testi erő demonstrálására. Ha itt a háremtulajdonos nyer, a másik az esetek többségében eloldalog, nem kockáztatja a valódi harcot. Ha a két hím bőgése összemérhető erőviszonyokról tanúskodik, egymás melletti, párhuzamos sétába kezdenek, amely során megvizsgálják egymás izmait. Ha még ez sem győzte meg egyikőjüket sem a másik döntő fölényéről, valódi harc alakul ki közöttük: agancsukat egymásnak feszítve próbálják eltaszítani a másikat. Az összecsapásban a felek már súlyosan megsebesülhetnek, az ezt megelőző ritualizált harcnak köszönhetően azonban ritkán fajul idáig a rivalizálás.

A gyengébb félnek azonban a valós agresszív összecsapás során is lehetősége van a behódolásra, így csökkentve a súlyos sérülés kockázatát. A farkasok gyakran kerülnek összetűzésbe a rangsorban felettük állókkal, legtöbbször azért, hogy többet kapjanak a táplálékból. A verekedést megelőzően vicsorognak, morognak egymásra, feltartják farkukat, felpúpozzák hátukat. Ha ezután sem adja fel egyikük sem pozícióját, komolyan összecsapnak, és igyekeznek minél súlyosabb sérüléseket okozni egymásnak. Ez az agresszió kialakulásának mechanizmusa. Az öröklött magatartáselemeken alapuló agresszív viselkedési szekvencia itt azonban nem ér véget. Szociális, tehát csoportokban élő állatoknál az agresszió befejező fázisa az úgynevezett megbékélés.

Rénszarvasbikák megmérettetése

A gyengébb fél általában jelzi behódolási szándékát a győztesnek, aki az esetek többségében ekkor azonnal befejezi a támadást. A behódoló, szubmisszív jelzések sokszor a kölyökállat viselkedésének elemeit tartalmazzák: a behódoló állat hanyatt fordul, ezzel felfedi sérülékeny, hasi testtájait, miközben igen magas frekvenciájú, nyüszítő hangot hallat, esetleg táplálékot kér a domináns állattól. E viselkedés azért lehet sikeres, mert a legtöbb állatra a kölyökszerű, infantilis magatartás kulcsingerként hat, és gondoskodó viselkedésre készteti őket.

Hadjárat az erdő mélyén

Hasonló békítő viselkedésre a főemlősöknél is találunk példát. A magasabb rangú csimpánzok, miután elvertek egy a rangsorban alattuk álló egyedet, gyakran felkeresik őt, és kurkászni kezdik. Ez az egyedek közötti feszültségoldás és a szövetségek megerősítésének legbiztosabb jele. A csimpánzok talán a legagresszívebbek az emberszabású majmok között, e viselkedés azonban csak az ökológiai környezet figyelembevételével ítélhető meg. Az állatok között egyedül náluk ismert a csoportos agresszió "háborúnak" nevezhető formája, amely egy másik csimpánzcsoport ellen irányul. Gyakran előfordul, hogy szabályos hadjáratot indítanak egy szomszédos horda ellen. Összehangoltan, látszólag tervszerűen támadnak, és nem elégszenek meg a másik csapat visszavonulásával: igyekeznek kiirtani őket.

A tanzániai Gombéban élő - Jane Goodall kutatásai nyomán híressé vált - csimpánzokat vizsgálva többször leírták, hogy a felnőtt nőstények legyilkolják a csapathoz újonnan csatlakozott nőstények kicsinyeit. Anne Pusey, a Jane Goodall Intézet munkatársa megfigyelte, hogy a csecsemőgyilkosságok akkor gyakoribbak, amikor a környezeti feltételek kedvezőtlenebbé válnak: rossz a táplálékellátottság, a csapatba túl sok nőstény települ be kicsinyével együtt. Ekkor ugyanis nő a versengés az egyedek között a túléléshez nélkülözhetetlen forrásokért. Egy nőstény számára ilyen körülmények között adaptív, tehát a szaporodási sikeresség szempontjából előnyös lehet, ha megöli egy vele nem rokon nőstény kölykét, amelyik forrásokat vonna el az ő utóda elől.

Oroszlánciklus

A kicsinyek leölése nem egyedülálló az állatvilágban. Az oroszlán hímek háremet tartanak: a csapatban néhány felnőtt hím, amelyek rokonai egymásnak, birtokolja a nőstényeket, amelyek ugyancsak rokonok. A domináns hímek hím kölykei, miután elérik az 5-6 éves kort, elhagyják a csapatot, és megerősödésükig más kitaszított hímekkel kóborolnak. Amikor elég idősek, megvívnak egy másik oroszláncsapat hímjeivel, és ha győznek, átveszik nőstényeket. Ezután lehetőségük van az összes nősténnyel párzani, így gyarapítva utódaik számát.

