Anglia helyzete 1940-ben válságosra fordult. A levegőből a győzedelmes Luftwaffe, a tengereken pedig Dönitz admirális „szürke farkasai”, a tengeralattjárók mértek egyre megrendítőbb csapásokat a franciaországi összeomlás után egyedüliként fegyverben maradt szigetországra. Az Admiralitásnak a tengeralattjárók jelentette súlyos fenyegetés elhárítására minden rendelkezésre álló eszközt be kellett vetnie.
Megfelelő mennyiségű hadihajó hiányában haladéktalanul elrendelték, hogy az 1930-as évek közepén kifejlesztett, és óceánjáró képességekkel rendelkező „trawler” típusú halászhajókból
a továbbiakban aknaromboló és tengeralattjáró-vadász hajókat kell építeni.
Ebből a bevált civil típusból hozták létre 1939-ben a Shakesperaean hadihajó-osztályt. ( Az osztály azért kapta a Shakesperaean elnevezést, mert hajóegységeit a híres angol író egy-egy hőséről nevezték el.)
A HMS Coriolanus-t már e hajóépítési program részeként bocsátották vízre 1940. szeptember 3-án, a cochrane-i Amoas & Smith hajógyár dokkjában. A teljesen felszerelt hadihajó T-140 jelzéssel 1941. február 6-án állt a Royal Navy szolgálatába.
A mindössze 49,9 méter hosszú és 554 bruttóregiszter tonna vízkiszorítású aknaromboló hajó fegyverzetét négy, nyitott toronyba felszerelt Oerlicon gépágyú, 20 mélyvízi bomba, valamint egy, a tatfedélzeten elhelyezett csörlős aknaszedő berendezés alkotta. A HMS Coriolanus rövid pályfutása alatt több, világtörténelmi jelentőségű hadműveletben is részt vett.
1942 novemberében tagja volt például annak az inváziós flottának, amely a szövetségesek első monstre partraszállási hadműveletét, az „Operation Torch”-ot támogatta Észak-Afrikában, de szintén aktív szerepet játszott az angol-amerikai haderő 1943-as szicíliai partraszállásában, az „Operation Husky” hadműveletben.
Egyes források arra utalnak, hogy a HMS Coriolanus nem csak aknarombolóként, hanem titkos küldetésekben részt vett kémhajóként is ténykedett. Eric J. Secher szerint, aki 1941 és 1944 között haditengerészként szolgált a hajón,
a Coriolanus fedélzetére nagy teljesítményű lehallgató berendezést telepítettek,
közvetlenül a víz alatt lopakodó tengeralattjárók felkutatását célzó ASDIC készülék mellé.
1945. április végén a Joszip Broz Tito parancsnoksága alatt álló jugoszláv partizánhadsereg elfoglalta Rijekát, majd megszállta az olasz fennhatóság alatt álló Isztriai-félszigetet. A visszavonuló német csapatok
a terület kiürítése előtt több ezer tengeri aknát telepítettek a félsziget körüli vizekbe.
Az angol-amerikai haderő számára létfontosságú volt a trieszti kikötő mielőbbi birtokbavétele.
Ezért más egységekkel együtt, a HMS Coriolanus-t is a térségbe vezényelték, a tengeri aknazár felszámolása végett.
Ugyanakkor nagyon valószínű, hogy a Coriolanus fő feladata mégsem az aknaszedés volt.
Tito mindenáron szerette volna megszerezni Triesztet és környékét.
A szövetségesek között komoly konfliktust okozott Tito mohó területszerzési igénye. A szovjetek teljes mellszélességgel támogatták Tito törekvéseit,
Churchill viszont elhatározta, hogyha szükséges, akár a brit haderő bevetésével is megakadályozza Trieszt megszállását.
