A sejtek élettartamának egyik meghatározó tényezője a kromoszómák végein található speciális szakaszok, az ún. telomerák (másképpen telomerek) hossza. A telomerák szerepe az, hogy védjék a kromoszómák végeit az osztódások során. Hat bázispárnyi szakasz ismétlődéseiből épülnek fel, és körülbelül 25 000 bázispárnyi hosszúságú szekvenciák. A telomerák szintéziséért és fenntartásáért a telomeráz enzim felelős. Ennek aktivitása azonban a legtöbb sejtünkben olyan alacsony, hogy a telomerák minden osztódás alkalmával rövidülnek, mígnem annyira elfogynak, hogy nem tudják megakadályozni a kromoszómák összecsapzódását. A kromoszómák fúziója következtében a DNS-állomány sérülékennyé válik, a sejtosztódáskor feltöredezik, degradálódik, ami a sejt öregedéséhez és halálához vezet. A díjazottak fedezték fel, hogyan védik a telomera-szakaszok a kromoszómákat, illetve megtalálták a telomera-szakaszokat szintetizáló enzimet, a telomerázt.
Öregedés, klónok, őssejtek, rák
A telomer tehát olyan, mint egy védőkupak, amely folyamatosan kopik. A sejtek lehetséges osztódásainak száma a telomer hosszától függ. Éppen ezért a telomerák az egyik alapvető tényezőt jelentik az öregedés komplex folyamatában.
Az állatoknál folytatott reproduktív (szaporítású célú) klónozás egyik biológiai problémája éppen az, hogy a klónozni kívánt sejt kromoszómái már részben "megkopott" telomérákkal rendelkeznek, így a klón ilyen szempontból nem fiatalon indul.
A tumorsejtek halhatatlanságának egyik oka a telomeráz enzim nagyobb aktivitása. A telomeráz blokkolása (lásd lent) ezért egy jövőbeli új terápia alapja lehet. Ugyanakkor figyelni kell majd arra, hogy ez ne bénítsa meg az őssejtek telomeráz-aktivitását is a folyamatosan megújuló normális szövetekben.
Rákellenes támadási célpontok
A telomeráz nevű enzimet 1985-ben fedezték föl, és az 1990-es évek elején merült fel a blokkolása, mint daganatellenes terápia lehetősége. A daganatsejtek ugyanis különlegesek ebből a szempontból.
A telomeráz nevű enzim képes arra, hogy megelőzze a telomerek rövidülését, ami nélkülözhetetlen az állandó megújulásban lévő szövetek esetén. Születés után az enzim aktivitása szinte nullára csökken, és csak azokban a szövetekben mutatható ki (ott is alacsony mértékben és szigorú módon szabályozva), ahol folyamatos sejtosztódásra van szükség (pl. bőr, bélhám, csontvelő).
Az állandóan szaporodó daganatsejtekben azonban jelentős mértékben nő a telomeráz mennyisége és aktivitása az egészséges testi sejtekhez képest. A tumorsejtek kromoszómáinak védőkupakja így nem kopik, és a sejt halhatatlan. A telomeráz blokkolásával el lehetne indítani a sejthalált.
Az eddigi kutatások alapján az enzim katalitikus egysége, a TERT jelű rész lehet az egyik (ha nem is a legjobb) célpont az immunterápiás próbálkozások számára. Már több daganat esetében is azonosítottak a kutatók olyan sejteket (ún. sejttoxikus limfocitákat), amelyek a telomeráz valamelyik részletét (peptidfragmentjét) ismerték föl. Ez jelzi, hogy a telomeráz egyes részei (mint antigének) az immunsejtek számára való felismeréshez megfelelő módon, ún. MHC-fehérjékkel együtt fejeződnek ki a sejtek felszínén. Ez nélkülözhetetlen ahhoz, hogy az immunterápia sikeres legyen.
Immunizálásra használhatnak TERT-peptidet, telomeráz gént (DNS) vagy akár a telomeráz génjéről átíródott mRNS-t (hírvivő RNS) is. A telomerázt célzó immunterápiák előnye lehet, hogy ez az enzim univerzálisan van jelen a daganatsejtekben, ugyanakkor alig mutatható ki az egészséges sejtekből. Ez megfelelő szelektivitást biztosít ahhoz, hogy a módszer biztonságos legyen, és ne veszélyeztesse a nem-tumoros sejtek működését.
A kutatók úgy gondolják, hogy a telomeráz-oltóanyag különösen a többi kezelési mód alkalmazása után visszamaradt minimális tumortömeg, illetve a vérben keringő, áttétképző daganatsejtek elpusztításában lesz hasznos.