Mivel a nőstények ekkor még előző almukból származó kicsinyeiket szoptatják, nem kerülnek megtermékenyíthető állapotba. E jelenség hátterében a prolaktin hormon termelődése áll, amelynek feladata az, hogy felkészítse az anyát a szoptatásra: hatására megnőnek az emlők, megindul a tejelválasztás, és nem történik peteérés, hiszen míg az anya szoptat, túl nagy megterhelés lenne számára egy újabb kölyköt kihordása. A szoptatás pedig pozitív visszacsatolásként a prolaktin további termelését segíti elő. Az oroszláncsapat új hímjei ezért, az első adandó alkalommal leölik az összes kicsit. A nőstények ezután egyszerre kerülnek ösztruszba, és válnak fogamzóképessé.

Az egy csapatba tartozó oroszlánhímek, amellett, hogy igen agresszíven lépnek fel a betolakodó hímekkel szemben, a csoporton belül nem vetélkednek a nőstényekért. Ez nem is érné meg, tekintve, hogy az oroszlánoknál minden sikeres megtermékenyítésre 3000 párzás jut (ezzel az ember után ők párzanak a legtöbbet egy utód születéséig), így egyetlen párzás jogának megszerzése elenyésző mértékben növeli az adott hím esélyét az utódnemzésre. Az etológusok szerint e jelenség a csoporton belüli agresszió csökkentésére szolgál: a hímek testvérei vagy féltestvérei egymásnak, így egy esetleges összecsapás egy rokon sérülésével járna.

A híradó nem számít

Mint láttuk, az agresszió elterjedt az állatok körében is. Különbözik-e egyáltalán az emberi és az állati agresszivitás? Meglepő lehet, hogy egy veréb egy hét alatt több agressziót él át (akár agresszorként, akár az agresszió elszenvedőjeként), mint az ember egész élete során. Gondolkodjanak el azon, hogy felnőtt életük során hány agresszív konfliktusba keveredtek: hányszor verekedtek, hányszor rabolták ki önöket, hányszor láttak gyilkosságot személyesen. Nagyon kevesen vannak, akik tíznél több ilyen eseményt fel tudnak sorolni. Ezzel szemben egy verébnek minden percben figyelnie kell fajtársaira, akik igyekeznek őt erőszakkal megfosztani táplálékától, fészkelőhelyétől.

Az újkőkorban (neolitikumban) a Homo sapiens kis létszámú, 100-150 fős csoportokban élt. Csoporttársaival az élet minden területén együttműködött, s ez csak úgy vált lehetségessé, ha végletesen lecsökkent a csoporton belüli agresszió. A csimpánzok nem csak azért nem képesek egy bonyolult, komplex együttműködést követelő feladatot végrehajtani, mert nincsenek meg az ehhez szükséges kognitív, elmebéli képességeik, hanem azért sem, mert az agresszív összecsapások elkerülhetetlenné válnak, ha sok csimpánz tartózkodik egy kis területen. A korai emberi csoportok tehát viszonylagos békében éltek önmagukban, de ezzel együtt az emberekben megnőtt a más csoportokkal szembeni gyűlölet és félelem (xenofóbia), illetve az ebből fakadó indíttatás arra, hogy más csoportokkal szemben agresszíven lépjenek fel.

A csoporton belüli agresszió csökkenésével párhuzamosan az emberek érzékennyé váltak az erőszakra. Ez az érzékenység abban nyilvánul meg, hogy nehezen tudjuk feldolgozni egy agresszív cselekedet emlékét, de kíváncsiak is vagyunk az agresszióra, amikor mások az elszenvedői. Az erőszakról, amelyet a tévében látunk, könnyen azt gondolhatjuk, hogy velünk történik, személyes érintettjei vagyunk az ott látott eseményeknek, dacára annak, hogy azok akár több ezer kilométer távolságban lehetnek. A mindennapi életünk során igen ritkán fordul elő agresszió. Ez evolúciós örökségünk része: a Homo sapiens sikerességének záloga a csoporton belüli agresszió lecsökkenése volt, így mára az ember lett a legbékésebb állat.

Felhasznált irodalom

Bertram, B. C. R. 1975. Social factors influencing reproduction in wild lions. Journal of Zoology, 177, 463-482
Clutton-Brock, T. H. et al. 1979. The logical stag: adaptive aspects of fighting in red deer (Cervus elapus L.). Animal Behaviour, 27, 211-225
Csányi, V. 1994. Etológia. Budapest: Nemzeti Tankönyvkiadó
Goodenough, J. et al. 2001. Perspectives on Animal Behavior. New York: John Wiley & Sons
Krebs, J. R. & Davies, N. B. 1981. An Introduction to Behavioural Ecology. Oxford: Blackwell
McLeod, P. J. et al. 1991. Patterns of aggression within a captive timber wolf pack. Aggressive Behavior, 17, 84-90
Muller, M. N. 2007. Chimpanzee violence: femmes fatales. Current Biology, 17, 365-366