A Földközi-tenger geográfiai értelemben vett teljes medenceterülete, a Fekete- és az Azovi-tengerrel együtt 3 966 000 négyzetkilométer.
A három kontinens, Európa, Afrika, és Ázsia közé ékelődött mediterrán medence
a világtenger teljes területének ezzel együtt is csak alig 1,3%-át alkotja.
Mégis, ez a hozzánk nem csak földrajzi értelemben oly közel álló csodaszép víztömeg sajátos tulajdonságai miatt a világóceán egyik legkülönlegesebb szeglete.
A Földközi-tenger megszületése a földtörténet valaha volt egyik legjelentősebb óceánja, az egykor több ezer kilométer széles, és a fél földet az Egyenlítő mentén körbefolyó trópusi Tethys „halálába”, azaz bezáródási folyamatába gyökerezik. Az egykoron hatalmas víztömeg a Pangea szuperkontinens szétdarabolódásával, Afrika és a Gondwana ősmasszívumról levált Dekkán-lemez (India) északra nyomulásával fokozatosan bezáródott.
Nagyjából negyvenmillió éve, az eocén időszak (55 millió évtől 34 millió évig) derekán, a Tethys eredeti önmagához képest egy keskeny,
az Atlanti- és a sebesen táguló Indiai-óceánt összekötő földközi típusú tengerré vált.
A geográfiai szakirodalomban egy-egy óceán szárazföldre mélyen benyúló melléktengerét nevezik földközi típusú tengernek. Ilyen például napjainkban a Vörös-tenger, a Perzsa-öböl, vagy a Karib-tenger is.
Azonban ősföldrajzi hasonlósága ellenére sem tekinthetünk úgy a fokozatosan fölemésztődő Tethysre, mint az ős-Földközi-tengerre.
A mediterráneum mai formájának kialakulása többlépcsős, nehéz vajúdásokkal tűzdelt, változatos földtani folyamat volt.
Nagyjából 14 millió éve az afrikai-arábiai lemez végleg hozzáforrt Kis-Ázsiához, és ezzel leválasztotta a Tethyst az indo-pacifikus régióról. A modern Földközi-tenger története csak ekkor kezdődött.
Az afrikai lemez Eurázsiával történt ütközésekor a Tethys óceáni kérge felemésztődött. A mai Földközi-tengernek csak az Appennini-félszigettől kezdődő és a szír-libanoni partoknál végződő keleti nagymedencéjét tekinthetjük óceáni maradványnak.
Az egyiptomi partvidéktől északra fekvő, 4848 méter mély Plinius, illetve a 3720 méter mély Strabón-árok az egykori Tethys-óceán kérgének alábukási zónáját jelöli.
Ezek olyan, a Nílus hordaléka által már részben feltöltött mélytengeri árkok maradványai, mint amilyenek napjainkban a Csendes-óceán nyugati medenceperemén találhatók,
az úgynevezett pacifikus tűzgyűrű vonalában. Az olasz csizmától Gibraltárig terjedő nyugatmediterrán nagymedence a földkéreg megsüllyedésével jött létre, azoknak a föld mélyén munkálkodó tektonikus erőknek a jóvoltából, amelyek a Tethys-óceán üledékeinek felgyűrésével létrehozták a Pireneusokat, az Alpokat, a Kárpátokat és a Dinári-hegységet is magában foglaló eurázsiai hegységrendszert.
A Földközi-tenger régen elvesztette minden óceáni gyökerét; egy hatalmas, vastag karbonátos kőzetekből felépített medencealjzattal rendelkező süllyedék, amelyet az oceanográfusok csak ingressziós tengerként emlegetnek.
A Tethys-óceán bezáródásával azonban nem nyugodtak meg azok a gigászi erők, amelyek a hatalmas litoszféralemezeket kártyalapokként tologatják a földköpeny viszkóz és forró kőzetolvadékokból álló határán.
Ezek a tektonikus mozgások a miocén időszak (23 millió évtől 5 millió évig) legvégén, 5,7 millió éve elzárták a Földközi-tengernek az Atlanti-óceánnal összeköttetést biztosító nyugati szorosát, a mai Gibraltár térségében.
A Földközi-tenger hatalmas sós vizű tóvá alakult, amely a korabeli forró és száraz éghajlaton gyors ütemben elkezdett kiszáradni.
Kezdetét vette a jégkorszak kialakulásában is szerepet játszott, és a földtani szakirodalomban csak messinai-sókrízisként ismert ökológiai katasztrófa.
1970-ben, a híres Glomar-Challenger expedíció fedezte fel, hogy a Földközi-tenger üledékei alatt 150-200 méter mélyen hatalmas, egybefüggő, eltemetődött kősóból valamint gipszből álló evaporitrétegek, illetve helyenként a tengeraljzatig felboltozódó sódómok találhatók.
