Alphonse Gabriel Capone Nápolyból származó olasz bevándorlók gyermekeként látta meg a napvilágot Brooklyn szegénynegyedében, 1899. január 17-én. Apja, Gabriel Caponi, aki feleségével Teresina Raiolával együtt 1894-ben érkezett az Újvilágba, azért módosította Caponéra a nevét, mert az amerikaiak csak így tudták kiejteni azt.
A kis Alphonse alkalmazkodásra képtelen agresszív természete már korán kiütközött;
első botránya hatodik osztályos általános iskolai tanulóként történt, amikor is egy szóváltás után alaposan összeverte az iskola igazgatóját.
Az incidens után természetesen nem volt maradása a tanintézményben, már egész fiatalon kénytelen volt munkát vállalni. Nem szerette az Alphonse nevet, ezért csak Al-ként szólíttatta magát. Volt kifutófiú, bolti eladó, sőt egy fegyvergyárban is dolgozott, de elviselhetetlen, kötekedő magatartása miatt mindenhonnan eltanácsolták. Mivel sehol sem tudott megmaradni, törvényszerűen sodródott a természetének sokkal jobban megfelelő alvilágba.
Az 1910-es évek egyik hírhedt New York-i bűnbandája, a Five Points Gang fogadta tagjai sorába.
A „család” feje, Frankie Yale lett az ifjú Capone példaképe, és a keresztapa is hamarosan bizalmába fogadta a mindenre elszánt fiatalembert. Érdemes megjegyezni, hogy Al legjobb gyermekkori barátjával, az ugyancsak dél-olasz gyökerekkel rendelkező Lucky Lucianóval, a 20. század később egyik leghíresebbé vált maffiafőnökével együtt lépet be Yale bűnbandájába.
Al Capone az alvilági hierarchia legalján kezdte gengszterkarrierjét, verekedést kedvelő természete és rendkívüli testi ereje miatt Yale egyik brooklyni bordélyházában lett kidobólegény.
Itt szerezte be a személyes emblémájává lett híres archegét is,
egy örömlányért kitört verekedésben. A hírhedt brooklyni huligán, Frank Gallucino rúgóskése hagyott mély nyomot Capone arcán.
Évekkel később, már országosan ismert keresztapaként az újságíróknak mindig szívesen nyilatkozó
Al Capone azzal dicsekedett, hogy sebhelyét az első világháború harcaiban szerezte.
Ebből azonban egy szó sem volt igaz. Ugyan 1917-ben, az Egyesült Államok hadba lépésének évében besorozták, ám összeférhetetlen és agresszív viselkedése miatt a szolgálatra alkalmatlannak nyilvánították, és sietve leszerelték. Miután 1918-ban megszületett a fia, Albert „Sony” Francis Capone, a család a Long Island-i Amitywille-be költözött.
Továbbra is Yale alkalmazásában állt, amikor 1919-ben két gyilkossági ügy miatt forróvá vált a talaj Capone talpa alatt; így fiával és feleségével, a tőle két évvel idősebb ír származású Mae Coughlin-nel a „legamerikaibb” városba, Chicagóba, Al Capone igazi maffiakarrierjének helyszínére költöztek. Itt John Torrio kiterjedt „családjához” (bűnszövetkezetéhez) állt be a New York-i keresztapától, Yale-től kiváló ajánlást kapott Capone.
Az új főnök nagyon sokra tartotta a rendkívül jó eszű fiatalember elszántságát és tehetségét.
Al Capone rövid idő alatt Torrio egyik legbensőbb bizalmasa és tanácsadója (consiliare) lett. 1920. január 16-án lépett életbe az Amerikai Egyesült Államok alkotmányának 18. módosítása, amely az egész szövetség területén betiltotta az alkohol előállítását, importját és forgalmazását. Az alkoholfogyasztás ettől még nem szűnt meg, mert a feketepiac hamarosan busás profitot termelve gondoskodott az illegális alkohol importról. A bűnbandák megszimatolva az óriási nyereség lehetőségét, egymással is hadakozva, igyekeztek minél nagyobb szeletet lehasítani az ígéretes piacból. Torrio is rá akart állni a szeszcsempészetre, de összeveszett az ezt ellenző és nála is nagyobb hatalmú nagybátyjával, Jim Colosimóval, ezért elhatározta, hogy elteteti láb alól a renitens nagybácsit. A feladat megszervezésével a hozzá feltétlenül hűséges consiliarét bízta meg. Al Capone kiválóan építette fel az akciót; támadhatatlan alibit szervezett Torriónak , és a rendőrség a kiterjedt nyomozás ellenére sem bukkant az által felbérelt orvgyilkos nyomára.
