Minden bizonnyal sokakat elgyönyörködtetnek a felszín alatti világról készített dokumentumfilmek, a szárazföldtől annyira különböző kék birodalom világát feltáró képi alkotások.
E filmeket nézve néhányan talán felsóhajtanak, hogy de jó lenne egyszer személyesen is átélni mindazt, ami a tévé képernyőjén megjelenik.
Az első lépések megtételéhez valójában nem kell túl sok minden;
jó úszóképesség, és a búvárok társadalmában csak ABC-ként emlegetett alapfelszerelés: a búvármaszk, a légzőcső és az uszony is elegendő a nagy kaland elkezdéséhez.
Ezeket az eszközöket sokkal inkább érdemes a búvárfelszereléseket forgalmazó szaküzletekben, mintsem a kínai piacon beszerezni.
Nem árt néhány szempontot megszívlelni a legmegfelelőbb felszerelés kiválasztásánál, hogy tökéletes élményt nyújtson a partközeli vizek felfedezése.
Ezekkel az eszközökkel felszerelkezve garantáltan olyan élményeket gyűjthetünk be, amelyek emlékezetesé fogják tenni tengerparti nyaralásunkat, és
egy kicsit Cousteau kapitánynak érezve magunkat, megízlelhetjük a nagy kékség felfedezésének semmihez sem hasonlítható élményét.
A cikkben ehhez szeretnénk néhány praktikus tanácsot adni.
Minden búvárfelszerelés legfontosabb alapegysége a búvármaszk.
Mivel a víz körülbelül 830-szor sűrűbb a levegőnél, a vízbe hatoló fénysugarak emiatt megtörnek, és
a levegőhöz szokott emberi szem ezért a vízben nem lát éles képet;
a víz alatti környezetből nyitott szemmel csupán elmosódott, homályos foltokat észlelhetünk.
A vízhatlan búvármaszk a szemünket és a környező vizet a maszk ragasztott üvegből álló lencséjével választja el egymástól. Az üveg és a szemünk között lévő levegőnek köszönhetően, így
a búvármaszkban ugyanolyan élesen látjuk a víz alatti világot, mint a szárazföldi környezetünket.
Ezért is alapvető fontosságú a kényelmes és professzionális maszk beszerzése.
A jó búvármaszkkal szemben támasztott elsődleges követelmény,
hogy tökéletesen zárjon, széles látómezeje legyen, és fedje be az orrunkat is.
A modern maszkok alapanyaga szilikon, ami tökéletes tapadást, és kényelmes viseletet biztosít.
A tapasztalt búvárok úgy mondják, hogy a jó maszknak legyen alacsony a profilja, azaz az üveg és az arc között ne legyen nagy távolság.
De hogyan tudunk meggyőződni arról, hogy jól fog zárni a maszkunk, hiszen a búvárüzletben nem tudjuk „vizes" körülmények között kipróbálni azt.
A kiválasztásra a legbiztosabb az úgynevezett szimatmódszer.
A maszkot helyezzük az arcunkra, és az orrunkon keresztül szívjuk ki belőle a levegőt.
Ha a pánt felhelyezése nélkül is az arcunkon marad, és csak erőteljesebb húzással tudjuk levenni,
már meg is találtuk a méretben megfelelőt.
A profik tippje
Ha új búvármaszkot vásárlunk, mielőtt először használnánk, el kell hogy végezzünk egy "üzembehelyezési eljárást". A maszkot ugyanis szabad szemmel nem látható, áttetsző vékony szilikonzsírréteggel konzerválják, és ha ezt nem távolítjuk el, a maszkunk állandóan be fog párásodni a víz alatt, élvezhetetlenné téve a kalandot. A maszk lencséjét kívül belül egyenletesen kenjük be fogkrémmel (de ne szemcséssel!) és várjuk meg, amíg az rászárad. Ezután egy papír zsebkendővel alaposan dörzsöljük le a rászáradt fogkrémet, és párszor öblítsük ki vízzel, és a maszkunk máris kész a bevetésre.A légzőcső, vagy ahogyan a búvárok hívják, a sznorkel egy kb. 35-40 cm hosszú, hajlékony csutorában végződő cső, amelyet a búvármaszkhoz tudunk rögzíteni.
