65 millió éve egy globális kataklizma, a mai mexikói Yucatán-félsziget térségében becsapódott hatalmas aszteroida földi élővilágot megtizedelő pusztítása vetett véget a dinoszauruszok ekkor már 160 millió éve tartó egyeduralmának.
Az úgynevezett K-T (kréta-tercier) kihalási esemény azonban nem csak a szárazföldeken, hanem a világtenger táplálékláncában is drasztikus változásokat idézett elő.
A kréta időszakban (145 millió évtől 65 millió évig) a tengeri hüllők különböző csoportjai álltak az óceáni ökoszisztéma táplálékpiramisának csúcsán.
A földtörténeti középkor, a mezozoikum (249 millió évtől 65 millió évig) e leghosszabb időszakában, a hattyúnyakú Plesiosauridák, a delfinszerű testformával rendelkező halgyíkfélék, az Ichtyosauridák, a rövidnyakú, ám hatalmas álkapcsokkal felszerelkezett Pliosauridák, és a kréta legvégén, a szárazföldi varánuszok rokonságába tartozó óriások, a Mosasauridák különböző csoportjai uralták a felszín alatti világot.
E gigászok árnyékában a tengeri hüllőkhöz képest egy sokkal nagyobb múlttal rendelkező állatcsoport, a porcos halak osztályának (Chondrichtyes) ősi képviselői, a cápaalakúak (Selachimorpha) különféle csoportjai várták a számukra szebb idők felvirradását.
A K-T kihalási esemény rapid rendet vágott az óceáni táplálékpiramisban;
földtörténeti értelemben egyik napról a másikra eltűntek a kor tengereinek élővilágát terrorizáló hatalmas ragadozó hüllők, és velük együtt vesztek ki az ugyancsak ragadozó életmódot folytató héjas fejlábúak, az ammoniteszek, valamint a mai kalmárfélékre emlékeztető beleminteszek is.
A világtengerben,
a tápláléklánc csúcsain, hirtelen ökológiai fülkék (niche) egész sora üresedett meg,
amelyet nagy hirtelen az addigi másodhegedűsök, a cápák foglaltak el. E számukra törzsfejlődési szempontból roppant kedvező helyzet vezetett oda, hogy az ős-hajnalkor, a paleocén idején (65 millió évtől 55 millió évig) fejlődéstörténetük leggyorsabb evolúciós szakasza kezdődhetett meg.
A földtörténet valaha létezett legnagyobb húsevő cápái kivétel nélkül egy rendszertani értelemben behatárolt csoportból, a heringcápa-alakúak rendjéből (Lamniformes) kerültek ki.
A jelenkorban mindössze öt faj reprezentálja a szűkebb értelemben vett heringcápákat
(Lamnidae) a világtengeren, az óriások kései kuzinjaként pedig csupán egyetlen faj, a velük távolabbi rokonságban álló nagy fehér cápa (Carcharodon carcharias).
A heringcápa-alakúak rendjének múltja a kréta időszakba gyökerezik vissza, a modern heringcápák első ősei, az Archeolamnák hozzávetőleg 80 millió éve bukkantak fel a kréta meleg vizes, trópusi óceánjaiban.
A kréta-időszak végén kifejlődött, és a Squalicorax nemzetséghez tartozó heringcápák – amelyek 3-5 méter közötti hosszúságukkal, és robosztus testformájukkal a mai nagy fehér cápához hasonlítottak – jelentik a közvetlen láncszemet azokhoz a csoportokhoz, amelyekből az óriások evolúciója elindult.
Valamennyi óriás (vagy másként, hatalmas fogaik után óriásfogú) cápa közös őse, az Otodus obliquus a paleocén elején jelent meg, az ekkoriban már bezáródó, az Eurázsiát és Afrikát elválasztó trópusi Tethys-óceán nyugati víztömegeiben.
Az Otodus kifejlett egyedei a nagy tömegben és kitűnő állapotban fennmaradt fosszilis fogleletek alapján 6-8 méter közötti testhosszúsággal rendelkeztek, így ez az utódaihoz képest „kicsiny” ős, még mindig jóval méretesebb volt a jelenkor legnagyobb húsevő cápájához, a nagy fehérhez képest.
A nagy fehér cápához igen hasonló, de annál méretesebb Paleocarcharodon nemzetségbéli cápák az Otodus kortársaiként, az eocén időszak (55 millió évtől 34 millió évig) elején jelentek meg.
Az eocén-időszak rendkívül meleg átlaghőmérséklete miatt (a globális átlaghőmérséklet +26 Celsius fok volt az eocén derekán) a magas szélességi körökig hatolt a trópusi öv ; Európa területén Skandináviáig nyúlt a pálmahatár, Németország területén pedig kiterjedt trópusi esőerdőségek zöldelltek.
