A Japán Császárság és az Amerikai Egyesült Államok, az első világháború két egykori szövetségese között 1940-ben Francia Indokína japán megszállása után éleződött ki a helyzet.
A két ország közötti viszony az 1930-as évektől vált egyre hűvösebbé,
Mandzsúria 1931-es elfoglalása, majd az 1937-től kibontakozó japán–kínai háború növekvő nyugtalansággal töltötte el Amerikát.
Francia Indokína okkupációja után Amerika kereskedelmi korlátozásokat léptetett életbe az ázsiai szigetországgal szemben, majd 1941 júliusában Roosevelt elnök aláírta az olajembargóról szóló rendeletet is.
Az embargó súlyos helyzetbe hozta Japánt,
amelynek két választása maradt: vagy elfogadja az Egyesült Államok követelését, és kivonul Kínából, vagy újabb hódításokba kezd az ország nyersanyagszükségleteinek biztosítására, felvállalva a konfliktust Washingtonnal.
A császári kormány eleinte megosztott volt a kérdésben. Konoe Fumimaro herceg, miniszterelnök elsősorban diplomáciai megoldást szorgalmazott. Hadügyminisztere, a kardcsörtető Tódzsó Hideki elfogadhatatlannak, egyszersmind a busidó szellemiséggel (a szamurájok etikai normáival) összeegyezhetetlennek tartotta a „behódolást Amerikának”. A rendkívül erős befolyással rendelkező japán szoldateszka (katonai vezetés) a háborúpárti Tódzsó mögött sorakozott fel.
A héják és galambok párharcából Tódzsó és köre került ki győztesen; Konoe herceg 1941. október 18-án lemondott, a kabinet a háborúpártiak kezébe került.
Eldőlt, hogy a délkelet-ázsiai régióban Japán tovább folytatja hódító politikáját.
Ehhez azonban be kellett biztosítania a hátát is, amit csak az 1940-től a Hawaii-szigeteken állomásozó amerikai csendes-óceáni flotta kiiktatásával lehetett megvalósítani.
A Washingtonban egykor tengerészeti attaséként szolgált és a Harvardot is megjárt Jamamoto Iszoroku tengernagy, az egyesített császári hadiflotta főparancsnoka kiválóan ismerte az Egyesült Államokat és az amerikai gondolkodásmódot.
A tengernagy nem hitt abban, hogy a szinte korlátlan ipari kapacitással rendelkező óriást Japán két vállra fektethetné. Jamamoto úgy vélte, ha egyetlen átütő erejű csapással megsemmisítik a csendes-óceáni flottát, maximum egy év előnyhöz jut a császári haderő, ami elegendő a délkelet-ázsiai térség és a stratégiai jelentőségű csendes-óceáni szigetek elfoglalásához. A Pearl Harbor megtámadására szőtt haditerv ezen a stratégiai elgondoláson alapult.
Az Amerika elleni készülődés leplezésére Tokió intenzív diplomáciai tárgyalássorozatba fogott Washingtonnal. A tokiói külügyminisztérium boszorkánykonyhájában azonban nem tudták, hogy
az amerikai hírszerzés már 1940 tavaszán feltörte a „Bíbor” diplomáciai kódot.
1940 májusától a Magic dekódoló készülék segítségével a hírszerzés lényegében minden, a washingtoni japán nagykövetségnek küldött táviratot elolvasott.
A megfejtett diplomáciai üzenetváltások egyre inkább arra mutattak, hogy Japán valamilyen nagy akcióra készülődik a Csendes-óceánon. 1941. szeptemberétől megszaporodtak a lassan körvonalazódó japán támadásra utaló sürgönyök. (Richard Sorge, a szovjetek szolgálatába állt mesterkém már 1941. szeptember végén pontos adatokkal rendelkezett a Pearl Harbor ellen készülő támadásról, amit jelentett is Moszkvának.)