A légzőcsövön keresztül folyamatos lesz a levegőellátásunk, miközben a fejünk a víz alatt van;
ennek segítségével kényelmesen lélegezhetünk a szánkon keresztül úgy, hogy folyamatosan vizsgálhatjuk az alattunk elterülő tengeri világot.
A kényelmes úszás eszköze a búváruszony, amelynek két fajtája létezik, a lábrésszel egybeépített papucsos, illetve a pántos uszony. Sokat próbált búvárként az utóbbit ajánlanám.
Igaz, ehhez be kell szerezni a szörfcipőhöz hasonló neoprénből készült búvárcsizmát is, de ennek
van egy óriási előnye; a sziklás parton, vagy a vízbe gázolva megvédi a lábunkat az éles kagylóhéjak, sziklaélek vágásától.
Ha pántos uszony beszerzése mellett döntünk, először a csizmát próbáljuk fel (ennek ugyanolyan a méretezése, mint a cipőknek) és csak arra vegyük fel az uszonyt.
Az uszonyt a pánt segítségével tudjuk rögzíteni úgy, hogy úszás közben ne essen le a lábunkról, és kényelmes legyen a tempózás.
Ezekkel az eszközökkel felszerelkezve neki is vághatunk a kék birodalom felfedezésének!
Erre egyszerű a válasz, nyilván ott, ahol a legtöbb a látnivaló, azaz várhatóan a leggazdagabb az élővilág.
A 820 kilométer hosszú, és átlagosan 160 kilométer széles, 134 000 km2 kiterjedésű Adria tulajdonképpen a Földközi-tenger egy hatalmas, az Appennin és a Balkán-félsziget közé ékelődő öble.
Az Adria, amely fiatal, az utolsó jégkorszak utáni tengerelöntéssel (transzgersszióval) létrejött epikontinentális sekélytenger,
merőben más típusú partvidékű az olaszországi, illetve a balkáni oldalon.
A keleti partvidék, amely a turisztikailag népszerű horvát és montenegrói partokat is magában foglalja, rendkívül tagolt, számtalan szigettel, öböllel, helyenként mélyen a szárazföldbe nyúló fjordokkal ékesített partszakasz.
A Dinári-hegység vonulata közvetlenül a part mentén és a tengerrel párhuzamosan fut,
ezt a vadregényes parttípust az oceanográfusok konkordáns partvidéknek hívják.
Mivel e partvidék és a tengeraljzat legnagyobb része sziklás,
ez kiváló lehetőséget biztosít az élővilág megtelepedésére.
Így tehát bárhol, akár a szállásunk közelében, vagy a strandon találunk ilyen sziklákkal tagolt partszakaszt, biztosak lehetünk benne, hogy számos csodaszép látnivalóra bukkanunk a víz alatt.
A kalandhoz legjobb egy olyan sziklás sekély öblöt keresnünk, ahol nyugodt és jól átvilágított a víz.
A sziklás aljzat nagy előnye, hogy kevés a vízben lebegő hordalék, azaz általában itt a látótávolság is kiváló.
Az Adriai-tenger mentén a parti öv legfontosabb élőhelytípusai, a sziklás-zátonyos, az üledékes-homokos, és a harmadik mint egy speciális mediterrán élőhely, a tengerifűmező.
Az Adriai-tenger biogeográfiai értelemben a mediterrán faunaprovinciához tartozik,
azaz túlnyomó részt ugyanazokkal a fajokkal találkozhatunk itt, mint a Földközi-tenger különböző vidékein.
Az élővilág tanulmányozását már érdemes a víz és a szárazföld határán, az úgynevezett fröccsenéses zónában elkezdenünk,
és ehhez még fel sem kell hogy vegyük a felszerelésünket. A fröccsenéses vagy permetzóna (az oceanográfiai szakirodalomban a szupralitorális öv), amely a szárazföld és a tenger külső határa, a legkeményebb élőhely a tengerlakók számára.
