Ausztrália földrajzi adottságainak köszönhetően – a fajszámot tekintve – a földkerekség cápákban leggazdagabb kontinense.
A földrész méretű ország partjait két óceán mossa,
és ami a vízhőmérsékleti viszonyokat illeti, az északi és északkeleti partvidék, a pacifikus régióhoz tartozó Timor-, Arafura, illetve Korall-tenger meleg, trópusi vizei mellett Ausztrália déli partvidékén az antarktiszi áramlási rendszernek köszönhetően a hűvös, mérsékelt övi víztömegek is megtalálhatók.
A világóceánból ismert több mint 400 cápafajból (Selachiimorphes)
170 tekinthető honos fajnak az ausztrál vizekben.
Összehasonlításképpen, a föld országai közül a cápafajok számában második leggazdagabbnak számító Dél-afrikai Köztársaság atlanti- és indiai-óceáni partszakaszán „csak” 117 cápafajt írtak le eddig a tengerbiológusok, a Dél-Európát övező Földközi-tengerben pedig alig 47 faj honos.
(Nekünk, magyaroknak érdekes információ lehet, hogy a mediterrán fajok közül a hozzánk legközelebbi Adriai-tengerből 26 cápafaj ismert.)
Az Ausztráliát övező óceáni víztömegben egyaránt megtalálható a világtenger legkisebb cápafaja, az alig 27 cm hosszú, mélytengeri életmódot folytató világító törpe tüskéscápa (Squaliolus laticaudus) csakúgy, mint a földkerekség leghatalmasabb cápája és hala is egyben, az akár 16-18 méteres maximális testhosszúságot elérő és a sziláscetekhez hasonlóan planktonszűrögető érdes- vagy cetcápa (Rhincodon typus).
Zsákmányolási szokásai és testmérete alapján az emberre nézve potenciálisan veszélyesnek tartott 37 fajból
szinte az összes megtalálható a hosszú ausztráliai partszakasz mentén,
köztük a támadási statisztikák szerint legveszélyesebb nagy fehér cápa (Carcharodon carcharias),
a tigriscápa (Galeocerdo cuvier), a bikacápa (Carcharhinus leucas), az óceáni fehérfoltú cápa (Carcharhinus longimanus), vagy a homoki tigriscápa (Carcharias taurus), de más egyéb méretes fajok is,
köztük a máshol jóval ritkább, de akár a 6 méteres hosszúságot is elérő nagy pörölycápa (Sphyrna mokarran), vagy az alkalmanként több száz egyedből álló kongregációkba összeverődő nyíltvízi selyemcápa (Carcharhinus falciformis).
Ami a fajszám területi koncentrációját illeti, a keleti oldal meleg vizes partszakaszán fekvő Új-Dél Wales a listavezető;
csak e tartomány vizeiből 50 rezidens cápafaj ismert, ami egymagában több, mint például az ugyancsak gazdag élővilággal rendelkező trópusi Vörös-tenger összes, 45 cápafaja.
A hosszú évtizedekre, sőt, több mint két évszázadra visszanyúló támadási statisztikák is megerősítik, hogy számokban Ausztrália a világelső a halálos kimenetelű cápatámadások rangsorában.
A Sidney-ben működő Taronga Conservation Society tengerkutatói által gondozott Australian Shark Attack File (ASAF), azaz Ausztrál Cápatámadási Adatbank nyilvántartása szerint az országban 1791 és 2016 júniusa között,
összesen 1005 dokumentált, illetve regisztrált, nem provokált cápatámadás történt,
amelyből 234 volt halálos kimenetelű.
Az összes agresszióra vetített fatalitási ráta (a halálos esetek aránya) 30%, ami a világon a legmagasabbnak számít.
A múlt héten, illetve hétvégén történt eseteket is beleszámítva, az elmúlt két évben 10 cápatámadást regisztráltak, és ebből 8 végződött halállal.
A más területekhez képest rendkívül magasnak tekinthető ausztrál halálozási arány magyarázata, hogy a támadások túlnyomó többsége egyetlen fajhoz, a nagy fehér cápához köthető. Ez a tény további érdekes kérdéseket vet fel.
Szemben azzal, hogy a cápatámadásokról szóló hírek hátterében többnyire a fehér cápa áll, tudni kell, hogy a nagy testű fajok közül ez az egyik legritkább cápafaj.
A nagy fehér cápák életmódját kutató tengerbiológusok becslése szerint
a világtenger nagy fehér populációja 10, legfeljebb 12 ezer egyedből állhat.
Ezért önként adódik a kérdés, hogy akkor vajon miért ehhez az extrém ritka fajhoz kötődik a regisztrált támadások közel kétharmada?
A magyarázat, hogy a nagy fehér cápák a világtenger néhány pontján kis területre koncentrálódnak, és ha ezek a vidékek egybeesnek a turista-, illetve vízi rekreációs paradicsomokkal, már érthetőbbé válnak a kontójukra írt agressziók.
Ezeket a viszonylag kis, rövid partszakaszokhoz köthető területeket nevezzük hot spotnak.
A világtenger legjelentősebb nagy fehér cápa hot spotjai közül három is Ausztráliához kötődik, az Indiai-óceán partján fekvő Perth környéke, Dél-Ausztráliában a Neptune-szigetek és a Tasmán-szoros térsége, Kelet-Ausztráliában pedig Queensland tartomány partvidéke.
A világtenger további ismert hot spotjai: a Farallon-szigetek és a San Franciscói-öböl, valamint a Santa Barbara és Long Island közötti partszakasz Kaliforniában, az Egyesült Államok keleti partvidékén Massachusetts, illetve Cape Cod környéke, a Dél-afrikai Köztársaságban a fokföldi Vals-öböl, a Walker-öböl, illetve a Dyer-sziget, valamint a Mossel-öböl.
