Meghökkentő szembesítés - tükörbe néző állatok

Ma már tudjuk, hogy az éntudat nem kizárólag az ember sajátja. A tudományos megfigyelések során egyre több állatfajról - az emberszabásúakról, a delfinekről, a szürkepapagájról, az elefántokról és legutóbb a szarkáról - derült ki, hogy felismeri magát a tükörben. Sőt, a haláltudat kezdetleges jeleit is épp azok a fajok mutatják, amelyek mintha saját létezésükkel is tisztában lennének. Úgy tűnik, a lét és nemlét agyi szintű kezelése az elme evolúciójának "csúcsterméke" lehet, amely a törzsfejlődés különböző szintjein is felbukkanhat.

A TermészetBúvár magazin cikkének szövegét a kiadó engedélyével, változtatások nélkül közöljük.

A kutya- és macskabarátokat hallgatva gyakran azt tapasztaljuk, hogy szinte egyenrangú lényként beszélnek kedvenceikről. Emberi tulajdonságokkal ruházzák fel a velük együtt élő négylábúakat, madarakat. Számtalan példával bizonyítják, hogy okosak, büszkék, öntudatosak, érzékenyek, rátartiak, értenek a szóból, azaz minden olyan tulajdonsággal ellátják őket, amely az ember közös, ugyanakkor megkülönböztető jellemzője.

A tudomány az agy legmagasabb rendű képességei közé sorolja az éntudatot, vagyis önmagunk reprezentációját. Társadalmunkban mindenkinek saját egyénisége van, amely nemcsak külsőségekben, viselkedésmódban, jellemben, az ismeretek mennyiségében és minőségében nyilvánul meg, hanem abban is, hogy tisztában vagyunk saját létezésünkkel.

Felismerjük magunkat a tükörben, a fényképen, a televízióban, és azt is tudjuk, érzékeljük, hogy miben különbözünk a körülöttünk levő világ többi szereplőjétől. Eddigi tudásunk szerint az ember az egyedüli élőlény a Földön, amelynek megvan ez a képessége. Cikkünk azt tekinti át, hogy meddig terjed az egyéniség kialakulása, illetve van-e hasonló jelenség az állatvilágban.

Szokatlan szemszögből

Az éntudat vizsgálatát rendkívüli módon megnehezíti, ha az alanyok nem emberek. Az állatokat nem lehet szóban vagy kérdőívek segítségével kifaggatni arról, hogy tisztában vannak-e önnön létezésükkel. Ezért a kutatók sok esetben tükör segítségével kezdték vizsgálni az önfelismerés képességét. A tükörbe nézve ugyanis nemcsak a környező világ egy-egy tárgyára vethet pillantást szokatlan szemszögből a vizsgált állat, hanem a tükör világában egy olyan szereplő is megjelenik, mégpedig önmaga, amelyet ilyen formában még sohasem látott. Embergyerekeknél már tizennyolc-huszonnégy hónapos korban kialakul a tükörben látott "valaki" és az "én" azonosságának tudata.

Ha a tükörkép megpillantására adott viselkedési válaszokat megfigyeljük, arra is következtethetünk, hogy mi okozhatta a magatartás változásait. Szerencsés esetben az állat valami olyasmit fog művelni, ami mással nem magyarázható, csakis azzal, hogy felismerte: a tükörkép nem más, mint önmaga.

Az állatokkal végzett tükörtesztek azonban az önfelismerés szempontjából csekély eredményt hoztak. A kísérleti alanyok vagy egyáltalán nem reagáltak a tükörképükre, vagy úgy viselkedtek, mintha hirtelen egy fajtársukat vették volna észre. Reakciójuk tehát kizárólag a tükörképre irányult: megijedtek tőle, fenyegetni próbálták, illetve - ami különösen szembetűnő volt - a tükörben látott "másikat" keresték a tükör mögött. Ez utóbbi viselkedés jelezte talán a legjobban, hogy a kísérletben részt vevő állatok a tükröződő világot is valóságosnak tartották, és tükörképüket tőlük függetlenül létező fajtársnak vélték, amelynek nyilvánvalóan ott kell lennie a tükör síkja mögött.

Ezeket a reakciókat magunk is könnyen kipróbálhatjuk, ha kutya, macska, esetleg egy papagáj elé tükröt tartunk. Nem véletlen, hogy az emberek már régen rájöttek arra, hogy az általában magányosan tartott papagájok számára a tükör nemcsak játékszer, hanem a magányosságot feloldó környezetgazdagító eszköz. A papagájok társas lények, és szívesen foglalkoznak a társaság mégoly gyengécske utánzatával is, mint a tükörképük.

A felismerés pillanatai

Az önfelismerésre utaló jel lehet viszont az, ha az állat a tükörképet meglátva, saját magával kezd el foglalkozni, a tollazatát nézegeti, esetleg a tükörképet felhasználva megérinti, vizsgálja teste egyes pontjait. Ezt természetesen megkönnyíthetjük úgy, hogy az állat testére közvetlen tapintóingerületet nem okozó módon foltokat festünk.

A foltokat úgy kell elhelyezni, hogy azokat a kísérletben részt vevő állat tükör nélkül ne lássa. Ha ezek után a tükörbe pillantva kitüntetett figyelmet szentel rájuk, megérinti őket stb., akkor joggal feltételezhetjük: tisztában volt vele, hogy saját magát látta a tükörben. Ilyenkor természetesen megfelelő kontrollról is gondoskodni kell. Ennek egyik módja, hogy megszámoljuk: tükör nélkül hányszor érinti meg az állat a festett testfelületet, illetve megfigyeljük, hogy például egy színtelen festékkel megjelölt állat miként viselkedik a tükör előtt.

