Nézze meg a sporthíreket is
Iratkozzon fel hírlevelünkre Nézze meg a sporthíreket is
Ma van 60 éve, hogy túléltem a Pajtás nevű hajó felborulását a balatonfüredi mólótól néhány méterre. Gimnáziumi osztálytársaim közül hárman, Göbölyös László, Villányi Mária és Vituska Mária sajnos nem voltak ilyen szerencsések. Nem élték túl a balesetet sokan mások sem, többek között az a sok kiskatona, akik szabadságukról tértek vissza az egységeikhez, és akiket durva ruhájuk vízzel megtelve lehúzott a mélybe.
Hatvan év után is tisztán emlékszem, ahogy felszálltunk a hajóra, és egyre többen lettünk. Már úgy tele volt a fedélzet, hogy egy gombostűt sem lehetett leejteni közöttünk. Ekkor fogott el a félelem, hogy nem bír el ez a hajó ennyi embert. A felborulástól kezdve azonban nem tudok tisztán visszaemlékezni semmire. Csak halvány, álomszerű foszlányok jelennek meg, hogy hogyan léptem át a fedélzet korlátját, hogyan másztam felfelé a hajó felfordult aljára, hogyan kerültem a mentésünkre érkező vitorlásba, hogyan másztam (ugrottam?) fel a magasan lévő mólóra. Aztán valami nagy kert zöld füvén (a Szívkórház, mint utólag megtudtam) voltunk nagyon sokan – mind csuromvizes ruhában. Valaki odajött, hogy nem fáj-e az arcom (nem fájt). Nem értettem, hogy miről beszél.
Akkor értettem meg, amikor később tükörbe nézve megláttam, hogy csupa piros folt volt az arcom. A hírekből hallottam utána, hogy a fűtő kiengedte a gőzt, hogy fel ne robbanjon a hajó. Ez a gőz csaphatott meg. A pszichológusok kérdéseit (nem sérültem-e lelkileg) sem értettem. Hát élek, mi bajom lenne, mi bajom lehetne? De azt utólag tudtam meg, hogy a fiúk egész éjjel őrt álltak kedves tanárunk, Miszlay István ajtajánál, mert féltek, hogy öngyilkos lesz. Hogyan mondja meg a szülőknek, hogy az ő gyerekeiket nem hozta haza az osztálykirándulásról?
Az egész borzalmas élményt igyekeztem mélyre elsüllyeszteni magamban, amiben segített a tragédia körüli hallgatás. Azt suttogták az emberek, hogy huszonkettőnél sokkal többen haltak meg, hogy a kapitány már az előző utakra sem akart kifutni a hajóval, mert életveszélyesnek találta, de „fentről” valaki leszólt, és ennek a parancsnak engedelmeskedni kellett. Azt is terjesztették – és ez a mai napig tartja magát –, hogy az utasok a fedélzet egyik oldalára tódultak a közelben zajló vitorlásversenyt nézni, ezért borult fel a hajó. Ez azonban nem igaz.
Ma, ennek szomorú eseménynek a 60. évfordulóján szeretném leírni azt, ami az én 17 éves fejemben élesen rögzült arról a rövid időről, amely a beszállás és a hajó felborulása között telt el.
Amint a hajó közeledett a parthoz, egyre jobban látszott, hogy inog, billeg. Ez furcsának tűnt, mert ragyogó, nyugodt idő volt, és a víztükör is teljesen simának látszott. Ahogy egyre jobban közeledett a hajó a mólóhoz, annyira nagyokat billegett, hogy el nem tudtam képzelni, hogy erre egyáltalán fel lehet szállni.
Amikor egészen közelre ért, talán fél vagy egy méterrel is magasabban állt a padlója, mint a móló kövezete. Egy lefelé billenésnél aztán ugyanennyivel mélyebbre került. A beszálláshoz odatett híd olyan meredeken állt felfelé, majd aztán lefelé, hogy lecsúsztunk volna rajta. Várni kellett, amíg újra egyenesbe nem jött.
Rengetegen voltunk a hajón, az egész fedélzet teljesen megtelt. El is kezdték beküldeni az embereket a hajó belsejébe. Ekkor már elfogott a félelem, hogy elsüllyedünk, és nem mozdultam el a móló felé néző korláttól, ahol felszálltam.
