Az USS Missouri, Chester W. Nimitz flottatengernagy, az amerikai csendes-óceáni flotta főparancsnokának zászlóshajója 1945. szeptember 2-án horgonyt vetett a Tokiói-öbölben.
A zászlódíszbe öltözött büszke hadihajó világtörténelmi eseményre készülődött; a főfedélzeten,
a parancsnoki híd alatt felállított asztalhoz várták a Japán Császárság fegyverszüneti delegációját.
Augusztus 9-e, a nagaszaki atomtámadás és a szovjet Vörös Hadsereg mandzsúriai inváziójának kezdőnapja után a japán politikai vezetés belátta, hogy a fanatikus ellenállást hirdető tokiói szoldateszka kardcsörtetésével szemben a további harcok Japán megsemmisülését eredményezhetik.
Ezért a császári kormány diplomáciai úton, a katonai vezetők háta mögött fegyverszünetet kért az Egyesült Államoktól.
A feltétel nélküli megadást elutasító tokiói kormánnyal Douglas MacArthur tábornok, az amerikai csendes-óceáni szárazföldi haderők főparancsnokának közvetítésével megszületett a kompromisszum; Hirohito császár sérthetetlenségének garantálása mellett Japán aláveti magát a feltétel nélküli fegyverletételnek.
Szeptember 2-án délelőtt lépett a Missouri fedélzetére a zsakettbe és cilinderbe öltözött japán fegyverszüneti delegáció. MacArthur tábornok rövid beszéde után Sigemicu Mamoru külügyminiszter a császár és a japán kormány, Umezu Josihiro tábornok, vezérkari főnök pedig a hadsereg nevében írta alá a kapitulációs okmányt, amelyet amerikai részről MacArthur és Nimitz flottatengernagy látott el a kézjegyével.
Nem egészen négy hónappal azt követően, hogy május 8-án Európában elhallgattak a fegyverek, a japán kapitulációval befejeződött az emberi történelem legnagyobb és legvéresebb háborús konfliktusa.
A második világháború kirobbanásához vezető okok közül az 1919 és 1920 között létrejött Párizs környéki békeszerződések, a Németországgal megkötött versailles-i , az Ausztriára oktrojált Saint Germain-i, továbbá a Magyarországra és az Oszmán Birodalomra kényszerített trianoni, illetve sévres-i megállapodások voltak a legmeghatározóbbak.
A rövidlátó és a legyőzött ellenség iránti kicsinyes bosszúvágytól vezérelt békeszerződések figyelmen kívül hagyva Thomas Woodrow Wilson amerikai elnök 14 pontos rendezési javaslatát az Osztrák-Magyar Monarchia feldarabolásával, az etnikai elv mellőzésével olyan utódállamokat hoztak létre, amelyek - a rendezés igazságtalansága miatt – már a megszületésük pillanatától fogva ellenségesen viszonyultak egymáshoz.
A Németországra kivetett irreálisan magas háborús jóvátétel, a Rajna- és a Saar-vidék francia katonai igazgatás alá helyezése és a további átgondolatlan feltételek előre kódolták a 20-as évek második felétől kibontakozó akut német belpolitikai válságot, amely végül Adolf Hitler és a náci párt felemelkedéséhez vezetett. A párizsi békecsinálók egyszerűen figyelmen kívül hagyták, hogy Európa egyik legjelentősebb, 80 milliós nemzetét nem lehet következmények nélkül tartósan megalázni.
A Monarchia feldarabolásával olyan politikai vákuum jött létre Kelet-Közép-Európában, amely az 1930-as évektől az egyre jobban kiteljesedő európai nagyhatalmi ellentétek színterévé vált.
Az 1919-es versailles-i rendszer magában rejtette a második világégést.
Foch marsall, amikor meghallotta a Németországra kényszerített megállapodás feltételeit, csak ennyit mondott: „Uraim, ez nem békeszerződés, hanem húszéves fegyverszünet!” Szavai látnoki pontossággal váltak valóra: 1939. szeptember 1-én, Lengyelország német lerohanásával kezdetét vette a második világháború.
