Richard Byrdről korán sejteni lehetett, hogy sokra viszi majd: a Shenandoah-völgyi Katonai Akadémiára járt, és már 13 évesen körbeutazta a Földet - ráadásul egyedül. Katonaként az amerikai haditengerészet légierejénél szolgált. Az első világháborúban az volt a legfőbb feladata, hogy a légi navigáció fejlesztésén dolgozzon - leginkább azon a problémán, hogy hogyan lehet javítani a tájékozódóképességet, amikor sem a szárazföld, sem pedig a horizont nem látható.
A háború után egy transzatlanti felfedezőút előkészítésében vett részt - ez az expedíció még nem megállás nélkül, hanem egy megállóval tervezte átszelni az óceánt. Byrd felkészítette a csapatot az útra, de maga nem vehetett részt az 1919. májusi expedíción. Nyolc évvel később viszont ő lett az egyik első pilóta, aki megállás nélkül repült át az Atlanti-óceán felett.
Byrd első sarki expedícióját nem a déli kontinensre, hanem az északi jégtáblákra vitte: 1926-ban egy privát módon szponzorált felfedezőúton a Spitzbergákról indulva átrepült az Északi-sark felett. Byrd ekkkoriban már nem ismeretlen felfedező, hanem nagy népszerűségnek örvendő légi kalandor és elismert kutató volt, így nem jelentett számára különös problémát a pénz összegyűjtése a nagyszabású út finanszírozására.
Amikor hazaérkezett, parancsnokká léptették elő. Sokan úgy vélték, hogy valójában nem teljesítette a tervezett útvonalat, amit később megtalált naplója is alátámaszthat. Noha ezt konkrétan nem írja le, de a körülményekből erre lehet következtetni, mivel repülőgépe, a Josephine Ford motorjából 240 kilométerrel a cél előtt elkezdett folyni az olaj. Így a legnagyobb valószínűséggel Byrdnek még a cél előtt vissza kellett fordulnia.
1928-ban Byrd úgy döntött, hogy az Északi-sark után az Antarktiszt is meghódítja - a Ross jégselfen Little America néven tábort vert, és nekiállt előkészíteni a felfedezőutat. Ez az expedíció akkoriban a legjobban felszerelt, legprofibb próbálkozásnak számított - Byrd és társai tudományos kutatásokat végeztek, és feltérképezték az addig ismeretlen helyeket a tábor közelében. 1929. november 28-án aztán nekivágtak, hogy átrepüljenek a Déli-sark felett: Byrd volt a navigátor, Bernt Balchen a pilóta, és velük utazott még Harold June rádióoperátor valamint Ashley McKinley fotós is. A több mint 2500 kilométeres utat sikerrel tették meg, bár jócskán akadtak nehézségek is. A Déli-sark közelében ugyanis az iránytűk és a mágnesességgel dolgozó navigációs készülékek használhatatlanok, így csak Byrd tudására és a nap helyzetét felhasználó eszközökre hagyatkozhatott a hajózó személyzet.
A gép súlyterhelése szintén problémás volt - Byrd és társai tisztában voltak azzal, hogy az expedíció sikere nagyban függ attól, hogy mennyi mindent pakolnak a repülőre. Bár a legnagyobb körültekintéssel igyekeztek eljárni, még így is hátra kellett hagyniuk néhány fontos felszerelési tárgyat.
Gépük, a Floyd Bennett mindezek ellenére is, csak igen nehezen repült át a magasabb hegyek felett. Látva a nehézségeket úgy döntöttek, hogy a meglévő rakomány felétől meg kell szabadulni - vagy az üzemanyag, vagy az élelem terhére tudtak könnyíteni a gépen. Byrd az élelmiszert választotta - így sikerült épségben átjutniuk a hegyvonulatok felett.
Az átkelés közben egyszer leszálltak, és felszereléseket adtak át egy geológiai kutatócsoportnak a Maud királyné-hegységben, majd tovább folytatták útjukat. Amikor elérték a Déli-sarkot, ledobták az Egyesült Államok zászlóját, amelyet Byrd volt pilótatársa, az 1928-ban elhunyt Floyd Bennett sírjáról kölcsönzött kővel nehezítettek. Byrd egyébként a repülőgépét is róla nevezte el.
Byrd és társai fontos geológiai felfedezéseket tettek, így több, addig ismeretlen hegyvonulatot térképeztek fel, meteorológiai méréseket végeztek, és még a rádióhullámok terjedését is vizsgálták. Mikor Byrd hazaért, rengeteg kitüntetést kapott, és ellentengernaggyá léptették elő.
Byrd a sikeres Déli-sark-expedíció után többször visszatért a legdélebbi kontinensre - 1933-ban majdnem haza sem tért, mert 5 hónapos kutatóútja során egy bázison ragadt, ahol szén-monoxid mérgezést kapott. 1939-ben államilag támogatott felfedezőúton hajózott vissza az Antarktiszra.
Ekkor kibővítette a térképet a partvonal ismeretlen szakaszaival, és rengeteg ásványi lelőhelyet is feltárt. 1946-1947-ben ő vezette az addigi egyik legnagyobb expedíciót az Antarktiszra: 13 hajóval indultak, és több mint 4000 ember vett részt az ismeretlen területek feltérképezésében. 1955-ben még utoljára visszatért "második otthonába" a Deep Freeze Művelet során, de többé már nem pillanthatta meg az Antarktisz fehér végtelenjét: 1957-ben halt meg, Bostonban.