Az első, talán máig is leghíresebb ilyen kísérletet egy Gordon Gallup nevű kutató végezte a hetvenes években csimpánzokkal. Azóta kiderült, hogy az összes emberszabású majom, a delfinek, a szürkepapagájok, sőt, az elefántok is vizsgálgatják magukat a tükörben.

Az önfelismerés e foka úgy is felfogható, mint az éntudat kezdetleges formája, ám az állatokkal való kommunikáció nehézsége és a megfelelő tesztek hiánya az alaposabb kutatást még sokáig megnehezíthetik.

Érdekes átmenet az előzőkben bemutatott egyszerűbb reakciók és a fejlett önfelismerésre utaló válaszok között az úgynevezett tükörhasználat. Ilyenkor az állat a tükörben látott képre nem valóságként tekint, ezért nem fenyegeti meg, nem rohan rá, hanem a valós környezet tükörképeként kezeli.

A vizsgálat során az állatnak olyan feladatot adnak, amelyet tükör nélkül nem tud megoldani. Hazánkban például a kísérletekbe bevont gibbonoknak a ketrecből kinyúlva egy párkány alá helyezett csemegét kellett megszerezniük. Ezt az állatok csak hosszas tapogatódzás után találták meg. Ám ha a ketrecen kívül úgy helyeztek el egy tükröt, hogy abban látni lehetett a polc alatt rejtőzködő ételt, akkor hamar rájöttek: a tükörbe pillantva könnyen rábukkanhatnak a jutalomfalatra.

A Bronxi Állatkert elefántja, Happy viselkedése
a tükörteszten egy 2006-os kísérletben

Később delfineket is bevontak a kísérletbe, amelynek során Diana Reiss és munkatársai delfináriumokban tartott egyedeket vizsgáltak. Vízálló tollal pöttyöket rajzoltak az oldalukra és a fejükre. A kontrollcsoportot színtelen tollal jelölték meg. A medencébe helyezett nagyméretű tükröket a delfinek sokkal gyorsabban felkeresték, mint amikor nem voltak megjelölve, majd a tükör előtt alaposan tanulmányozták a bőrükre rajzolt jeleket. Ez azt mutatja, hogy a delfinek tudták: saját magukat láthatják a tükörben. Az elefántokat állatkertben vonták be a vizsgálatba. Meglepő módon őket nem csak a rájuk festett minták érdekelték.

Saját magukat is kedvtelve nézegették, miközben emelgették ormányukat, kitátották a szájukat vagy éppen táplálkoztak. Érdemes felfigyelni arra a tényre, hogy a tükörtesztben jeleskedő fajok mindegyike a legfejlettebb idegrendszerrel rendelkező állatok közül került ki. Ezek közös jellemzője a rendkívül fejlett társas viselkedés, a csoporttársak ismerete, a velük való bonyolult (baráti és ellenséges elemeket egyaránt tartalmazó) kapcsolatrendszer.

Talán nem véletlen, hogy az elefántok és delfinek esetében arról is vannak adataink, hogy ezek az állatok mintha tudatában lennének a halál fogalmával. Erre abból lehet következtetni, ahogyan elpusztult csoport-, illetve családtagjaikkal bánnak. Közismert az úgynevezett elefánttemető jelensége, ahol az ormányosok és a delfinek mintegy gyászolják elhullott társaikat.

A haláltudatot sokáig kizárólagosan emberi sajátságnak tekintették, ezért figyelemre méltó, hogy kezdetleges jeleit éppen azok az állatok mutatják, amelyek mintha saját létezésükkel is tisztában lennének. Úgy tetszik, a lét és nemlét agyi szintű kezelése az elme evolúciójának "csúcsterméke" lehet, amely egymástól függetlenül, a törzsfejlődés során többször is felbukkanhat.

A szarkáról nemrég bizonyosodott be, hogy van éntudata.
Gerti, a frankfurti Goethe Egyetem madara csőrével és lábával
is megpróbálja eltávolítani a jelölést

Az önfelismerés tükörtesztekkel tetten érhető megnyilvánulásait a kutatók egy része azonosnak tartja az éntudattal. Sajnos, ez olyan bonyolult mentális fogalom, amely a jelenleg ismert vizsgálati módszerekkel csak emberen bizonyítható. Különösen megnehezíti a vizsgálatokat, hogy az állatokkal korlátozottak a kommunikációs lehetőségeink, a természetben pedig maguktól nem mutatnak éntudatra utaló jeleket. Ennek ellenére kimondhatjuk: a körülöttünk élő, lenyűgözően bonyolult viselkedésű állatok túlnyomó többségének valószínűleg sem éntudata, sem fejlettebb önfelismerési képessége nincs.

Természetesen minden állat reagál a környezetből származó ingerekre, például fájdalomra, ehhez azonban nem kell tisztában lennie saját létezésével. A belső környezetből érkező inger (éhség) hatására az állat éntudat nélkül is táplálék keresésére indul.

Ugyancsak az éntudattól függetlenül alakult ki az állatvilágban a csoporttársak, szomszédok valamiféle nyilvántartása. A magányos és csoportban élő fajok egyedei számára egyaránt fontos, hogy ismerjék szomszédaikat vagy társaikat. Egy területtartó énekesmadár számára például a hang az azonosító jel. Emlősök esetében a területhatárokon elhelyezett szagjelekkel történik az ismerkedés, és ezek a jelek nemcsak az egyed kilétéről, hanem a neméről, koráról és szexuális aktivitásáról is árulkodnak.