Száz éve, 1914 decemberében új szakaszába lépett a nyáron kitört „nagy háború”. Nyugaton, a francia és belga határon váltakozó intenzitással zajló mozgóháború frontjai megmerevedtek, a szembe álló haderők a mintegy 750 kilométer hosszú lövészárok-rendszerbe szorulva néztek farkasszemet egymással.
1914 szentestéjének éjszakáján, a Rue de Bois-nak nevezett frontszakaszon az embereivel éppen késő esti felderítést végző brit kapitány a lövészárkok túloldaláról áthallatszó kiáltozásra lett figyelmes. „ Éjfél után ne lőjetek, akkor mi sem fogunk tüzelni” – hallatszott a német állások felől. „Ha angolok vagytok, gyertek át beszélgetni velünk, nem lövünk!” – kiáltozták a spontán jött fegyvernyugvási ajánlat folytatásaként a német katonák.
A szembe húzódó lövészárkokból, minden bátorságát összeszedve, egy kis csapat brit katona vágott a hang irányába vezető útnak, át a senki földjén. Amikor elérték a német császári haderő lövészárkait, a német katonák megnyitva a drótakadályokat, a Stille Nacht-ot kezdték el énekelni a tegnapi ellenségből lett újsütetű vendégeiknek.
A brit katonák a szívélyes fogadtatástól meghatódva, viszonzásul saját karácsonyi énekeiket kezdték el énekelni a németeknek. Mindezt George Beck őrnagy így örökítette meg háborús naplójában: „ A németek átkiabáltak hozzánk, és kérték, menjünk át hozzájuk, ha nem lesz tűz, ők is így járnak el. December 25-én éjjeli kettőkor német katonazenekar vonult fel a lövészárkok előtt, és az „Otthon, édes otthon” dalt, valamint tiszteletünkre a God Save the King-et (a brit nemzeti himnuszt, a szerk. megjegyzése) kezdték el játszani.
Ettől mindenki nagyon meghatódott, és hazagondolt.” Karácsony első napján, - lévén továbbra is néma a csatatér -, a katonák először csak óvatosan, majd egyre bátrabban kisebb- nagyobb csoportokban vágtak neki az ellenséges vonalakat elválasztó senki földjének, kihasználva a hirtelen jött békét. "Gyertek csak nyugodtan, nem lövünk, mi valamennyien jó emberek vagyunk” –így bíztatták kiáltozva a német katonák a fegyvertelenül óvatosan állásaik felé tartó briteket.
Mivel lövések döreje helyett továbbra is csak karácsonyi dalok hangfoszlányait sodorta a szél, egyre többen másztak ki a fedezékekből, és kezdtek el sétálgatni a lövészárkok előtti senki földjén. Feljegyezték, hogy Neuve Chapelle előtt egy ír katona volt az első, aki minden bátorságát összeszedve átment a németekhez, akik szívélyesen fogadva, egy szivarral ajándékozták meg.
Bátorsága másokat is inspirált, egyre többen indultak el brit és német oldalról egyaránt, hogy félúton találkozzanak. Végül mind több és több, egyre bővülő létszámú csoportokban folyt az ellenséges katonák barátkozása, cigarettával, borral, konyakkal, húskonzervekkel és édességgel ajándékozták meg egymást. Az előretolt figyelőállások felett sem srapnel, hanem konzervek és édességek százai hasították a levegőt, melyeket a katonák dobáltak át egymásnak.
A német és szövetséges katonák annyira összemelegedtek, hogy karácsony másnapján rögtönzött futballmeccset játszottak ott, ahol néhány nappal korábban még egymást ölték. Amikor George Laurie ezredeshez, a felföldi dandár vezérkari főnökéhez is befutottak a karácsonyi spontán tűzszünet első hírei, körtáviratban hívta fel az egységparancsnokok figyelmét a fokozott óvatosságra. A sokat tapasztalat katona aggódott, hogy nem csupán az ellenség cselvetése áll-e a furcsa fegyvernyugvás hátterében.
De amikor az egység és alegységparancsnokok sorra visszaigazolták, hogy tökéletes csend honol a vonalak előtt, csak karácsonyi dalokat hallanak, és egymást megajándékozó katonákat látnak, Laurie ezredes hivatalosan is kiadta a parancsot; mindaddig ne lőjenek, amíg az ellenség nem kezdeményez. A túloldalon állomásozó 134. szász ezred hadnagya, Kurt Zhemisch ezt jegyezte fel naplójába: „ Egyetlen lövés sem dördült el a szeretet ünnepén.” Karácsony misztériuma így hallgattatta el ideiglenesen a fegyvereket 1914 szentestéjén, a nyugati front poklában…