A Colosimo-gyilkosság sikeres lebonyolítása utána Torrio szemében még nagyobb lett Capone ázsiója, gyakorlatilag maga mellé vette egyenjogú „üzlettársnak”.
A Torrio-Capone csoport egyre nagyobb befolyásra tett szert;
a rivális bandákat vagy behódoltatták, vagy pedig likvidálták. Al Capone végig lojális maradt Torrióhoz, sohasem kérdőjelezte meg a „boss” elsőségét.
Akadt azonban egy makacsul ellenálló banda, a mindenre elszánt keménykötésű ír gengszterekből álló North Side Gang.
1924-ben évekig tartó bandaháború robbant ki a Torrio-Capone csoport és az ír bűnszövetkezet között.
Al Capone New York-i kapcsolatai felhasználásával, régi barátja, Frankie Yale segítségével végül sikerült eltenni láb alól az ír bandafőnököt, Dion O’Baniont, de várakozásuk ellenére, a csoport ettől mégsem hullott szét.
Az írek keményebb diónak bizonyultak, mint amire számítottak. Nem is maradt el a bosszú, Torrio az egyik ellene elkövetett gyilkossági kísérletben majdnem életét vesztette, és hónapokra kórházba került. 1925-ben, amikor felépülve kijött a kórházból eldöntötte, hogy visszavonul, és a hatalmat teljes egészében Caponénak adta át.
Torrio lemondásával Al Capone Chicago legerősebb, ezer főből álló maffiaszervezete élére került. Száz százalékig megbízott embereiben, akiknek nagyvonalúan mindent megadott.
Felismerte, hogy a pozíciószerzés és megtartás leghatékonyabb eszköze a korrupció.
Egyre jelentősebb vagyona lehetővé tette, hogy számos közszereplőt, köztük politikusokat és rendőri vezetőket „támogasson” bőkezűen.
Ennek köszönhetően egyre magasabb körökbe épült be, az 1920-as évek végére Al Capone Chicago egyik legismertebb arcává vált, és országos hírnévre tett szert. A nyilvánosságtól eleinte húzódozó keresztapa, később azonban felismerte a nyilvánosság és a sajtó szerepét, amelyet ugyancsak a saját céljaira használt fel.
Látványos jótékonysági programokat, köztük ingyenkonyhákat szervezett,
kivívva ezzel az utca emberének rokonszenvét . Megtanult úriember módjára viselkedni, és az előkelőségek számára szervezett partikon, bálokon joviális, visszafogott filantrópként tündökölt. Úgy tűnt, hogy senki és semmi sem állhat az útjába.
Annak ellenére, hogy egészen magas körökig értek a kapcsolatai, bőven maradtak ellenségei, akiknek komoly érdeksérelmet okozott a terjeszkedő Capone-birodalom.
Az 1920-as évek derekán számos merényletet kísérletek meg ellene,
de ezeket mindig szerencsésen túlélte. 1926-ban O’Banion emberei több gépkocsival, és a húszas évek gengsztereinek kedvenc fegyverével, Thomson géppisztolyokkal felszerelkezve váratlanul „betoppantak” Hawthrone Inn-be, Capone cicerói főhadiszállásra.
A rázúdított golyózáport ez alkalommal is sikeresen túlélte annak köszönhetően, hogy testőre még időben a földre nyomta, és ráfeküdve a saját testével védelmezte főnökét. Ellenségeit szívós eltökéltséggel fokozatosan háttérbe szorította, vagy eltetette láb alól.