A haldokló Tethys medencerendszeréhez tartozó, és Európa valamint Észak-Afrika jelentős részét elborító meleg epikontinentális sekélytengerekben rendkívül gazdag trópusi tengeri élővilág tenyészett. Ebben a ragadozók számára paradicsomi környezetben jelent meg az Otodusok közvetlen leszármazottjaként az első valódi óriás, és egyben egy új nemzetség faja, a Carcharocles auriculatus, nagyjából 45 millió éve.
Az Egyesült Államokbeli Dél-Karolinából, valamint Marokkóból és Ukrajna illetve Oroszország eocén időszaki rétegeiből előkerült fogmaradványok alapján,
a C. auriculatus kifejlett egyedeinek testhossza 10- 11 méter körüli lehetett,
a tömegük pedig 8-10 tonnát nyomhatott. A háromszög alakú, szélein fűrészezett, és egy-egy nagyobb mellékcsúccsal rendelkező fogak 8-12 centiméter magasak, és kiválóan reprezentálják azt a pusztító erőt, amellyel ez az óriási porcos hal rendelkezhetett.
Az eocént felváltó oligocén időszakban (34 millió évtől 23 millió évig) tovább folytatódott a hatalmasra növekedett heringcápák evolúciója.
Az időszak közepe táján, nagyjából 28 millió éve tűntek fel a Carcharocles angustidens első példányai.
A 10-12 centiméter magas fogleletek, és néhány, Új-Zélandon előkerült megkövesedett csigolya maradvány alapján a C. angustidens kifejlett egyedeinek testhossza elérhette a 12-13 métert.
A faj világszerte elterjedt a kor meleg vizes tengereiben.
Fényesen csillogó zománcú fogmaradványai Magyarországról is ismertek,
többek között az egri Wind-téglagyár késő oligocén agyagos rétegeiből. A C. angustidens – hasonlóan eocén időszaki elődjéhez – a kor tengereinek abszolút csúcsragadozója lehetett, prédáját az ősi tengeri emlősök, cetek, tengeri tehén és úszólábú-félék alkothatták.
A mai nagy fehér cápához hasonlóan a parti öv vizeiben prédálhatott, és egyetlen melegvérű tengerlakó sem érezhette magát biztonságban ettől az óriástól. Azonban még ez a méretes csúcsragadozó is szinte eltörpül az óriásfogú cápák evolúciójának koronázatlan fejedelme, minden idők leghatalmasabb húsevő cápája, a Carcharocles megalodon mellett, amelynek első ismert példányai az oligocén és miocén időszak határán, 23 millió éve bukkantak fel a világóceánban.
Még egy-két millió évig e két faj egymás mellett létezett, de a korai miocénben, 21-22 millió évvel ezelőtt a C. angustidens végleg lelépett az élet színpadáról. Kihalásában szerepet játszhatott a C. megalodon rohamos elterjedése, amely fokozatosan kiszorította élőhelyeiről.
A C. megalodon felidézése talán úgy a legegyszerűbb, ha magunk elé képzelünk egy recens nagy fehér cápát, csak vasúti kocsi méretben.
A C. megalodon közepes méretű példányai 13-16 méter közöttiek, nagytestű egyedei pedig 16-20 méter hosszúak voltak.
A világ számos pontján előkerült, gyakran felnőtt tenyérnyi méretű, csillogó fogak, illetve az azokat bezáró rétegsorok sok mindent elárulnak e szuperragadozó egykori életmódjáról.
Egy nagyobb méretű C. megalodon szája 2, de akár 2,5 méter széles is lehetett. Egy ilyen egyed kitátott szájában kényelmesen elfért volna két felnőtt ember. A eddig ismert legnagyobb foglelet hosszúsága 18,3 centiméter; a 12 -15 centiméteres fosszilis fogak nem is számítanak rendkívülinek.
A hatalmas ragadozó testarányait számítógéppel modellezték;
egy megtermett példány hátúszója 2 méter, farokúszója pedig 4 méter magas lehetett . Tömegszámításokat is végeztek, a C. megalodon kifejlett egyedei 30-50 tonnát nyomhattak.
Népszerű tévhit, hogy a C. megalodon szoros rokonságban áll a jelenkor utolsó méretes húsevő fajával, a nagy fehér cápával.(Voltak olyan korábbi, tévesnek bizonyult elképzelések, amelyek egyenesen a C. megalodon leszármazottjának tekintették a recens nagy fehér cápát.)