Az egyetemes történelemben a második világháború volt az első valódi globális összecsapás,
egyben a hadtörténet első modern, a gépesített hadviselés szabályai szerint megvívott háborúja.
A második világháború kegyetlenebb volt minden korábbi háborús konfliktusnál;
mind a tengelyhatalmak, mind pedig a szövetségesek sokszor és súlyosan megszegték a genfi hadijogi konvenciót.
A szintén hatalmas áldozatokat követelő első világháborúban az öldöklés a harctereken folyt, a civil lakosságot nem érte atrocitás, nem volt divat a túszszedés és népirtás, nem léteztek még terrorbombázások, és ismeretlenek voltak a lakosság megfélemlítését szolgáló tömeges atrocitások is a civilek ellen. A „nagy háborút” még többé-kevésbé a 19. századi lovagiasság szabályai szerint vívták, 1939-re mindebből szinte már semmi sem maradt.
A második világháború kezdetét a történetírás tradicionálisan 1939. szeptember 1-hez köti, amikor a náci Németország hadereje, a Wehrmacht rátámadt Lengyelországra. A két napig csak német-lengyel háborúként vívott küzdelem szeptember 3-án, a brit és a francia hadüzenettel vált európai konfliktussá, amelybe 1939. szeptember 17-én a Szovjetunió is beszállt Lengyelország orvul történt hátbatámadásával.
Az 1939 szeptembere és 1940 áprilisa közti, úgynevezett furcsa háború hónapjai után (a létszámfölényben lévő francia és brit haderő a hadüzenet ellenére sem támadta meg Németországot) 1940. május 10-én Hollandia, Belgium és Luxemburg lerohanásával kezdődött és Franciaország katasztrofális vereségével végződött nyugati hadjárattal eszkalálódott valódi európai konfliktussá a háború.
Földrajzi értelemben 1941-től beszélhetünk világháborúról,
a hadműveletek Észak-Afrikára történt kiterjedésével, majd a december 7-i Pearl Harbor-i japán támadással. 1941 más szempontból is fordulópontnak tekinthető a világháború menetében; a Szovjetunió ellen június 22-én megindított Barbarossa hadművelettel, illetve az Egyesült Államok decemberi hadba szállásával a harcok addig nem látott hatalmas területekre terjedtek ki.
Egyes történészek szerint a később globálissá vált konfliktus nem a német-lengyel, hanem az 1937. július 8-án kezdődött második kínai-japán háborúval vette kezdetét, hiszen közvetett módon ez vezetett a japán-amerikai kapcsolatok végleges megromlásához. A háború végét tradicionálisan a mai évfordulóhoz kötik, de szeptember 2-án csak a csendes-óceáni hadszíntér két fő ellenfele írta alá a kapitulációs okmányt.
A japán fegyverletételi megállapodás többi szövetséges hatalom, így különösen a Szovjetunió, Nagy-Britannia, Franciaország, Hollandia és Ausztrália által történt aláírása azonban egészen szeptember 22-ig eltartott, utolsóként Új-Zéland képviselője írta alá az okmányt.
Az Egyesült Államok és további 48 ország Japánnal csak 1951. szeptember 8-án San Franciscóban írta alá a békeszerződést, a kínai-japán megállapodásra azonban még ennél is tovább kellett várni; a Japán Császárság és Kína között jogi értelemben csak 1978-ban szűnt meg a hadiállapot.
A mérhetetlenül sok, a világtörténelemben párját ritkító kegyetlenkedés, háborús és emberiség elleni bűntett ugyancsak a második világháború szomorú sajátossága. A tengelyhatalmak által a keleti és a nyugati fronton elkövetett tömeges atrocitások mellett a szövetséges hadseregeket ugyancsak számos, a nemzetközi hadijogot sértő cselekedet felelőssége terheli.
A második világháború teljes emberveszteségét a történelmi dokumentumok hiányosságai miatt nem lehet teljes pontossággal meghatározni,
egyes becslések szerint a katonai és civil emberveszteség együttesen elérte a 75 millió főt, más számítások szerint hozzávetőleg 40 millió civil és 20 millió katonai áldozata volt a világégésnek, a harcok, a terrorbombázások, az éhínség és a járványok, valamint a tömeges népirtások következtében.