Ezt az övet csak a hullámok által felcsapott vízpermet táplálja, de ennek ellenére itt is találhatunk érdekes élőlényeket.
Egyik leggyakoribb és legszebb képviselőjük a sziklákon fürgén fel-alá rohangáló, mélyvörös alapszínű márványos sziklarák (Prachygrapsus marmoratus).
Ez a 3-5 cm széles hátpáncéllal rendelkező, rövidfarkú, vagy népszerűbb nevén tarisznyarák, figyelmes szemlélődéssel mindenütt, még a kikötői mólókon is megfigyelhető.
A nyirkos sziklákon érdekes, kulikalapra hasonlító héjakat is felfedezhetünk, szorosan a kövekre tapadva.
Első ránézésre kagylónak vélhetjük ezeket a tengerlakókat, és noha valóban puhatestűek (Mollusca) de nem kagylók, hanem csigafélék (Gastropoda).
A sapkacsigák (Patella sp.) olyan szorosan tapadnak a sziklákhoz, hogy a legerősebb hullámverés sem képes leszakítani őket.
Árapály az Adrián
Az árapályjelenség vagy másként a tengerjárás csak igen mérsékelten észlelhető az Adrián. Ennek az az oka, hogy az alapvetően a Hold gravitációs ereje által szabályozott óceáni dagályhullám a szűk Gibraltári-szoros miatt csak korlátozottan tud benyomulni az elzárt Földközi-tenger medencéjébe. A mediterráneumban átlagosan 60 cm az árapály-ingadozás, de az Adriai-tenger északi medencéjében ez valamivel magasabb, elérheti a 80-100 centimétert is.A sziklák közötti árapálytócsákat is érdemes szemügyre vennünk, figyelmes nézelődéssel akár felfedezhetünk egy-egy áttetsző testű nagy sziklagarnélát (Palaemon serratus), a tízlábú rákok (Deacpoda) csoportjának 5-10 cm-es dekoratív tagját.
A sziklák alatti sekély vízben érdekes vörös színű gumókat is megpillanthatunk. Ezek az árapályövben élő virágállatok (Anthozoa) a színpompás lóaktíniák (Actinia equina).
Ha teljesen elborítja őket a víz, kinyitják tapogatókarjaikat, és csodás, tömzsi szárú krizantémként gyönyörködtetik szemünket.
Ha a parti sziklákon begyűjtöttük az első élményeket, vágjunk neki a csillogó víztükör alatti világnak!
Mielőtt felvennénk a búvármaszkot, köpjünk bele jó alaposan, kenjük szét a nyálat, majd öblítsük ki.
Nem túl gusztusos, ám hatékony módszer ez a maszk bepárásodásának megelőzésére.
Amikor nagyjából már derékig állunk a vízben, vegyük fel egyesével az uszonyokat.
Mindig legyen társunk, soha ne vágjunk neki egyedül a tengernek!
Az uszonyok felvétele során egymás vállába kapaszkodva, egyensúlyunk elvesztése nélkül könnyen végezhetünk a művelettel.
Ezután helyezzük arcunkra a maszkot, és
győződjünk meg róla, hogy a hajunk nem lóg a maszkperem alá, illetve a perem mindenütt az arcunkra tapad.
(Ha a hajunk a maszk alá szorul, folyamatosan szivárogni fog bele a víz.) Harapjunk rá a légzőcső csutorájára, és arcunkat a vízbe merítve, kezdjünk el úszni, de csak a lábunkkal tempózzunk, nyugodtan és megerőltetés nélkül, a combunktól ollózva.
Az uszonynak kiváló a tolóereje, nem kell erőlködnünk, egyenletesen tempózzunk. A légzőcsőből szintén lassan és mélyen szívjuk be, illetve fújjuk ki a levegőt.
Ha víz folyna a csőbe (ezt azonnal megérezzük) egyetlen erős belefújással vízteleníthetjük
anélkül, hogy ki kellene emelnünk fejünket a vízből. Csodálatos élmény, hogy vakító kékség vesz körül bennünket.
