A már a japán-kínai háború óta eszkalálódó diplomáciai feszültség 1941 nyarán tetőzött Japán és az Amerikai Egyesült Államok között. Az Egyesült Államok kezdettől fogva rossz szemmel nézte a felkelő nap országának kínai expanzióját. Amikor Konoe herceg kormányának héjái,- különösen Tódzsó Hideki hadügyminiszter – nyomásra a császárság Indokína megszállása mellett döntött, az Egyesült Államok olajembargót hirdetett meg Japán ellen, és zárolta a szigetország amerikai érdekeltségeit.
A gazdasági szankciók súlyosan érintették Japánt. Amikor a japán szoldateszka nyíltan agresszív törekvéseit ellenző Konoe herceg 1941 október 16-án lemondott, és Hirohito császár a náci Németország törekvéseit istenítő Todzsót nevezete ki miniszterelnöknek, lényegében eldőlt, hogy Japán akár az Egyesült Államokkal megvívandó háború árán is, gazdasági érdekszféráját a csendes-óceáni térségben kívánja kiterjeszteni. A Japán Császári Flotta főparancsnoka, a Harvardon végzett Jamamoto Iszoroku tengernagy jól ismerte Amerikát.
Jamamoto szerint egy váratlan, az Egyesült Államok csendes-óceáni flottáját semlegesítő támadás legfeljebb fél évet ad Japánnak arra, hogy megszilárdítsa hatalmát a pacifikus térségben. Mindent egy lapra – így született meg a Pearl Harbor elleni támadás terve, amelynek részleteit Jamamoto admirális, és Genda sorhajókapitány tervezték meg.
A hat repülőgép-hordozóból és több nehéz felszíni egységből valamint cirkálókból és rombolókból álló japán 1. csapásmérő flotta 1941. november 26-án a Kurill-szigetek térségéből a legnagyobb titokban délnek, Hawaii felé vette az irányt. Jamamoto admirális semmit sem bízott a véletlenre; Midwaytől messze, a hajózási útvonalakat elkerülve közeledett a Hawaii-szigetek felé flottájával. A tengernagy megbízásából még októberben, a tervezett útvonalon végighaladt a Taiyo Maru óceánjáró, amely hosszú útja alatt egyetlen hajóval és repülőgéppel sem találkozott.
A Csúicsi Nagumo altengernagy parancsnoksága alatt hajózó hat repülőgép-anyahajó december 7-én kora hajnalban 440 kilométerre északra volt Hawaiitól. Az első hullám gépei, 183 torpedóvető, zuhanóbombázó, és vadászgép reggel hatkor a bíborszínű csendes-óceáni pirkadatban dübörgő motorokkal emelkedett a magasba, majd rövidesen eltűntek az egyre jobban kivilágosodó égbolton.
A vasárnap lusta békés trópusi napként kezdődött meg Honoluluban. A hadikikötőben szorosan egymás mellett horgonyzó csatahajók legénysége még álmosan ébredezett, amikor az első japán támadóhullám gépei Pearl Harbor fölé érkeztek.
A reggel 7:55-kor kezdődő és 8:30-ig tartó támadás súlyos pusztítást és hatalmas felfordulást okozott. Az USS Arizona csatahajó felrobbant, és sötét füst borult a lángoló Gyöngy-kikötőre. A reggel 7:15-kor elstartolt második hullám végezte be a pusztítást a kikötőben és a reptereken; a délelőtt 9:45-kor befejeződött japán támadás következtében négy csatahajó merült a hullámsírba, további négy súlyosan megsérült, és a haditengerészeti légierő zöme,188 repülőgép is megsemmisült.
2403 halott, 1178 sebesült volt a mérlege Pearl Harbor fekete vasárnapjának. Igaz, hogy Jamamoto a legfőbb célját, az amerikai repülőgép-hordozók megsemmisítését nem tudta elérni, mivel azok messze Hawaiitól, a Csendes-óceánon gyakorlatoztak…
Noha az amerikai nemzet döbbenten hallgatta Franklin D. Roosevelt elnök szózatát Japán hitszegő támadásáról, december hetedike,vagy ahogyan azt az elnök beszédében említette, a „gyalázat napja” sem az amerikai katonai hírszerzést, sem pedig az elnöki adminisztrációt nem érintette váratlanul. A „szándékos tétlenség elméletét” többnyire a konteós találgatások világába utalja a hivatalos történetírás, néhány történelmi tény azonban arra utal, hogy mégis csak több ez a teória holmi konteós képzelgésnél. A „Purple” fedőnevű japán diplomáciai kódot az amerikai hírszerzés már 1940 nyarán feltörte. A Magic dekódoló készülék segítségével ettől fogva minden, a tokiói külügyminisztérium és a washingtoni japán nagykövetség közötti üzenetváltást el tudtak olvasni.