A szovjet-orosz történelmi források szerint az ország második világháborús embervesztesége 27 millió főt tett ki, amelyből 8,7 millió volt a katonák száma. Németország katonai vesztesége összesen 5,3 millió főre rúgott.
A háborúk történetében
új elemnek számít a hadifoglyok és a civil lakosság ellen elkövetett tömeges atrocitások rendkívül magas száma;
amíg a „nagy háború” halottai szinte maradék nélkül katonák voltak, addig a második világháború áldozatainak túlnyomó többsége a civil lakosság soraiból került ki. Ugyancsak egyedi sajátosság a náci fajelméleten alapuló népirtás, amelynek az európai zsidóság volt a legfőbb elszenvedője.
Az európai országokban élő zsidó népesség mintegy 78%-át, hozzávetőleg 6 millió embert irtottak ki
elsősorban a német és keleti területeken felállított koncentrációs táborokban, az 1942. januári wannsee-i konferencián elhatározott „végső megoldás” után. De ugyancsak sok áldozatot szedett a terror a cigányság és a náci ideológia által értéktelennek minősített társadalmi csoportok tagjai közül is.
A kegyetlen fogvatartási körülmények és tömeges kivégzések miatt
a második világháború idején 3,5 millió hadifogoly vesztette életét.
A japánok különösen kegyetlenül bántak a hadifoglyaikkal, de ez ügyben a németek mellett a szovjeteknek sem kellett „szégyenkezniük”. A náci koncentrációs táborokban, főleg Auschwitzban vagy az élveboncolásokról hírhedtté vált japán 731-es kísérleti telepen végrehajtott orvosi és élettani kísérletek kegyetlensége nem egyszer még a beteges emberi fantázia határain is túltett.
A hadijogot kivétel nélkül az összes hadviselő fél megszegte.
A Szovjetunió Kommunista Pártjának Központi Bizottsága 1940. március 5-i titkos határozata alapján az NKVD 15-20 000 lengyel hadifogoly tisztet végzett ki Katinyban (Katyn), Kalinyinban és Harkovban.
De például az amerikaiak is 1944 decemberében, az ardenneki német ellenoffenzíva idején Malmedy mellett az SS-ek által agyonlőtt 84 katonájuk megbosszulásaként a korábban fogságukba esett németek közül 300-at egyszerűen kivégeztek.
A Vörös Hadseregben is bevett gyakorlat volt például a Waffen-SS kötelékében harcoló és magukat megadó katonák helyszínen történt agyonlövése. Lidice és Oradour az SS kegyetlenkedéseinek lett máig élő szimbóluma.
Ma már a történészek jelentős része háborús bűntettnek tartja Hamburg 1943-as és Drezda 1945. februári szövetséges terrorbombázását is,
amelyek egyetlen bevallott célja a lakosság megtörése volt.
A világháború évei alatt szép számmal születtek jogfosztó intézkedések, ez alól még az Egyesült Államok sem volt kivétel. A Franklin D. Roosevelt által 1942. február 19-én aláírt 9066-os elnöki rendelet (Executive Order 9066)
az amerikai állampolgárságú németek, japánok és olasz nemzetiségűek internálásáról rendelkezett,
,
ami alapján több mint 80 ezer embert határozatlan időre, a külön erre a célra létesített koncentrációs táborokba zártak.
A háború utolsó éveiben a Vörös Hadsereg által megszállt területeken tömeges méreteket öltött a nők elleni erőszak, és elszaporodtak a civil lakosság terhére elkövetett fosztogatások, rablógyilkosságok is.
1943 elején, a német 6. hadsereg Sztálingrádnál bekövetkezett katasztrofális vereségével, valamint a Salamon-szigeteki Guadalcanal elfoglalásával mind az európai, mind pedig a csendes-óceáni hadszíntéren megfordult a kocka, a tengelyhatalmak sikersorozatának végleg leáldozott, és minden területen a szövetségesek kerültek fölénybe.