Miközben befelé úszunk, érdemes előre és rendszeresen jobbra-balra körbetekintenünk,
hiszen csak látszólag üres a kék vízsivatag.
Közvetlenül a felszín alatt hosszú csőrű, karcsú, sebesen úszó csodaszép ezüstös halakat fedezhetünk fel.
Ezek a 30 cm körüli, de akár fél méterre is megnövő tűcsőrű csukák (Belone belone)
kisebb csoportokban vadásznak az apró halakra, és időnként villámsebesen felgyorsulva csapnak le áldozataikra.
A nagy kékségben alkalmanként lüktető kupolákat, medúzákat is felfedezhetünk. Az Adriai-tenger egyik legszebb csalánozója (Cnidaria) a szemölcsös medúza (Cotylorhiza tuberculata) igen gyakori a parthoz közeli sekély vizekben.
Az állat okkeres vöröses színben játszó jellegzetes kupolája, és karfiolszerű, rojtos fogókarjai gyönyörű látványt nyújtanak. Nem kell félnünk tőlük, mert nagyon gyenge a csalánmérgük, de természetesen sohasem fogjunk meg puszta kézzel medúzát!
A tengerben a leghasznosabb alapelv: mindent a szemnek, semmit a kéznek!
Kis szerencsével ugyancsak összeakadhatunk a Földközi-tenger legnagyobb, akár méteresnél is hosszabb medúzájával, az alabástromfehér, a harang szegélyén lilás színben pompázó, vaskos fogókarokkal rendelkező gyökérszájú medúzával (Rhizostoma pulmo).
A nyílt vízben gyakran ezüstös villanásokra figyelhetünk fel; alaposabban megnézve ezek apró kalászhalakból (Atherina hepsetus) álló népes halrajok.
Miután kigyönyörködtük magunkat a nyílt vízi érdekességekben, fordítsuk tekintetünket az alattunk elterülő tengeraljzatra.
Itt jellemzően kisebb-nagyobb sziklák és homokos tisztások váltogatják egymást.
Nézzünk ki magunknak egy nagyobb sziklaformációt, ússzunk fölé, és vizsgáljuk meg alaposan a környezetével együtt.
Szinte hihetetlen, hogy mennyi alsóbbrendű élőlény, moszatok és helyhez kötötten élő állatok (úgynevezett szesszilis létformák) telepednek meg itt, a sziklák körül, illetve a homokon pedig számos halfajt is azonosíthatunk.
Szinte egyetlen négyzetméternyi terület sem marad szabadon, mindent elborít az élet.
Igen gyakoriak az élénkvörös foltoknak látszó kéregszivacsok (Crambe crambe) valamint a telepes kéményekként ágaskodó, élénksárga aranyszivacsok (Aplysina aerophoba).
Ha már a szivacsoknál tartunk, a sziklák tövében sötétbarna, illetve sárgás színű, méretes, amorf sárgás gumókat is felfedezhetünk, ezek a híres mosdószivacsok (Spongia agaricina). A sziklákon burjánzó moszatvilág között szintén akad egy-egy valóban különleges faj.
Igen gyakoriak a világosbarna alapszínű és koncentrikus fehér vonalakkal díszített tölcsérmoszatok (Padina pavonica) kiterjedt telepei.
Ez a barnamoszatféle több mint érdekes; egy pántrópusi túlélő, úgynevezett Tethys reliktumfaj,
amint arról bővebben a Földközi-tenger történetéről szóló korábbi cikkünkben is megemlékeztünk.
De még talán ennél is érdekesebbek azok a fehér, hosszú, vékony szárú gombákra emlékeztető algák, az ernyősmoszatok, (Acetabularia acetabulum) amelyek
10-12 cm-es magasságuk ellenére valójában egyetlen óriási sejtből állnak.
Az ernyős alga olyan, csak a Földközi-tengerben honos endemikus faj, amely szintén egy paleotrópusi reliktum, az egykori Tethys-óceán túlélője.