A két faj fogai csak felületes szemléléssel tűnnek nagyon hasonlónak,
valójában jelentős eltérések tapasztalhatók a nagy fehér és a C. megalodon fogszerkezetében.
Mindkét faj háromszög alakú, a felső állkapocsban szélesebb, az alsóban pedig keskenyebb koronájú fogazattal rendelkezik. Ami az egyik legfontosabb különbség, hogy a nagy fehér foga mindkét oldalán lapos, a C. megalodon fogának frontális oldala ezzel szemben erősen domború. A nagy fehér foglemeze (a fog talpa, - a cápáknak ugyanis nincs valódi foggyökerük) csak nagyon enyhén hajlított, majdnem egyenes, ezzel szemben a C. megalodoné erősen beöblösödő.
A C. megalodon tehát annak a leszármazási vonalnak az utolsó képviselője, amelynek az Otodus obliquus a közös őse. (A nagy fehér cápa a miocén időszaki makócápák Isurus nemzetségéből alakult ki a Csendes-óceán észak-keleti térségében, nagyjából 5,5 millió éve.)
A C. megalodon a miocén időszak (23 millió évtől 5,5 millió évig) derekára az egész világon elterjedtté vált; fosszilis maradványai Európa, Ázsia, Ausztrália és Afrika, valamint az amerikai kontinens területéről is előkerültek.
A hazai C. megalodon maradványok azt bizonyítják, hogy ez a hatalmas óriás a Kárpát-medencét 16 és 13 millió év között kitöltő Bádeni-tengerben – Magyarország utolsó trópusi-szubtrópusi tengerében – is honos fajnak számított.
Óriási méreteiből adódóan nagytestű prédára, elsősorban cetekre vadászott.
(A miocén időszakban a mainál jóval több cetfaj népesítette be a tengereket.)
Több olyan fosszilis miocén-időszaki cetcsont került elő,
amelyen azonosítható volt a C. megalodon harapásnyoma, sőt cetcsigolyába tört fogmaradványt is sikerült felfedezni.
A fogak többségét a parti öv sekély vizeiben lerakódott üledékben találták, ami azt valószínűsíti, hogy a C. megalodon előszeretettel kereste fel a partközeli sekély vizeket, ahol általában a cetcsordák is pihentek.
Félelmetes látvány lehetett a trópusi nap fényétől jól átvilágított vízben megpillantani az óriási szuperragadozó fenyegető sziluettjét.
Máig megválaszolatlan kérdés, hogy vajon mitől nőttek ilyen hatalmasra ezek a ragadozók?
Ekkora testtömegnél a mozgás, és különösen a prédálás jelentős energiákat emészt fel;
nem véletlen, hogy a húsevők között viszonylag ritkák is az óriásnövésű fajok. Ennél kisebb méret esetén sem lettek volna igazán természetes ellenségei, a 16-20 méteres testhosszúságot így ez a körülmény sem indokolja.
Azzal kapcsolatosan is megoszlanak a vélemények, hogy mi okozhatta a C. megalodon kihalását. Egyes szakértők, köztük Ellis és McCosker szerint a klímaromlás, és a természetes táplálékukat alkotó cetpopuláció lecsökkenése áll a C. megalodon kihalásának hátterében. A már az oligocénben elkezdődött általános lehűlés kisebb nagyobb ingadozásokkal a miocénben is folytatódott, és 2,6 millió éve elvezetett az első nagy eljegesedési periódushoz.
A tengervíz hőmérsékletének csökkenése miatt a cetfajok egy része kihalt, a túlélők pedig vastag szalonnaréteget növesztve alkalmazkodtak a hidegebbé vált vizekhez.
A magasabb szélességi körökre költöző ceteket viszont a C. megalodon már nem tudta követni,
ezért fokozatosan kihalt. Létezik egy másik ezt kiegészítő érdekes megközelítés is, amely szerint a bő 5 millió éve megjelent kisebb, de fürgébb és sokkal jobban alkalmazkodó nagy fehér cápa került abba az ökológiai fülkébe, amelyet korábban a C. megalodon foglalt le.
Az egyre jobban fogyatkozó prédaállatokból az életképesebb nagy fehér ragadta el a többletet, mindez meggyorsította a C. megalodon populáció összeomlását.
Az óriásfogú cápák nagyjából másfél millió éve vesztek ki a világtengerből,
a legfrissebb kutatások szerint utolsó mohikánjai talán csak néhány tízezer évvel ezelőtt tűnhettek el; így könnyen lehetséges, hogy még a mit sem sejtő Homo sapiens kortársa volt ez a valódi zoológiai rémálom.