Ennek jegyében már 1943 novemberében Teheránban, majd 1945 februárjában Jaltában megtartott konferencián a szövetséges hatalmak képviselői, Roosevelt amerikai elnök, Winston Churchill, a brit háborús kabinet feje és Joszif V. Sztálin szovjet pártfőtitkár megegyeztek a háború utáni rendezésben és befolyási övezetek felosztásában.
1945. május 8, a német fegyverletétel után Németországot négy megszállási zónára osztották fel
ugyanúgy, mint az 1938-as Anschluss érvénytelenítésével Németországról leválasztott és ismét önálló állammá tett Ausztriát. A világháború vége a nagyhatalmi érdekeknek megfelelően ismét átrajzolta Közép- és Kelet-Európa térképét.
Sztálin visszavette Romániától Besszarábiát és Észak-Bukovinát. Lengyelország hiába volt Hitler első áldozata, és hiába hullatta vérét a szövetségesek oldalán, ez sem volt elegendő ahhoz, hogy ne veszítse el végleg a szovjetek által az 1939. augusztus 23-i Molotov–Ribbentrop-paktum titkos záradéka alapján megszállt keletlengyel területeket. Lengyelországot német területekkel kárpótolták.
A balti államok ismét elvesztették függetlenségüket, és végleg a Szovjetunióhoz kerültek,
csakúgy, mint Kárpátalja. Magyarország, Bulgária, Olaszország és Románia számára az 1947. február 10-én Párizsban aláírt szerződéssel ért véget jogi értelemben a világháború. Magyarország esetében - mivel a szövetséges hatalmak mindkét bécsi döntést hatálytalanították – az 1937-es határokat állították vissza azzal, hogy a „jogos csehszlovák biztonsági érdekekre figyelemmel” még további három község, a Pozsony közelében fekvő Dunacsún, Oroszvár és Horvátújfalu átadására kötelezték. Az országot súlyos, 300 millió dollár (akkori árfolyamon számított) jóvátétel megfizetésére is kötelezték.
Már az 1945. júliusi potsdami konferencián is érzékelhető volt a Szovjetunió és az angolszász szövetségesek közötti elhidegülés, ami 1946-tól hidegháborús szembenállássá fejlődött. Sztálin a jaltai és potsdami megállapodásokban foglaltakat megszegve, valamint kihasználva, hogy Kelet-Európát a Vörös Hadsereg szállta meg, 1947-től kommunista kormányokat ültetett a szovjet befolyás alá került országok élére.
Ezekben az országokban, különösen az amerikai Marshall-terv 1948-as meghirdetése után, nyílt kommunista diktatúrát vezettek be. Németország keleti, szovjet megszállási zónába került részén 1949-ben kikiáltották a Német Demokratikus Köztársaságot, hosszú évtizedekre kettéosztva ezzel az országot.
A szövetségesek passzív asszisztenciája kísérte az 1945-ben meghirdetett és a nemzetközi joggal ellentétes Benes-dekrétumok végrehajtását,
amellyel a Csehszlovákia területén élő német lakosságot és a magyar nemzeti kisebbség egy részét a kollektív bűnösség jegyében kitelepítettek a szülőföldjükről.
Már a teheráni konferencián döntés született a háborús bűnösök felelősségre vonásáról;
ennek szellemében állították fel 1945-ben a nürnbergi katonai törvényszéket, amely a náci háborús főbűnösök felett ítélkezett. A háborús bűnösöket Kelet-Európában és Japánban is felelősségre vonták, a szövetségesek által elkövetett jogsértések kivizsgálása elmaradt.
A második világháború következményének tekinthetjük a kollektív nemzetközi biztonság garantálására 1945. június 26-án létrehozott Egyesült Nemzetek Szervezetét, továbbá a gyarmatbirodalmak felbomlását is.
A világháború utáni rendezés nyomán kialakult hidegháborús szembenállás hosszú évtizedekre, egészen a Szovjetunió 1991-es felbomlásáig döntő befolyást gyakorolt a világpolitika eseményeire. Közvetett hatásai még napjainkban is érezhetők.