Az egyre jobban szaporodó információkról a washingtoni Védelmi Minisztérium október 16-án feljegyzést készített Cordell Hull külügyi államtitkár (külügyminiszter) számára. 1941. november 24-én Henry L. Stimson védelmi miniszter pedig közvetlenül a Fehér Házat tájékoztatta a titkosszolgálat által megszerzett aggasztó hírekről.
November 27-én – egy nappal azt követően, hogy Jamamoto admirális csapásmérő flottája felszedte a horgonyt – Cordell Hull értekezletet hívott össze a State Department (külügyminisztérium) washingtoni székházába. Hull arról tájékoztatta a miniszteri dolgozószobájában összegyűlt tábornokokat, az egyesített vezérkar vezetőit, hogy a japán kormány képviselőivel folytatott hosszadalmas tárgyalások kudarcba fulladtak.
A külügyminiszter arra is felhívta a vörös lampaszos katonai vezetők figyelmét, hogy a Csendes-óceánon a közeli napokban japán támadás veszélye fenyeget. Még ezt megelőzően, november 15-én George C. Marshall tábornok, az egyesített vezérkar főnöke a vezető lapok főszerkesztői számára rendezett bizalmas tájékoztatón – diszkréciót kérve – arról informálta a sajtó képviselőit, hogy december első napjaiban japán katonai akció várható valahol a Csendes-óceán északkeleti területén.
Mindezek ismeretében több mint furcsa az a nemtörődömség, ahogyan a japán támadás vélelmezhető fő célpontjának, a Pearl Harborban állomásozó flottának a helyzetét kezelték. Marshall tábornok ugyanis nem továbbította a figyelmeztetést a csendes-óceáni flotta főparancsnoka, Husband L. Kimmel tengernagy részére.
Amikor jóval a Pearl Harbor-i támadás után Marshallt is meghallgatta a vizsgálóbizottság, erről a körülményről a tábornok azt nyilatkozta, hogy „elfelejtette” tájékoztatni Kimmelt. Ebben maradtak.
Ahogy teltek-múltak a napok, és Jamamoto repülőgép-hordozói egyre jobban megközelítették Hawaii térségét,
úgy érkeztek be az újabb és újabb információk is.
Alig két nappal a támadás előtt, december 5-én Edward Lindley Wood, Nagy-Britannia washingtoni nagykövete Roosevelt elnökkel tanácskozott a Fehér Házban.
A nagykövet és az elnök megbeszéléséről nem maradt fenn feljegyzés, de Mark Emerson Willey azt állítja Pearl Harbor: Mother of all Conspiracies (Pearl Harbor: Minden összeesküvés anyja) című könyvében, hogy a brit diplomata ismertette az elnökkel az angol külföldi hírszerzés, az MI6 jelentését, amely pontosan tartalmazta a japán támadás időpontját.
Willey állítását nem támasztja alá forrásértékű bizonyíték, az viszont tény, hogy a december 7-i támadási időpontról – még jóval korábban – Sorge is tájékoztatta Sztálint. Ezért nem lehet kizárni, hogy az MI6-nek is sikerült megszereznie a szupertitkos japán támadási terv részleteit. Afelől pedig semmi kétség nincs, hogy egy ilyen sorsdöntő információról Winston Churchill ne értesítette volna azonnal a legfőbb szövetségesét.
A japán nagykövetségen a tokiói külügyminisztérium utasításának megfelelően, december 6-án hozzáfogtak a titkos dokumentumok megsemmisítéséhez és a csomagoláshoz. A kapott utasítás szerint Nomura nagykövetnek másnap, washingtoni idő szerint 12 óra 45 perckor – még a Pearl Harbor elleni első légicsapás megkezdése előtt – kellett volna átadnia a Japán Császárság hadüzenetét Cordell Hull külügyminiszternek.
Nomura szabályszerűen bejelentkezett, és az időpontot – mivel elhalaszthatatlanul fontos ügyben kérte a sürgős találkozót – vissza is igazolták számára.
Másnap, december 7-én a nagykövet pontosan megjelent a külügyminisztériumban,
ám legnagyobb megrökönyödésére azt közölték vele, hogy még várnia kell a miniszteri audienciára. Nomura kínosan feszengve várakozott egyre sűrűbben pillantgatva az órájára, hiszen pontosan tudta, hogy miről van szó, és mi a tét.