A tüskésbőrűek (Echinodermata) ugyancsak szép számmal képviseltetik magukat az Adriai-tengerben; leggyakrabban a sziklákra tapadt szúrós, hegyes tüskékkel felszerelt feketesünökkel (Arbacia lixula) és a hozzájuk igen hasonló kővájó tengeri sünökkel (Paracentrotus lividus) találkozhatunk.
A Földközi-tenger legnagyobb és egyben legszebb tengerisünféléjét, a sötétlila tengerisünt (Sphaerechinus granularis) mind a moszatos kövekre tapadva, mind pedig a homokos aljzaton felfedezhetjük. A tüskésbőrűek legszebb képviselői, a tengericsillagok változatos formavilágban képviseltetik magukat az Adriai-tengerben.
A sziklákra tapadva, de a homoktisztásokon sem számít ritka látványnak a skarlátvörös színben ragyogó bíborcsillag (Echinaster sepositus), amely bennszülött, endemikus Földközi-tengeri faj.
Előszeretettel tapad meg a sziklákon, a mediterrán vizek egyik leghatalmasabb tengericsillag-féléje, az akár 70 cm-es hosszúságot is elérő osztrigafarkas (Marthasterias glacialis).
Nevéhez méltóan vérszomjas ragadozó,
a sziklapadokra tapadt osztrigaféléket (Ostreae) illetve az éttermekben ínycsiklandó, népszerű éteknek számító ehető kékkagylókat (Mytilus edulis) pusztítja.
E hatalmas csillag külön érdekessége, hogy eredendően hidegvízi, szubarktikus faj, amely a jégkorszakban telepedett be a Földközi-tengerbe, és jól adaptálódva az itteni viszonyokhoz, meghódította a mediterrán vizeket.
A Földközi-tenger egyik legkülönlegesebb élőhelyét képviselik a szárazföld kiterjedt rétjeire emlékeztető neptunfűmezők.
Elsőre azt gondolnánk, hogy ezeket az akár egy méter magas, sűrű vékony zöldes levelekből álló réteket is moszatok alkotják, pedig a neptunfű (Posidonia oceanica) valójában egykor a szárazföldről a tengerbe visszatelepedett virágos növény.
A békaszőlőfélék családjába tartozó (Potamogetonaceae) neptunfű endemikus, csak a Földközi-tengerben előforduló trópusi eredetű faj, amelynek ősei egykor még a Tethys-óceánban éltek. A neptunfűmezők alkotják a mediterráneum ökológiailag egyik legfontosabb élőhelyét; számos érdekes tengerlakó él e mezők sűrű levelei között.
A vízmozgástól hajladozó, és a jól átvilágított, sekély homokos aljzaton nagy területeket elborító rétek felfedezése változatos, izgalmas élményt kínál. A mezők tisztásain időnként kisebb-nagyobb kövekből, kagylóhéjakból összerakott „barikádokat” figyelhetünk meg.
Ezek a nyolckarú közönséges polip (Octopus vulgaris) tanyái; kis szerencsével lakóját, a gerinctelen élővilág legintelligensebb tagját, a színét másodpercenként változtató, félénk polipot is megfigyelhetjük, amint karjain gördülve oson a neptunfűtövek között.
Ha megzavarjuk, fürgén elúszik, miközben sötét tintafelhőt lövell ki magából.
Ugyancsak a neptunfűmezők tisztásain találkozhatunk egy másik fejlábúval (Cephalopoda), az éttermi tányérokról jól ismert közönséges tintahallal (Sepia officinalis). Ha szerencsések vagyunk, megpillanthatjuk a tenger emblémáját, a neptunfűlevelekbe kapaszkodó tengeri csikót (Hippocampus ramulosus) is.
Közeli rokonai, a karcsú, kígyószerűen megnyúlt tűhalak (Sygnathidae) szintén Neptunusz kertjének lakói.
A látszólag sivár homokos aljzaton szintén akad bőven felfedeznivaló.
