Ma már minden viselkedéskutató tisztában van azzal, hogy a tapsolás tanult cselekvés. A kisgyerekek néha véletlenszerűen összeütik a tenyerüket (jellemzően egyéves koruk előtt), de tudatos tapsolás csak akkor lesz ebből, ha a szülők ösztönzik a csemetét, hogy folytassa. A tapsolás tehát semmiképp nem ösztönös tevékenység, és mint tanult szokás, valamikor ki kellett alakulnia.
Már a Bibliában is említik a tapsot, mint a tetszésnyilvánítás egyetemes kifejezési eszközét: a királyok könyveiben már megjelenik, ezeket pedig a Kr. e. 6. század körül vethették papírra. Az első, dátum szempontjából is biztosabb említés az ókori görögöktől származik, akik
igencsak aktív közösség voltak,
mindegy, hogy előadásokról, szónoklatokról vagy játékokról volt szó. Ha nem tetszett valami nekik, köveket és különböző tárgyakat dobáltak az előadókra, üvöltöztek, szitkozódtak, a tetszésüket pedig tapsolással nyilvánították ki.
A Római Birodalomban a Kr. e. 3. században egy komédiaíró, Plautus kifejezetten biztatta a közönségét, hogy nyilvánítsa ki véleményét a darabjaival kapcsolatban. A római nép a tapsoláson kívül csettintgetett, lóbálta a tógáját, kiabált, dobálózott - gyakorlatilag bármi olyat művelhetett, amivel kifejezhette, tetszett-e neki a darab, vagy sem. Plautus kifejezetten megkérte a színjáték után az egyik színészét, hogy elmondja: "Valete et plaudite!", azaz "Viszlát, és tapsoljanak!".