Az 1941-től felszaporodó diplomáciai levelezésből pedig egyre masszívabban bontakozott ki az év végi, az Egyesült Államok csendes-óceáni flottakikötője elleni támadás szándéka. Cordell Hull külügyi államtitkár (külügyminiszter) 1941 november 27-én (egy nappal Jamamoto flottájának kifutása után) összehívta a haderőnemek vezetőit, és közölte velük, hogy a japán-amerikai konfliktus diplomáciai rendezésének összes lehetősége kimerült, ezért minden további teendő ettől kezdve a katonák felelősségi területe.
Másnap, november 28-án a Hadügyminisztérium Haditengerészeti Parancsnoksága sürgős tájékoztatót küldött az elnök katonai irodájának, amelyben kiemelték: „Az elkövetkezendő napokban a csendes-óceáni térségben várható egy agresszív japán katonai lépés”. Roosevelt elnöknek tehát tudnia kellett a közeli japán agresszió lehetőségéről.
Alig egy nappal Pearl Harbor előtt, december 6-án vészjósló hangnemű távirat érkezik Tokióból Nomura nagykövetnek címezve. A táviratot az amerikai kódfejtők azonnal lefordítják, amelyet az elnök, és a haderőnemi vezérkari főnökök „sürgős” jelzéssel, szinte azonnal megkapnak. A távirat meglehetősen fenyegető tónusban az alábbiakat tartalmazza:
„Nem kevesebb, mint maga a Japán Birodalom került veszélybe azáltal, hogy az angol-amerikai gyarmatosító dominancia az elmúlt száz évben földrajzilag körbezárta hazánkat. A japán kormány a továbbiakban nem fogja tűrni ennek az offenzív politikának a továbbfolytatását.”
Az egyéb értesülésekkel és ezzel együtt nyilvánvalóvá vált, hogy a japán támadás szinte bármelyik pillanatban bekövetkezhet. A veszélyre a haditengerészeti vezérkar főnöke Harold R. Stark tengernagy körtáviratban figyelmezteti a flotta bázisait, előírva a fokozott készültséget is. Érdekes módon, ezt a táviratot csak az egyik legfontosabb erő, a csendes-óceáni flotta Pearl Harbor-i támaszpontjának parancsnoka, Husband E. Kimmel tengernagy nem kapja meg…
George C. Marshall tábornok, az egyesített vezérkar főnöke is pont Pearl Harbornak „felejti el” a figyelmeztető távirat kiküldését. ( Stark tengernagy és Marshall tábornok a kongresszusi vizsgálat során azt nyilatkozta, hogy egyszerűen „elfelejtették” Kimmel tábornagy étesítését. Ennyiben maradtak… )
Ha mindehhez még azt is hozzátesszük, hogy 1995-ben a washingtoni Kongresszusi Könyvtár archívumából előkerült Arthur McCollum fregattkapitány, a Haditengerészet kiemelt hírszerzési elemzője által jegyzett, és még 1940-ből származó ötoldalas titkos jelentés, amely azt javasolja, hogy Washington közvetett módon provokálja Japánt (gazdasági szankciókkal, Csang Kaj-sek erőteljes támogatásával és a már meglévő feszültségek élezésével) abból a célból, hogy a császárság legyen az első, amely háborús cselekményt követ el, úgy már érdekesebb lehetőség a tétlenségi teória…
Joggal felvetődő kérdés, hogy miért volt ez a hanyagság? Roosevelt elnök, aki tökéletesen átlátta mind az európai események, Hitler előretörése, valamint az egyre agresszívebb japán terjeszkedési kísérletek Amerikára jelentett veszélyét, nem volt abban a helyzetben, hogy konkrét casus belli nélkül háborúba vigye nemzetét.
A Kongresszus többsége, és az amerikai nép nagyobb része ekkor még hallani sem akart arról, hogy az Egyesült Államok beavatkozzék az európai hatalmak konfliktusába. Pearl Harbor jelentette ezt a választóvonalat. Amerika hadba lépése nem csak a japán terjeszkedésre,hanem az egész második világháború menetére döntőnek bizonyult.