Az 1923-as müncheni sörpuccs következményeként a landsbergi börtönbüntetéséből kiszabadult pártvezető, Adolf Hitler védelmére Herman Göring 1925-ben önkéntesekből álló személyi testőrséget szervezett.
A későbbi birodalmi marsalltól származott Hitler pretoriánus gárdájának az elnevezése, a Schutz Staffel (Védőosztag), kezdőbetűivel rövidítve az SS is.
Kezdetben a gárda az agilis és nagyhangú pártszervező, Göring felügyelete alá tartozott.
Hitler eleinte nem mutatott különösebb érdeklődést a szervezetileg az Ernst Röhm vezénylete alatt álló SA-ba (Sturm Abteilung, Rohamosztag) tagolt testőrsége iránt, egészen 1928-ig.
Ekkor a sörpuccs idején zászlót vivő harcostársa, Heinrich Himmler került a maroknyi gárda élére.
Az eredetileg agrármérnök végzettségű Himmlert rendkívüli ambíciók fűtötték,
miszticizmusra hajlamos természete miatt különösen érdeklődött az ógermán mondavilág iránt.
Himmler elhatározta, hogy a keze alá került szervezetből egy,
a ködös ógermán hagyományokat felélesztő és színtiszta „árjákból” álló, elit lovagrendet szervez,
amely a párt és a birodalom legmegbízhatóbb hadseregeként fog funkcionálni. A Führerrel bensőségesen bizalmas viszonyt ápoló legfőbb SS-vezetőnek sikerült is megnyernie terveihez Hitler támogatását. Himmler az előzőek szellemében építgette az SS egyre jobban gyarapodó hatalmát.
Ő tette a szervezet jelvényévé a kettős villámot formáló ógermán Sig rúnát; az „ős”-SS vezetői pedig a braunschweigi dómban, Madarász Henrik, a német nemzeti királyság 9. században uralkodott megteremtőjének érckoporsója előtt, a középkori lovagrendek avatási szertartásait idéző ceremónia során esküdtek fel Adolf Hitlerre.
A szervezet hatalmának kiteljesedésében fontos fordulópontot jelentett az SA vezetését lefejező hosszú kések éjszakája 1934 júniusában.
Röhm és vezetőtársai meggyilkolásában Himmler fekete gárdája oroszlánszerepet vállalt,
még jobban elmélyítve ezzel Hitler bizalmát az SS iránt. A kezdetben századnyi létszámú testőrségből 1939-re 56 000 főből álló katonai-rendőri fegyveres testület lett.
Az SS Karhatalmi Csoportjából nőtte ki magát az SS-VT, a fekete légió hadrendbe tagolt és hadosztályszintű harcoló magasabb egysége,
amely 1939 szeptemberében a lengyel hadjárat idején esett át a tűzkeresztségen.
A kezdetben rendkívül szigorú „faji” és egészségügyi követelmények alapján kiválasztott önkéntesek nagyon komoly katonai kiképzést, a Wehrmachtét meghaladó kiváló ellátást és a fanatikus ideológiai elkötelezettséget biztosító nemzetiszocialista világnézeti nevelést kaptak.
Ennek volt betudható a harcokban tanúsított, gyakran a kegyetlenkedéseket sem mellőző fanatizmusuk és kiváló katonai teljesítményük. A Wehrmacht többnyire régi porosz junkerekből és arisztokratákból álló konzervatív tábornoki kara eleinte megvetéssel vegyes lenézéssel tekintett a halálfejes egységekre, és elítélte a harcokban tanúsított atrocitásaikat is.
Később azonban kénytelenek voltak elismerni a harcoló SS-alakulatok magas hadrendi értékét.
A sikeres lengyelországi villámháború után Hitler további két SS-hadosztály felállítását rendelte el. A fegyveres és a hadműveleti irányítás szempontjából
a Wehrmacht alá rendelt halálfejes alakulatok 1940-től viselték a Waffen-SS nevet.
Az elit haderő létszáma folyamatosan növekedett; a háború végén, 1945-ben 38 hadosztály és 960 000 ember tartozott a Waffen-SS állományába.
A kezdetben önkéntesekből álló haderő utánpótlását a súlyos háborús veszteségek miatt egyre nehezebb volt kizárólag csak a rendkívül szigorú felvételi kritériumok alapján biztosítani. Az SS legfőbb birodalmi vezetője, Himmler dédelgetett elképzelései között pedig az a nagyratörő terv is szerepelt, hogy a fekete sereget internacionalista haderővé fejlessze.
