Marcus Perlman 2010-ben kezdett el a The Gorilla Foundation-nél dolgozni – itt él 40 éve Koko, az amerikai jelbeszédet ismerő gorilla, aki minden nap emberek között mozog, és rengeteg mindent megtanult tőlük. Perlman kezdetben Koko kézmozdulatait akarta tanulmányozni, de felfigyelt rá, hogy az általa kiadott hangokat is érdemes megfigyelni.
Azoknak a hangjelzéseknek, amelyeket Koko megtanult, nem feltétlenül kellene létezniük – ezek nem a jelbeszéddel kapcsolatos feladataihoz köthetők.
„Az 1930-40-es években egy házaspárokból álló kutatócsoport megpróbált embergyerekként felnevelni néhány csimpánzkölykött, és arra is kísérletet tettek, hogy megtanítsák őket beszélni. Minden próbálkozás totális csődnek bizonyult” – mondta el a Science Daily-nek Perlman.
Azóta általánosan elfogadott, hogy az emberszabásúak képtelenek tudatosan kontrollálni a hangkibocsátásukat, sőt, még a légzésüket sem.
A kutatók a sikertelen kísérletek után úgy vélték, hogy azok a hangok, amelyeket az emberszabásúak kiadnak, reflexszerűen érkeznek a környezeti hatásokra, így például
ha mérges kígyóval találkoznak, ösztönösen kiáltanak fel, és nem gondolkodnak előtte.
Ez a teória azt mutatja, hogy az emberi beszéd kialakulása különleges, és csak ránk jellemző folyamat.
„Eszerint az emberszabásúak képtelenek bármi olyasmire, ami hasonlíthat a beszédre” – magyarázza Perlman. Az Animal Cognition tudományos folyóiratban megjelent júliusi tanulmány azonban erre rácáfolhat: Perlman és a Kaliforniai Egyetemen kutató kollégája, Nathaniel Clark ugyanis 71 órányi Kokóról készített videófelvételt tanulmányoztak, amelynek eredményeit ebben a dolgozatban elemzik.
Ezeken a felvételeken Koko Penny Patterson pszichológussal „beszélget” – Patterson az, aki 40 év alatt megtanította a gorillát a jelbeszédre. Perlman és Clark megállapították, hogy az interakciók során
Koko kilenc különböző hangot bocsát ki,
és mindegyikhez szüksége van tudatosságra valamint légzésének szándékos szabályozására. Ezek már tanult hangok, nem a szokásos gorilla-repertoár részei.
A videókon a két kutató azt is megfigyelhette, ahogy Koko belefúj a tenyerébe, ha enni kér, kifújja az orrát egy zsebkendőbe, fúvós hangszereken játszik, beleheli a szemüveg lencséit, mielőtt letörlné egy ronggyal, sőt, akadtak olyan felvételek, ahol telefonbeszélgetést mímelt egy mobillal.
Az így kiadott hangjelzések persze korántsem olyan fejlett, nyugodt hangok, mint amilyeneket mi használunk, sokkal inkább kontrollált, szándékosan kiadott morgások.
„A motiváció mindig más” – magyarázza Perlman. – „Sokszor úgy tűnik, mintha csak a saját szórakoztatására játszana a hangszereken.”
Koko hat hónapos kora óta embere között él,
ennek hatására tanulta el ezeket a viselkedésmintákat. „Valószínűleg egyáltalán nem rendelkezik jobb képességekkel, mint a többi gorilla. Csupán annyi a különbség, hogy más környezetben nőtt fel. Nyilvánvalóan a vadonban nem tudta volna eltanulni ezeket a viselkedésmintákat.
Ezek a megfigyelések azt mutatják, hogy a beszéd kialakulásának képessége már a gorillák és emberek közös ősében is megvolt, nagyjából tízmillió évvel ezelőtt. „Koko megmutatja, hogy a megfelelő környezeti körülményekkel az emberszabásúak képesek kontrollálni a hangjelzéseikett. Ez nem kifinomult emberi hangokat jelent, de mindenképpen irányított, szándékos hangjelzéseket.”