Amikor elengedték a tartóköteleket, azonnal folytatódott a parttól távolodó hajó billegése. Először nagyon mélyre billent a móló irányába (tehát nem a vitorlásverseny irányába!), majd jött egy még mélyebb billenés a másik irányba, a harmadik billenés megint a móló felé, a negyedikkel pedig már fordult is bele a vízbe. Azokkal, akik a móló oldalán – tehát a felemelkedő oldalon – maradtunk, elkezdtünk átmászni a korláton, mielőtt a hajópadlóról leestünk volna a vízbe. A felboruló hajó fenekén másztunk folyamatosan felfelé, és próbáltunk mindig felül maradni, ahogy a hajó billegett.
Azok, akik a fedélzet közepén vagy a túlsó oldalán voltak, beleestek vagy beleugrottak a vízbe. Sokakra ráborult a hajótest, mielőtt ki tudtak volna menekülni alóla. Nem voltunk messze a mólótól, talán csak 10-15 méterre, de hát ott elég mély a víz. Sokan nem tudtak úszni, sokakba belekapaszkodtak mások, és lehúzták őket.
Aki a hajó belsejébe ment a beszálláskor, annak esélye sem volt kijönni. A fűtő nem is próbált menekülni, hanem utolsó levegőtartalékával kiengedte a gőzt a kazánból, hogy az ne robbanjon fel.
A vitorlások azonnal megindultak felénk, de ahhoz azért elég messze voltak, hogy gyors segítséget tudtak volna nyújtani. Ha valaki nem tudott úszni, akkor nem volt esélye arra, hogy életben maradjon az odaérkezésükig.
A folytatást már sokszor és sokan leírták, elmondták, és valóban úgy, ahogy megtörtént. Az igazi okokról is történtek említések. De az első fél óra eseményeinek menetét eddig még nem láttam sehol leírva.
Ami a lényeg: nem az utasok borították fel a hajót! Nem is tudtunk volna egy oldalra tódulni, mert olyan sokan voltunk a fedélzeten.
Osztályunkból a túlélők közül Doszpod András, Farkas Dénes és Vincze Áron pénteken Balatonfüreden az emlékműnél elhelyezi a megemlékezés virágait a sok ártatlan áldozatért, és hálánk virágait a hős fűtő, Vámosi Gyula tiszteletére, aki nélkül ma mi sem élhetnénk.
Illés Erzsébet csillagász
1954. május 30-án, gyermeknap alkalmával a Pajtás nevű gőzhajó Siófokról indult Tihanyba Balatonfüred érintésével. A hajó a menetrendnek megfelelően indult, a látási viszonyok jók voltak. A fedélzeten hat fős személyzet és körülbelül 170-175 utas tartózkodott.
A tragédia okának legelterjedtebb változata szerint amikor a hajó Balatonfüredet készült elhagyni, éppen vitorlásversenyt tartottak a közelben, ami felkeltette az utasok érdeklődését, akik a hajó bal oldalára mentek, hogy lássák az eseményeket. A túl magasra átépített hajó váratlanul balra billent, majd imbolyogni kezdett. Az ijedt utasok emiatt jobb oldalra szaladtak, mire a hajó jobbra dőlt. Az utasok ismét átszaladtak a bal oldalra, ennek hatására a hajó végleg balra dőlt és fel is borult. Heisz Pál kapitány ellenkormányozással próbálta megakadályozni a balesetet, próbálkozása azonban kudarcot vallott. A vitorlások és a környékbeli hajók azonnal megkezdték a mentést, ennek ellenére a tragédiának 23 (egyes források szerint 27) halálos áldozata, és több mint 50 sérültje volt, köztük rengeteg gyerek.
A balesetről nem volt szabad a valóságnak megfelelően beszámolni, az ÁVH éppen ott tartózkodó emberei a segítségnyújtás helyett a szemtanúk fényképezőgépeinek begyűjtésével törődtek. A korabeli újság, a Szabad Nép igyekezett kisebbíteni a tragédiát: összesen 12 áldozatról és néhány sérültről írtak.
A baleset után a hajót kiemelték, visszaépítették eredeti formájára, majd átkeresztelték Siófokra és újra szolgálatba állították. 1987-ben nyugdíjazták végleg.