Churchill így emlékezik meg erről a háború utolsó napjaiban kiélesedett, nemzetközi konfliktussal fenyegető helyzetről „A második világháború” című, történelmi memoárjában:
„ Amint a német seregek kivonultak Olaszországból, Tito alakulatai gyors ütemben behatoltak Északkelet-Olaszország területére. Azt remélték, hogy elfoglalhatják azokat a körzeteket, amelyekre igényt tartottak, mindenekelőtt pedig hogy még az angol-amerikai csapatok megérkezése előtt megszállhatják Triesztet. Mi az amerikaiakkal egyetértésben nemcsak azt tökéltük el, hogy nem enegdjük meg ilyen módon rendezni a békeértekezlet előtt a határkérdést, hanem bizosítani akartuk Triesztet és remek kikötőjét, amelynek fontos szerepet szántunk Ausztria jövendőnyugati megazállási övezeteinek ellátásában.” ( Forrás: Winston S. Churchill, A második világháború, 2. kötet 615. oldal, Európa kiadó, 1989.)
E robbanásveszélyes helyzet ismeretében alaposan feltehető, hogy a HMS Coriolanus fő feladata nem az aknaszedés, hanem Tito főhadiszállásának a lehallgatása volt.
A HMS Coriolanus 1945. május 5.-én George Rundle korvettkapitány parancsnoksága alatt éppen „aknát szedett” Novigrad térségében.
A késő délelőtti órákban hatalmas robbanás hangja rázta meg a környéket.
Egy vakító villanás, és a HMS Coriolanus-t azonnal elnyelte az Adriai-tenger. Nem maradt fenn semmiféle feljegyzés az áldozatokról. A HMS Coriolanus titkait mindörökre magával vitte a hullámsírba.
A HMS Coriolanus tragédiája óta tartja magát arról a hajó fedélzetén működött titkos lehallgató-állomásról szóló hipotézis, amely a Tito-féle főhadiszállás rádióforgalmazását figyelte.
Erről azonban mind a mai napig nem került elő semmilyen történeti dokumentum,
bár az is elgondolkodtató, hogy magáról a hajóról is szinte alig maradtak fenn hiteles információk. Pedig viszonylag egyszerűen megválaszolhatónak tűnik ez a valóban izgalmas, és történeti jelentőségű kérdés; ott a roncs, nem túl nagy mélységben, csak azt kellene alaposan átvizsgálni.
A helyzet azonban nem ilyen egyszerű; a végzetes robbanás ugyanis pont a híd mögött érte a hajót, ott, ahol a rádiósszoba volt, és ami szinte teljesen megsemmisült.
A Coriolanus roncsa Novigradtól északra a nyílt tengeren fekszik, GPS koordinátái: 45 19’ 239” É, 13 23’ 406” K.
A HMS Coriolanus egyenesen, a gerincén állva fekszik a 25 méteres mélységben lévő homokos aljzaton.
Az árboc csúcsa már 11 méteren elérhető.
A roncs kutatását a nyári időszakban jelentősen megnehezíti az észak-adriai térséget ebben az évszakban jellemző gyenge látótávolság, télen, amikor kitisztul a tenger és nincs planktonvirágzás, sokkal jobb kondíciók mellett lehet megvizsgálni a hadihajó roncsát.
Az 50 méter hosszúságú hajó a viszonylag kis mélységnek köszönhetően akár már egy merüléssel is körbeúszható, azonban a hajóderék körüli szekció a robbanás okozta súlyos sérülések miatt
belülről nem deríthető fel a rengeteg eldeformálódott fémlemez és a beszakadt födém miatt,
a behatolás ugyanis még gyakorlott roncsbúvárok számára is életveszélyes vállalkozást jelent.
Az oldalsó folyosók, valamint a gépház lejárata körüli terület alaposabban is átkutatható, ám pont a rádiósszoba, az érdekes történelmi rejtély megfejtésének kulcsa nem merülhető meg.
Eddig még nem került sor a rendkívül veszélyesen eldeformálódott helyiség víz alatti távirányítású robotkamerával (ROV) történő felderítésére,de a jövőben talán ennek is elérkezik az ideje, pontot téve a történelmi rejtély megoldására. Mindenesetre, az Oerlicon gépágyúkkal felszerelt, rendkívül látványos második világháborús haditengerészeti relikvia megmerülése, igazi csemege a roncsbúvárkodás szerelmeseinek.