A hadkiegészítési szükség és a Reichsführer-SS becsvágyó terve vezetett ahhoz, hogy 1941-től már külföldiek, elsősorban a birodalom határain túl élő német nemzetiségűek, az úgynevezett „népi németek” és a rokon germánoknak tartott nemzetek, skandinávok, baltikumiak, hollandok, flamandok is jelentkezhettek az SS-be. 1941. június 22., a Szovjetunió megtámadása után a „bolsevizmus elleni keresztes háború” jegyében már azt is lehetővé tették, hogy más etnikumok tagjai is jelentkezhessenek a Waffen-SS soraiba.
A külföldieket nemzetiségi alapon szervezték egységekbe; így például a Nordland és a Wiking zömében skandináv, holland és észt, a Wallonien vallon, a Charlemagne pedig francia önkéntesekből álló hadosztályok voltak.
Az 1941-es Barbarossa-hadművelet idején tömegesen estek fogságba a szovjet Vörös Hadsereg katonái,
egy év alatt közel 2,6 millió ember. Ezek soraiban szép számmal akadtak kaukázusi és közép-ázsiai muszlim gyökerű katonák, akik szívük mélyén gyűlölték a hazájukat gyarmattá tett oroszokat és az ateista bolsevizmust.
A Wehrmacht vezérkara egy hadifogoly szovjet őrnagy, az azeri muszlim Abdurrahman Fatalibejli, a német támogatással létrehozott Azerbajdzsáni Nemzeti Bizottság vezetőjének közreműködésével állította fel 1941 decemberében a Kaukázusi Mohamedán Légiót hadifogoly muszlim önkéntesekből.
1942-ben a sikeres toborzás hatására az alakulatot két magasabb egységgé, az Észak-kaukázusi és az Azerbajdzsáni Légióvá szervezték át, amelyek soraiban összesen 70 000 muszlim önkéntes harcolt.
Az Azerbajdzsáni Légióból vált ki 1943 végén az Azeri Waffen-SS Önkéntes Egység. Nemcsak a Vörös Hadsereg elleni harcokban, hanem a kegyetlenkedéseiről hírhedt Dirlewanger dandár részeként a varsói felkelés leverésében is részt vett 1944-ben.
A keleti kultúrák iránt mélyen érdeklődő Himmlert egészen magával ragadta az iszlám dzsihád szellemisége,
az a hit, amely szerint a próféta zászlaja alatt harcban elesett muszlim katona mártírrá válik, és lelke a Paradicsomba jut.
Himmler úgy vélte, hogy ez a fajta dzsihádista fanatizmus igen hasznos lehetne fekete lovagrendjében is.
1942-ben Erwin Rommel észak-afrikai hadi sikerei és a Szovjetunióban kibontakozott, a Kaukázus és a Kaszpi-tenger vidéke felé törő nagy nyári offenzíva idején úgy tűnt, hogy kézzelfogható közelségbe került a német haderő betörése a Közel-Keletre. Az angol gyarmatosítók ellen Irakban illegalitásban küzdő arab nacionalisták és a Szent Város felszabadításában bízó jeruzsálemi muszlim klérus emiatt potenciális szövetségesként tekintett a hitleri Németországra.
Egy britek elleni közel-keleti arab felkelés igencsak kapóra jött volna Adolf Hitler számára a makacskodó angolok megtöréséhez. Ez a fajta sajátos arab-német közeledés teremtette meg Himmler számára azt a lehetőséget, hogy a nem germán nemzetiségű alakulatok felállításától „faji” alapon idegenkedő Hitlert meggyőzze egy muszlim egység felállításának előnyeiről.
1942. december 6-án Himmler - Gottlob Berger javaslatára - bosnyák muszlim önkéntesekből álló hadosztály felállítására tett javaslatot Adolf Hitlernek.
A felállítandó muszlim alakulatokat a Balkánon tervezték bevetni a Josip Broz Tito parancsnoksága alatt szervezkedő partizánmozgalom megtörésére.
Hitler némi huzavona után, 1943 februárjában jóváhagyta a Reichsführer-SS előterjesztését,
és ezzel minden akadály elhárult, hogy a Waffen-SS soraiban felállítsák az első, a félhold zászlaja alá sorakozó alakulatot.
Himmler a balkáni kérdésekben jártas Artur Phleps vezérőrnagyot, az Osztrák-Magyar Monarchia egykori tisztjét bízta meg a muszlim légió felállításának előkészítési munkáival.
Phleps tábornok a szerbiai születésű, szerbül, horvátul és törökül is kitűnően beszélő, Balkán-szakértő Karl von Krempler SS Standartenführert (a Waffen-SS-ben ez az ezredesi rendfokozatnak megfelelő rang volt) vonta be a szervezésbe. Az Ante Pavelic vezetése alatt álló független horvát állam illetékeseivel történt egyeztetések után Von Kempler szarajevói tárgyalásain megszerezte Hafiz Mohamed Pandzának, Bosznia legfőbb muszlim vallási méltóságának támogatását is a mohamedán hadosztály felállításához. Phleps vezérőrnagy Himmlernek írt összeállításában a muszlim alakulatokat illetően a
Waffen-SS szolgálati szabályzatától eltérő, speciális előírások bevezetésére tett javaslatot kulturális és vallási okok miatt.