A sókőzetekből álló réteg azt bizonyította, hogy a miocén végén a Földközi-tenger szinte teljesen kiszáradt.
A medence térfogata és a tengervíz átlagsótartalma alapján azonban nem lehetett megmagyarázni az irdatlan mennyiségű evaporit képződését. A pontosabb vizsgálatok kiderítették, hogy földtörténeti szempontból nagyon rövid időn belül, 5-600 ezer év alatt egymás után legalább hétszer kiszáradt, illetve elárasztódott a mediterrán medence.
A kiszáradási periódusok idején hatalmas, az Atlanti-óceán szintje alatt 2-3000 méterrel mélyebben fekvő sós pusztaságok jöttek létre.
A kiszikkadt tengermeder szörnyű vidék lehetett; a sivatagi homokdűnékhez hasonló magas sóbuckák, és a napfényben csillogó sókristályok tömegével elborított forró síkságok feküdtek Európa és Afrika között. A paleoklimatológiai modellszámítások azt mutatják, hogy
a sós mélyföldeken pokoli, 80 Celsius-fok körüli hőség tombolhatott,
ami miatt a kiterjedt pusztaság teljesen élettelenné vált.
A mai földközi-tengeri szigetek, Szardínia, Korzika vagy Szicília magas hegyvidékként emelkedtek ki a vakító fehér sivatagból.
Hozzávetőleg 5,2 millió éve ismét lesüllyedt a gibraltári fenékküszöb, illetve a mai Marokkó területén nyílt egy szűk hasadék, amelyen át az atlanti víztömegek ismét elárasztották a mediterrán mélyföldet.
A szintkülönbség miatt több száz méter magas zuhatagként dübörgött alá az Atlanti-óceán vize.
Ha élt volna ember az akkori időkben, a félelmetes morajlást a vízbetörés helyszínétől száz kilométerrel távolabb is hallotta volna.
Mindössze két év kellett ahhoz, hogy a beáramló irdatlan mennyiségű víztömeg teljesen feltöltse a kiszáradt medencét.
Eközben tíz métert süllyedt a világtenger szintje.
A feltöltődéssel viszonylag nyugodt, a jégkorszakban néhány vízszintingadozással színesített és napjainkig tartó időszak kezdődött a Földközi-tenger történetében. Volt azonban még egy jelentősebb, a Földközi-tenger mai arcát meghatározó esemény a legutolsó, egyben a legnagyobb eljegesedés, az úgynevezett Würm-glaciális végén.
Amikor nagyjából 12 ezer éve véget ért az utolsó fagyos periódus, a hirtelen felmelegedés hatására az Európa szívéig (nálunk a Kárpátok vonulatáig) lenyúló arktikus jégsapka gyors olvadásnak indult.
A jégolvadás hatására egy-két ezer év alatt átlagosan 110 métert emelkedett a világtenger szintje.
A világóceánba visszaolvadt vízmennyiség a kontinensek peremén gyors tengerelöntésként - vagy ahogyan a geológusok hívják, eusztatikus transzgresszióként - jelent meg, hatalmas területeket vett vissza a szárazföldtől a tenger. A mediterrán medence vízszintje is gyorsan megemelkedett - ennek hatására jött létre többek között az Adriai-tenger is -, amelynek területe korábban nagyobb részt sziklás, karsztos szárazföldi vidék volt.
Az általunk annyira kedvelt Adria olyan fiatal transzgressziós sekélytenger, amely nem sokkal idősebb, mint a 10 ezer éves Balaton.
A messinai-sókrízis idején, a Földközi-tenger kiszáradásával kihalt az az ősi gyökerekkel rendelkező paleotrópusi tengeri fauna is, amelynek felmenői még a Tethys-óceánból származtak.
Ez még talán rendjén való lenne, ha mind a mai napig nem maradtak volna fenn olyan, csak és kizárólag a mediterráneumban előforduló paleotrópusi állat- és növényfajok, amelyek Tethys-reliktumoknak számítanak.
A számarányuk nem is olyan jelentéktelen; a Földközi-tengerből ismert mintegy 4500 állat- és növényfaj 2%-a tekinthető trópusi reliktumfajnak.
Számos képviselőjükkel találkozhatunk a nyári adriai kirándulásokon is; ilyen például a parti sekélyvizekben tömegesen előforduló tölcsérmoszat (Padina pavonica), az egyetlen sejtből álló, de 10-12 cm magas, gomba formájú ernyősalga (Acetabularia acetabulum), egy tengerbe visszatelepedett virágos növény, a neptunfű (Posidonia oceanica) vagy a hétkarú változatos tengeri csillag is.