A tengeraljzaton kúszó ragadozó csomós sisakcsiga (Pahlium granulatum) trópusi rokonsággal rendelkezik. A homokon ugyancsak rendre megpillantható dekoratív tüskés bíborcsigából (Hexaplex, vagy Murex brandaris) vonták ki az ókorban a római imperátorok és szenátorok tógáját díszítő bíborfesték alapanyagát.
Ha figyelmesen szemlélődünk, időnként megdöbbenve fedezhetjük fel, hogy megmozdul egy-egy moszatcsomó.
Természetesen nem az algáknak nőtt lába, hanem a tengeri pók (Maja sp.) , egy bizarr formájú rövidfarkú rák álcázza magát a hátpáncéljára tapasztott növényekkel.
A tengeri fűből helyenként hatalmas, lekerekített kagylóteknők merednek ki.
Ezek az egyedül csak a Földközi-tengerben honos, és a mediterráneum legnagyobb kagylófajának számító közönséges sonkakagylók (Pinna nobilis) akár 90 cm hosszúságot is elérhetnek.
A sekély vízben, a sziklazátonyok mentén, vagy a tengerifűmezők felett kiterjedt halrajokban gyönyörködhetünk. A partközeli, egy-két méteres sekélyvizek legszebb lakói a népes rajokba tömörült, ezüst testükön gyönyörű vékony aranyszínű csíkokkal díszített magashátú durbincsok (Sarpa salpa).
Fenséges látvány, amikor a sziklákról algákat legelésző dekoratív halak testén megcsillan a napfény. Az Adriai-tenger egyik legszínpompásabb lakója a mindenütt gyakori, és nevéhez méltóan tarka szivárványhal (Coris julis).
Az élénkzöld hátú, és teste közepén vörös csíkkal díszített, 10-20 cm hosszú hal területtartó faj. Mérges pukkancs, időnként még a mit sem sejtő „betolakodó” búvárokat is megcsipkedi az agresszív kis fickó, miközben elúsznak kedvenc sziklája felett.
A víz alatti sziklák vagy neptunfűmezők felett sűrű rajokban lebegnek az 5-10 cm hosszú, jellegzetes villás farokkal rendelkező barna korallsügérek (Chromis chromis).
Az Indiai és a Csendes-óceán meseszép trópusi korallzátonyain honos korallsügérféléknek (Chromidae) ez az egyetlen, mediterráneumban is honos faja. Főleg június-júliusban, az ívási időszak után a sziklák árnyékában ragyogó neonkék színű apró halakat fedezhetünk fel.
Ezek nem önálló fajok, hanem a barna korallsügér ivadékai. A sziklafalak mentén időnként sűrű felhőkben lebegnek a nagy kékségben az Adrián különösen gyakori, viszonylag nagy testű, ezüstösen csillogó kétsávos gyűrűskeszegek, vagy kecskedurbincsok (Diplodus vulgaris).
A tengerifűmezők mentén könnyen a szemünk elé kerülhet egy roppant színpompás hal, a fekete-tengeri ajakoshal (Symphodus tinca) is.
Kis szerencsével felfedezhetjük a sziklák hasadékaiból kikandikáló, kevésbé bizalomra gerjesztő fizimiskával rendelkező tengeri angolna (Conger conger) egy-egy fiatal példányát.
Az idősebb, nagytestű, akár 2-3 méter hosszú harapós „öregek” már csak a légzőkészülékes búvárok által elérhető nagyobb, 20-40 méteres mélységek, víz alatti barlangok és hajóroncsok lakói.
Amikor első tengeri felfedezőportyánkat befejezve kiúszunk a partra, biztos, hogy már nem ugyanazok leszünk, akik egy órával korábban voltunk. A tenger veszélyes kábítószer; akit egyszer elvarázsol a tündöklő kék univerzum, örök, sóvárgó honvágyat fakaszthat a szívében.
Ha az élménydús nap végén, alkonyatkor kiülünk valamelyik parti étterem teraszára, és beszívjuk a langyos sós tengeri levegőt, máris elkezd mocorogni lelkünkben a honvágy; alig várjuk, hogy ismét felvirradjon, és visszatérhessünk Neptunusz kék birodalmába.