Az amúgy élesen egyházellenes birodalmi vezető készségesen jóváhagyta, hogy minden muszlim zászlóaljnak saját imámja legyen, és hogy biztosítsák számukra vallási előírásaik teljesítését, beleértve a nap ötszöri imádkozást. A muszlim SS-katonák egyenruhája is eltért társaikétól;
Himmler engedélyezte, hogy az SS-ben rendszeresített tábori sapka helyett a hagyományos mohamedán fejfedőt, a fezt viseljék.
A muszlim légió felállításához Himmler Jeruzsálemből kapta a legjelentősebb erkölcsi támogatást; Mohamed Amin al-Huszeini főmufti vallási védnökséget vállalt a bosnyák muszlim légió felett.
A jeruzsálemi főmufti 1943 áprilisában, Adolf Hitlerrel Berlinben folytatott tárgyalásai után ellátogatott Szarajevóba, hogy személyesen segítsen a március 20-tól folyó toborzásban.
A toborzás sikeresnek bizonyult; a Waffen-SS hadrendjébe a 13. SS „Handzsár” hegyi hadosztály elnevezéssel bevezetett magasabb egységbe 23 200 fő bosnyák muszlim és 2800 horvát, illetve zömében bánáti „népi németből” álló legénység szolgált.
Az önkéntesek Dél-Franciaországban kapták meg az alapkiképzést, a hadosztály élére 1943. augusztus 9-én a Phleps tábornokot váltó Karl-Gustav Suberzweig SS Oberführer (vezérőrnagy) került.
A hadosztály tisztikara szinte teljes egészében németekből állt.
1944. február 15-én, a kiképzés befejezésével a magasabb egységet áttelepítették a Balkánra, az usztasa horvát állam fennhatósága alatt álló területre.
A Handzsár hadosztály hadműveleti területét a Száva, a Boszna és a Drina folyók által határolt vidéken jelölték ki, ahol 1944 márciusától partizánellenes műveletekbe kezdtek.
A nevük már az első bevetésük, a Wegweisen-hadművelet során hírhedtté vált
véres kegyetlenkedéseik miatt. A Belgrád és Zágráb közötti vasútvonal felrobbantásának megtorlásául elrendelt partizánvadász akcióban 573 partizánt öltek meg, 83-at elfogtak és kivégeztek.
A tisztogató akció a környékbeli falvak szerb lakosai közül több mint 600 civil áldozatot szedett, köztük öregeket, nőket és gyermekeket is.
A Handzsár hadosztály alakulatai 1944. május 25-én a boszniai Drvar település mellett részt vettek a hírhedt német kommandós parancsnok, Otto Skorzeny SS Obersturmbannführer (alezredes) Tito marsall elfogását célzó Unternehmen Rösselsprung (Lóugrás-hadművelet) akciójában is.
1944 szeptemberében, egy átfogó hadművelet keretei között a muszlim hadosztályt a Tito-féle jugoszláv partizánhadsereg 3. hadteste ellen vetették be.
A hadosztály német tisztjei sokat panaszkodtak a muszlim legénység fegyelmezetlenségére és gyakori, öntörvényű akcióira, valamint esetenkénti rablógyilkosságaikra.
Az amúgy sem fényes fegyelmi helyzet még tovább romlott,
amikor Tito 1944. augusztus 17-én általános amnesztiát hirdetett a dezertáló és a partizánokhoz átálló bosnyák nemzetiségű katonáknak. Az 1944. szeptember elején elkezdődött hadműveletig több mint 2000 fő dezertált a Handzsár soraiból.
A megbízhatatlannak minősített 13. SS Handzsár hegyi hadosztály egységeit 1944 októberében visszavonták a hátországba, és munkászászlóaljakba osztották be őket. A morál tovább süllyedt, és napirenden voltak a dezertálások.
A hadosztály egységeit 1944 őszén még bevetették a Balkánra benyomuló Vörös Hadsereg alakulatai ellen,
de ezekben a harcokban már kevésbé jeleskedtek úgy, mint a véres partizánvadász akciókban.
A hadosztály maradványai 1945 tavaszán, amikor a Wehrmacht a szovjet haderő nyomása alatt kiürítette a Balkánt, Dél-Ausztriába szorultak vissza.
1945. május 11-én tették le a fegyvert a karintiai Sankt Veit an der Glan térségében, brit csapatok előtt. Ezzel Himmler nagy álma, az SS-be importált dzsihád egyszer és mindenkorra véget ért, a történelem furcsa epizódjaként.