Az egész úgy kezdődik, hogy egy madár úgy gondolja, alagutat váj a hóba. Miután nekikezd a tevékenységnek, egy újabb példány követi, majd újabb és újabb egyedek, végül pedig már az egész csapat hólabirintust fog készíteni.
Bernd Heinrich, a Vermonti Egyetem professzora ezt a viselkedést tanulmányozta zsezséknél (Carduelis flammea) az egyesült államokbeli Maine nyugati részén. Összesen 150 madarat figyelt meg, amik 252 üreget és alagutat ástak a havas tájba 2012. november és 2013. február között, eredményeit pedig most közölte a Northeastern Naturalist című szaklapban. Konkrét választ nem sikerült találnia, teóriái azonban vannak.
„Sokat kutattam, hogy mi válthatja ki ezt a cselekvést, de nem találtam semmilyen kézenfekvő magyarázatot” – mondta Heinrich. Annyi biztos, hogy szociális vonatkozású tevékenységről van szó. „Ha egy madár elkezdi, a legtöbb példány csinálni fogja” – tette hozzá a kutató.
A tanulmány készítése során nem találtak arra bizonyítékot, hogy a zsezsék élelmet kerestek volna a hóban, az alagút közelében még növények sem voltak. Az sem valószínű, hogy a madarak fürödtek volna, mivel tollazatuk nagyon tiszta volt, és menedéket sem kerestek. Felmerülhet a kérdés: csak játszottak?
„A játékot egy olyan viselkedésként jellemezhetjük, aminek nincsenek azonnali funkciói, úgyhogy ebben az értelemben igen, játékról beszélhetünk” – mondta Heinrich.
A tevékenység a külső szemlélőnek játékosnak tűnhet, azonban komoly gyökerei lehetnek. „A hólabirintus készítésnek a hidegebb, északi területeken élő példányoknál lehet nagyobb jelentősége, ugyanis óvhat a rendkívül hideg időjárástól – magyarázta a kutató. A hólalagutakban töltött éjszakák segíthetnek a túlélésben a fagyos tundrán, ezzel párhuzamosan viszont a madarak kiteszik magukat az alagútásó ragadozók (például a rövidfarkú cickányok) támadásainak.
A sarkvidéken a zsezsék biztosak lehetnek abban, hogy ha éjszaka a hó alá rejtőznek, reggel gond nélkül kibújhatnak alóla, mivel nem fog olvadni.
Maine államban azonban rendszeresen tapasztalható hóolvadás, a madarak tollazatára folyó víz pedig az éjszakai lehűlés során megfagyhat, ami akadályozza az állatokat a repülésben, és így a menekülésben. „A legjobb alkalmazkodási képesség halálos csapdává válhat, ha a körülmények megváltoznak” – mondta Heinrich. Az elméletek mellett azonban tény, hogy valami gátolja a Maine-ben élő zsezséket abban, hogy éjszaka a hótakaró alá rejtőzzenek.
„Talán felismerik, hogy az itt található erdő nem a sarkvidéki tundra része, és lehetséges, hogy van egy hőmérsékleti és éhségküszöbük, ami alatt nem kockáztatják meg az éjszakai bujkálást a hólabirintusban” – mondta Heinrich.