Három, emberei közül kikerült árulót azonban saját kezűleg gyilkolt meg, méghozzá nem is akárhogyan. A legfőbb riválisával George „Bugs” Morannal titokban szövetkezett árulókat nekik rendezett fényes partira hívta meg.
Az oldott hangulatú estély kellős közepén előhozatta a szépen becsomagolt „ajándékot” is.
A díszdobozban egy buzogány lapult, amellyel Capone mindhárom, a testőrei által lefogott árulót agyonverte. 1929-re már csak egyetlen komoly riválisa maradt, Moran. George „Bugs” Morannak a szerelmesek napján, február 14-én állítottak csapdát. Egy jó üzlet ígéretével csalták a Lincoln Park közelében fekvő mélygarázsba. Capone emberei rendőrruhába öltözve rejtőzködtek el, majd amikor megérkezett Moran hétfős brigádja, rajtuk ütöttek. Igazoltatás és motozás ürügyén falhoz állították a mit sem sejtő rivális gengsztereket, majd egy sortűzzel valamennyiüket lekaszálták. Capone azonban nem érte el a célját, a bandafőnök ugyanis külön kocsival, pár perc késéssel érkezett a helyszínre, és meghallva a lövöldözést, kereket oldott.
A kriminalisztika történetébe Valentin-napi vérengzésként bevonult gyilkosság óriási erőket mozgatott meg.
A nyomozók eleinte úgy gondolták, hogy valódi rendőrök voltak a tettesek,
de Calvin H. Godard igazságügyi fegyverszakértő alapos vizsgálata bebizonyította, hogy nem rendőrségi fegyverekből adták le a lövéseket.
Egy évvel később a Capone-bandához tartozó profi bérgyilkos, Fred Bruke lakásán meg is találták a gyilkossághoz használt lőfegyvereket. A gyanú Al Caponéra terelődött, aki - elvállalva egy kisebb súlyú tiltott fegyverviselési vádat - rövid szabadságvesztéssel megúszta az ügyet.
A pennsylvaniai börtönben saját, antik bútorokkal berendezett cellája volt,
és a többi fogvatartottól eltérően naponta fogadhatott látogatókat, sőt a börtönigazgató irodájába is feljárhatott telefonálni.
Ilyenkor a figyelmes fősmasszer illedelmesen magára hagyta a fontos „üzleti” telefonokat lebonyolító gengsztervezért. Annak ellenére, hogy 1930-ban a városi hatóságok Chicago elsőszámú közellenségévé nyilvánították a maffiafőnököt, a számtalan gyilkosságból semmit sem sikerült rábizonyítani.
A rendőri szerveknek ötletük sem volt, hogyan buktathatnák le Chicago elhíresült keresztapáját. Végül Elmer I. Irey adóhivatali főnök javaslata szerint, a Pénzügyminisztérium ügynökei
Frank J. Wilson vezetésével kezdtek vizsgálatot a nagyhatalmú maffiafőnök ellen, adócsalás gyanújával.
Al Capone eleinte megpróbálta eltetetni láb alól Wilsont, de Torrio tanácsára, végül elállt ettől.
A szövetségi ügynökök lefoglalták Capone főkönyveit, és az ellene kezdeményezett eljárásban sikerült rábizonyítaniuk az illegális jövedelemeltitkolást. Al Caponét 1931. október 24-én adócsalás miatt végrehajtandó szabadságvesztésre ítélték.
Az atlantai fegyintézetből 1934-ben átszállították a hírhedt kaliforniai börtönszigetre, a San Francisco partjai előtt fekvő Alcatrazba.
Itt már nem bántak vele kesztyűs kézzel, akadt a fegyencek között olyan is, aki a fogvatartástól megroppant egészségű keresztapa életére tört.
Kikezeletlen szifilisze miatt félig lebénult, szabadulása után pedig súlyos pszichózis kerítette hatalmába. Soha többé nem tudott már igazán lábra állni; egy szélütés nyomán fellépő tüdőgyulladásban halt meg minden idők leghíresebb maffiózója, 1947. január 25-én.