A reliktumfajok azonban felvetnek egy olyan kérdést, ami miatt a tengerbiológusok ugyancsak vakargathatják a fejüket;
a messinai-sókrízis gyilkos körülményei között vajon hogyan tudták átmenteni magukat ezek az élőlények? Ennek megválaszolására több teória is született. Az egyik hipotézis szerint a mélyebben fekvő keleti medencében, az észak-afrikai peremvidék mentén olyan sós tavak maradhattak fenn, amelyeket a maga vájta mély kanyonból a kietlen pusztaságba kiömlő Nílus vize táplált, illetve hígított fel annyira, hogy
néhány Tethys-csoport túlélhette a válságot.
Más vélekedések szerint az egykori óceán északi ága, a Paratethys medencemaradványai – mint amilyen például a Fekete-tenger – lehettek a túlélés "mentőcsónakjai".
Megint mások úgy vélik, hogy a Tethys-fauna egy része még a messinai-sókrízis előtt megtelepedett az Atlanti-óceán ős-Földközi-tengerrel határos vizein, és amikor a krízis végén az óceán ismét elöntötte a medencét, visszatelepültek. Így volt-e, vagy sem, egyelőre nem bizonyosság. A paleotrópusi reliktumfajok mindenesetre a Földközi-tenger unikális érdekességei.
Itt és most természetesen nem a Líbiából Olaszország felé tartó menekültekre gondolunk. 1869-ben, amikor megnyitották a Szuezi-csatornát, 14 millió év elteltével ismét helyreállt a Földközi-tenger összeköttetése az indo-pacifikus régióval, a Vörös-tenger útján. Ezzel egyidejűleg el is indult a trópusi állat- és növényfajok betelepedése a mediterráneumba.
Az első "átért" indo-pacifikus jövevényről 1902-ben tudósítottak.
A bevándorlás az elmúlt bő fél évszázadban gyorsult fel igazán, az után, hogy az 1950-es években lecsapolták a csatorna nyomvonalát keresztező sós mocsarakat Iszamaillíja térségében.
Napjainkig 56 indo-pacifikus halfaj – köztük az Indiai-óceán trópusi korallzátonyain honos feketefoltos szirticápa (Carcharhinus melanopterus) -, és több száz alsóbbrendű faj telepedett át a Földközi-tenger vizeibe. A kelet-mediterrán partokon egyes vörös-tengeri halfajok annyira elszaporodtak, hogy néhány régióban már a helyi halászati fogás 10%-a ezek közül kerül ki.
A trópusi halak előőrsei egyébként a dél-adriai térségben is felbukkantak.
Az ökológiai kutatások azt mutatják, hogy a betelepedés nem jár semmilyen kimutatható hátránnyal az őshonos fajokra nézve.
Ennek az az oka, hogy a messinai-sókrízis késői következményeként a Földközi-tengerben még mindig viszonylag szép számmal akadnak üres ökológiai fülkék (niche), így az azokat elfoglaló invazív fajok nem szorítják ki a honos mediterrán fajokat.
Az emberi lét idősíkján sok minden állandónak, változatlannak tűnik. Nehéz elhinni, ha mondjuk Szantorini magas sziklafalainak tetejéről gyönyörködünk a mediterrán naplementében, hogy a geológiai idő kíméletlenül ketyegő órája szerint a nem is olyan távoli földtörténeti jövőben semmi sem marad abból, amit Földközi-tengerként ismerünk.
A mediterrán medence halálos ítéletét tulajdonképpen már akkor megírták a föld mélyén megállás nélkül munkálkodó gigantikus erők, amikor még meg sem született a Földközi-tenger.
Az ókori rómaiak által csak mare nostrumként, azaz a mi tengerünkként emlegetett Földközi-tengerrel ugyanaz a folyamat végez majd a jövőben, amely elődjét, a Tethys-óceánt is égbe nyúló hegyekké gyűrte.
Afrika továbbra is feltartóztathatatlanul halad Európa felé évente néhány milliméteres sebességgel;
elkerülhetetlen a végső összeforradás. A számítások szerint hozzávetőleg húszmillió év múlva fut partra Afrika, örökre eltüntetve a Földközi-tengert. A medencealjzaton sok-sok millió év alatt felhalmozódott több kilométer vastag üledékből egy új és hatalmas lánchegység emelkedik majd a magasba az egykor volt Földközi-tenger monumentális emlékműveként.
Hogy lesz-e még akkor Homo sapiens a földön, aki megpillanthatja a Földközi-tengerből felgyűrődött, új Himaláját, a távoli jövő titokzatos és megválaszolhatatlan kérdése.