A kutatás során a mutatóujjnak a gyűrűsujjhoz viszonyított hosszát tanulmányozták. Emma Nelson, a Liverpooli Egyetem munkatársa egy korábbi vizsgálata során arra a következtetésre jutott, hogy a magzati hím nemi hormonok (például tesztoszteron, androszteron) szintje befolyásolja az ujjak hosszát és a gyermek későbbi viselkedését. A férfihormonok magas szintje ugyanis növeli a gyűrűsujj hosszát a mutatóujjhoz képest, és kihat a későbbiekben az egyén agresszivitásra és a szexuális étvágyára is. Ennek jegyében Nelson és kollégái mostani vizsgálataik során a 4,4 millió évvel ezelőtt élt Ardipithecus ramidus, a 3-4 millió évvel ezelőtt élt Australopithecus afarensis, a 28 ezer évvel ezelőtt kihalt Neander-völgyi ember, valamit a 90 ezer évvel ezelőtt megjelent anatómiailag modern ember csontmaradványait tanulmányozták.
A vizsgálat szerint a Neander-völgyi ember és a korai modern ember esetében a gyűrűs és a mutatóujj hossza közötti különbség nagyobb volt, mint a legtöbb ma élő embernél. Következésképp magas volt a magzati hím nemi hormonok szintje, így agresszívabbak voltak, és gyakrabban cserélték partnereiket, mint a mai emberek. Az Australopithecus afarensis az eredmények alapján monogám volt, az Ardipithecus ramidus viszont rendkívül változatos szerelmi életet folytathatott, promiszkuitás (szexuális partnerek váltogatása) vonatkozásában leginkább a ma élő főemlősökhöz hasonlított.
A kutatók szerint további fosszíliákat kell vizsgálni, hogy teljes mértékben megértsék a két utóbbi csoport társasági életét. A tudósok rámutatnak, hogy a promiszkuitás evolúciós szempontból előnyt jelentett a monogámiával szemben, hiszen a géneknek lényegesen szélesebb kínálatát biztosította.
"A párkapcsolat általános az emberek között, ám nem tudjuk, hogy a promiszkuitást mikor váltotta fel a monogámia" - mondják a kutatók, akik eredményeiket a Proceedinngs of the Royal Society B brit tudományos folyóiratban tették közzé.