Részletesebben a Nobel-díjat érő felfedezésekről
A DNS hibátlan replikációja (másolódása) létfontosságú a sejtosztódási folyamatoknál. A kutatóknak sokáig gondot okozott egy látszólagos ellentmondás. A DNS egyik szálának másolása a DNS-szakaszok végén nem tökéletes (a DNS-polimeráz enzim nem tudja lemásolni az utolsó pár bázist), ezért a DNS-ek minden másolódáskor rövidülnek. Ugyanakkor a sejtek kromoszómáinak másolatai az esetek nagy részében mégis hibátlanul kerülnek tovább az utódsejtekbe.
Elizabeth Blackburn egy egysejtű csillós szervezet, a Tetrahymena kromoszómáinak tanulmányozásakor fölfedezett egy sokszor ismétlődő DNS-szekvenciát (CCCCAA) a kromoszómák végén. Ennek a szakasznak a szerepe nem volt világos. Ezzel egy időben Jack Szostak figyelt meg egy lineáris (egyenes) DNS-molekulát, úgynevezett minikromoszómát, amely gyorsan degradálódott, amikor élesztősejtekbe juttatta. Blackburn 1980-ban publikálta eredményeit egy konferencián. Szostaknak fölkeltette az érdeklődését, és "rászerelte" ezt a CCCCAA "sapkát" a minikromoszómák végére. A sapka megvédte az élesztősejtbe visszajuttatott kromoszómákat a lebomlástól. Ezt a sapkát nevezték el később telomerának.
A telomerák kialakulásának problémáját a sejtben a Blackburn laboratóriumában dolgozó Carol Greider oldotta meg. Fölfedezett egy addig ismeretlen, proteinből és RNS-ből álló enzimet - a telomerázt -, amelyről kiderült, hogy ez szintetizálja a kromoszómákat fedő sapkákat.
A telomerák és a telomeráz fölfedezésének összefoglaló ábrája (az ábrára kattintva nagyobb kép látható)
Elizabeth H. Blackburn amerikai és ausztrál állampolgár. 1948-ban a tasmaniai Hobartben született. A Melbourne-i Egyetemen végzett egyetemi tanulmányait követően 1975-ben doktorált az angliai Cambridge Egyetemen, majd az amerikai Yale-en folytatta kutatásait. A Kaliforniai Egyetem Berkeley-i, majd 1990-től az egyetem San Franciscó-i részlegének biológia és fiziológia professzora.
Carol W. Greider 1961-ben született a kaliforniai San Diegóban, amerikai állampolgár. Tanulmányait Santa Barbarában, illetve Berkeley-ben végezte a Kaliforniai Egyetemen, itt doktorált 1987-ben, témavezetője Elizabeth H. Blackburn volt. A Cold Spring Harbor Laboratory-ban végzett posztdoktori kutatásait követően 1997-ben baltimore-i Johns Hopkins University School of Medicine molekuláris biológiai és genetikai részlegének tanszékvezetője lett.
Jack W. Szostak 1952-ben született Londonban, Kanadában nőtt fel, amerikai állampolgár. Montrealban a McGill Egyetemen, illetve az amerikai Cornell Egyetemen végezte tanulmányait, utóbbin doktorált 1977-ben. 1979 óta a Harvard Medical School munkatársa, jelenleg a bostoni Massachusetts General Hospital és a Howard Hughes Medical Institute genetika-professzora. (A Howard Hughes Medical Institute 20 év alatt 13 Nobel-díjast adott a világnak.)
Egy tipp már bejött
A Thomson Reuters, a világ vezető elektronikus adatszolgáltató vállalata előzetesen idén is megtippelte, kik az esélyesek a tudományos világ legnagyobb kitüntetésére. Jóslataik 2002 óta összesen 15 esetben bizonyultak helyesnek, többek között a tavalyi évben is, amikor a Kaliforniai Egyetemen dolgozó Roger Tsien és két munkatársa kapta a Kémiai Nobel-díjat a biotechnológiai kutatásokban fontos szerepet játszó zöld fluoreszcens fehérje felfedezéséért.
Az már biztos, hogy az orvosi-élettani tippek egyike idén is bejött: a telomerák szerepeltek a cég jósalatai között. A Thomson Reuters idei fizikai és kémiai nevezettjeiről részletesen Ki kap idén Nobel-díjat? című cikkünkben olvashat.
Holnap, október 6-án a fizikai, holnap után a kémiai Nobel idei díjazottját, díjazottjait hirdetik ki. A Nobel-eseményekről a kihirdetést követően beszámolunk rovatunkban.
Az 1896-ban elhunyt svéd feltaláló, Alfred Nobel végakarataként a díjat minden évben halálának évfordulóján, december 10-én adják át: a fizikai, a kémiai, az orvosi és az irodalmi Nobel-díjat Stockholmban, míg a Nobel-békedíjat Oslóban osztják ki ünnepélyes körülmények között. A Nobel-díj 1901 óta a legrangosabb nemzetközi elismerés, amelyet a fizika, a kémia, az orvostudomány és az irodalom területén, illetve a béke érdekében tett kiemelkedő teljesítményükkel vívnak ki a díjazottak.