Cordell Hull – aki végig az épületben tartózkodott – csak 13 óra 30 perckor (hawaii idő szerint reggel 8 óra 30 perckor) fogadta a nagykövetet, akkor, amikor már a második támadóhullám bombázta a hawaii hadikikötőt és katonai repülőtereket. A hadüzenet átvételekor hűvösen csak annyit közölt a megrendült nagykövettel, hogy hosszú politikusi pályafutása során még soha sem találkozott ekkora mértékű aljassággal.
A közjáték egyértelműen arra utal, hogy az amerikai vezetés tudhatott a támadás kezdő időpontjáról. A nagykövet megvárakoztatása ugyanis azt eredményezte, hogy a császári haderő még azt megelőzően lendült támadásba, hogy az amerikai külügyminiszter átvette volna a tokiói kormány hadüzenetét. Azaz a japán támadás ezáltal hadüzenet nélküli agressziónak minősült.
A Nagumó Csúicsi altengernagy parancsnoksága alatt álló repülőgép-hordozók fedélzetéről december 7-én, helyi idő szerint reggel 6 órakor startoltak el az első támadó hullám harci gépei. Jamamoto tengernagy csapásmérő flottája ekkor 340 kilométerre állomásozott a vasárnapi reggel álmos csendjébe süppedt Honolulutól.
Kimmel tengernagynak napok óta rossz előérzetei voltak, de Washington néma maradt.
Reggel fél hatkor az egyik járőröző amerikai romboló felfedezte a hadikikötő közelében ólálkodó japán törpe-tengeralattjárót, amelyet vízibombákkal el is süllyesztett. A romboló parancsnoka azonnal jelentette rádión az incidenst, de erről az életbevágóan fontos hírről Kimmel tengernagy csak egy órával később kapott értesítést.
A kikötőben a csendes-óceáni flotta nyolc csatahajója, valamint a cirkálók és a rombolók is szorosan egymás mellett horgonyoztak, ideális célpontot nyújtva a japán zuhanóbombázók és torpedóvető gépek számára.
A támadás előtti napokban a tengerészgyalogság főparancsnoka, Harold Short altábornagy – szabotázsveszélytől tartva – azt az utasítást adta, hogy a repülőtereken állomásozó harci gépeket a szélső, szétszórtan elhelyezett parkolóhelyekről középre, szorosan egymás mellé csoportosítsák át.
Részben ennek a parancsnak volt betudható, hogy a támadók 188 földön álló repülőgépet semmisíthettek meg.
Reggel, nem sokkal hét óra előtt a szolgálatot éppen leadni készülő radarkezelők felfedezték az első támadóhullám gépeit. Jelentésükre azt a megnyugtató választ kapták, hogy a gépek a San Diegóból várt B-17-es bombázók lehetnek. A japán támadás így teljesen készületlenül érte a csendes-óceáni flottát.
A két hullámban bevetett 354 japán repülő megrendítő csapást mért az amerikaiakra, 4 csatahajót, 5 cirkálót és rombolót, illetve a repülőerők jelentős részét elvesztették.
Az amerikai emberveszteség 2404 fő volt.
Az egyetlen szerencse a szerencsétlenségben, hogy a flotta három repülőgép-hordozója – amelyek Jamamoto legfőbb célpontjai voltak – Hawaiitól távol gyakorlatoztak.
Nagumó a harmadik támadóhullámot lefújta, így a kikötői berendezéseket – különösen az olajtartályokat – nem érte számottevő kár. A Pearl Harbor-i győzelem átmenetileg megnyitotta Japán útját a gyors délkelet-ázsiai terjeszkedés előtt, de háborúba állított egy olyan ellenséget, amelyet nem győzhetett le. Az Egyesült Államok december 8-i hadüzenetével teljesedett ki a második világháború. Ahogyan Jamamoto tengernagy megjegyezte, felébresztették az alvó óriást.