1898 tavaszán a Yokohama közelében fekvő Sagami-öbölben a fenékhálóikat felhúzó halászok rémülten hőköltek hátra, amikor a vergődő zsákmányhalak tömegében egy, a hálóba gabalyodott rémlátomásszerű cápát fedeztek fel. A valamivel több mint egy méter hosszú furcsa zsákmány jelentőségét felismerve, Alan Owston kapitány, - aki szenvedélyes természetbúvár is volt egyben -, a konzervált preparátumot a Tokiói Egyetem nagynevű zoológusának, Kakichi Mitsukuri professzornak küldte el.
A lelet kalandos útja azonban nem fejeződött be Tokióban; Mitsukuri professzor ugyanis továbbküldte azt amerikai ichtyológus barátjának és kollégájának, David Star Jordan-nek. Végül is Jordan írta le az új fajnak bizonyult cápát, amelynek japán barátja, és a preparátumot megmentő kapitány tiszteletére a Mitsukurina owstoni tudományos fajnevet adta.
A koboldcápa szokatlan megjelenése elsősorban a furcsa fej illetve szájformájának köszönhető. A rendkívül hosszú, lapátszerű rosztrum (orrporc) alatti szájnyílás egész különlegesen működik; amint a beágyazott videón is megfigyelhető, harapáskor a koboldcápa először ki és előrefelé tolja az álkapcsait, majd ezután szinte kerekre tátva a száját harap rá zsákmányára, vagy adott esetben a robotkamera tartókarjára.
Aki látta az Alien című filmet, könnyen lehet, hogy a koboldcápa harapásáról a filmbéli és szintén kevéssé megnyerő küllemű, agresszív ufonautára asszociál. De ne legyünk igazságtalanok a koboldcápával szemben; ijesztő ábrázata ellenére is az emberre nézve teljesen veszélytelen, ellentétben filmbéli alteregójától.
A heringcápa-alakúak rendjén belül (Lamniformes) a koboldcápafélék családja rendelkezik a leghosszabb múlttal. A család első képviselőinek fosszilis leletei a kréta-időszak (147 millió évtől 65 millió évig) apti emeletéből (125 és 113 millió év között) kerültek elő, azaz a koboldcápák a dinoszauruszok kortársai voltak. Mindezek alapján napjaink koboldcápáját túlzás nélkül tekinthetjük egyfajta élő kövületnek.
A Jordan által leírt faj régi-új nemzetségnek is bizonyult; a Mitsukurina genus fosszilis emlékeit először a középső eocén-időszak 49-37 millió év közötti tengeri rétegsoraiban sikerült feltárni. A nagy múltú Mitsukurinidae család legközelebbi rokonai, az első ránézésre testvércsoportnak aligha tekinthető homoki tigriscápák (Odontaspididae).
A koboldcápa a legritkább cápafajok egyike, és csak kivételes esetben kerülhet az ember szeme elé. Igazi élőhelye a szürkületi zóna; a 200 méternél mélyebb óceáni víztömeg, de 2-3000 méteres mélységig is lehatolhat. A gyengébb idegzetű fürdőzők tehát nyugodtan felsóhajthatnak, ugyanis annak, hogy koboldcápát lássanak körülbelül akkora az esélye, mint hogy megpillantsák a jetit.
Általában a fiatal, juvenil egyedek keresik fel a kisebb vízmélységet, a kifejlett példányok nem igazán hagyják el a szürkületi zóna homályos vizeit. A kifejlett koboldcápák teljes hossza eléri a 3-4 métert; más cápafajokhoz hasonlóan itt is a hímek kisebbek. Az elmúlt száz év fogási rekordjai azt mutatják, hogy ez a ritka faj mindhárom nagy óceáni medencében előfordul.
Az atlanti térségben az észak-karibi valamint a dél-brazil vizekből, továbbá Madeira, Szenegál és Dél-Afrika térségéből ismert, de találkoztak vele Tajvan és japán partvidékén ugyanúgy, mint Kaliforniában és Ausztráliban. A koboldcápa elsősorban kisebb csontoshalakat, mélyvízi rákokat és lábasfejűeket zsákmányol. Utoljára 2014 júliusában Sri Lanka mellett fogtak ki koboldcápát az Indiai-óceán vízéből.