Annak ellenére, hogy a mediterrán populáció egyedszáma az elmúlt négy-öt évtizedben a földközi-tengeri nagy fehér cápák előfordulását kutató tengerbiológusok szerint mintegy 60%-al csökkent,
a Földközi-tenger még így is a negyedik-ötödik legfontosabb hot spotnak számít a világtengeren;
elsősorban a Messinai-szoros és a Tirrén-tenger vidékén sanszos az előfordulásuk.
A június 5-én, illetve május 31-én történt halálos kimenetelű támadások mellett 2014-ben és 2015-ben is több, ismétlődő nagyfehércápa-agresszió történt Perth környékén. 2012 volt a rekordév: ekkor öt halálos kimenetelű nagyfehércápa-támadás történt Nyugat-Ausztrália indiai-óceáni partszakaszán.
Az évszaki egybeesések és egyéb megfigyelések alapján is úgy tűnik, hogy a késő őszi, illetve téli időszakban (a déli féltekén ez a májustól augusztusig terjedő időszak) megnövekszik a nagy fehér cápák egyedszáma a nyugat-ausztráliai partvidéken.
Ennek okai még nem pontosan tisztázottak,
de a legnagyobb valószínűség szerint szaporodásbiológiai okokkal hozhatók összefüggésbe.
2004-ben fedezték fel, hogy az ugyancsak jelentős hot spotnak számító dél-afrikai területekről a nagy fehér cápák időszakosan Nyugat-Ausztráliába vándorolnak, átúszva az Indiai-óceánt.
A Mossel-öbölben dél-afrikai kutatók által szatellites jeladóval megjelölt, Nicole névre keresztelt nőstény nagy fehér vándorlásának pontos nyomon követése bizonyította be először a Dél-Afrika és Ausztrália közötti vándorlást.
Nicole az óceán átúszása közben nem táplálkozott,
és többnyire egyenletes, 5 km/h-s tempóban, a felszín és 90 méteres vízmélység közötti tartományban tette meg a hosszú utat.
Amire nincs magyarázat, hogy Nicole néhányszor a fajtól eddig nem ismert mélységekbe ereszkedett le rövid időre, egyszer 1 230 méterig. Az ausztrál partoknál közel három hónapot töltött el, majd visszatért a Mossel-öbölbe. Azóta más megjelölt egyedek megfigyelésével is sikerült bebizonyítani, hogy nem elszigetelt, egyedi jelenségről van szó.
A tengerbiológusok az időszakosan megnövekvő egyedszámból arra a következtetésre jutottak, hogy Nyugat-Ausztrália egyes partszakaszai a nagy fehér cápák szaporodó területei lehetnek. Perth és környéke a hosszan elnyúló lapos, homokos partvidék (ez az úgynevezett neutrális parttípus), valamint a tengerjárás keltette erős hullámok miatt rendkívül népszerű a szörfösök körében.
Nem véletlen, hogy az áldozatok túlnyomó többsége is közülük kerül ki, csakúgy, mint az idén május 31-én, illetve ezt megelőzően a 2015. július 25-én és február 9-én történt halálos kimenetelű nagyfehér-támadásoknál.
A statisztikát vizsgálva megállapítható, hogy a nem provokált támadások áldozatai között
feltűnően magas, közel kétharmados arányt képviselnek a szörfösök.
E támadások hátterét vizsgálva a cápák viselkedésbiológiájával foglalkozó kutatók többsége egyetért abban, hogy a szörfösöket ért agressziók csaknem kivétel nélkül úgynevezett prédatévesztésen alapuló támadások.
Erre az a legfőbb bizonyíték, hogy az esettanulmányok szerint
szinte mindig csak egy harapás éri az áldozatot;
a nagy fehér cápa, miután a harapással (ez a cápáknál az érzékelési mechanizmus fontos része) meggyőződött arról, hogy nem természetes, hanem „idegen” prédát fogott, elengedi az áldozatát.
Az, hogy ennek ellenére is kiemelkedően magas a halálos eredménnyel végződő támadás, a nagy fehér harapási mechanizmusára vezethető vissza.
A húsevő cápafajok közül a nagy fehér a legrobusztusabb és legnagyobb tömegű cápa, a kifejlett egyedek átlagos testhossza a hímeknél 4,2–5, 5 méter, a nőstényeknél pedig 4,8–6 méter közötti. Ismertek ennél nagyobb, 6 méternél hosszabb példányok is,ezek közül a legtöbb egyébként a Földközi-tengerből származik.
Testméretéből adódóan a nagy fehér cápa szájszélessége, illetve állkapcsa is a legnagyobb más húsevő fajokhoz képest. A faj mögött álló közel 5 és fél millió éves evolúció (a Carcharodon carcharias első ismert példányai a fosszilis bizonyítékok szerint 5,5 millió éve, a miocén időszak legvégén jelentek meg a Csendes-óceán északkeleti területén)
a nagy testű préda elejtésére alkalmas fogazatot fejlesztett ki;
a nagy fehér felső állkapcsában 26 széles, háromszög alakú és erősen fűrészezett szélű fog, az alsó állkapocsban pedig 28 keskenyebb és hegyes, ugyancsak fűrészes szélű fog ül.
Ez a fogszerkezet nagy húsdarabok kitépésére szolgál. A nagy fehér harapáskor először felemeli az orrát, és előretolja a felső állkapcsát, majd az alsó állkapcsot lefelé feszíti. Az áldozatba mélyedő fogak közül az alsó állkapocsban ülő keskenyebb fogak rögzítik a harapást, a felső állkapocs fogai pedig tépik a húst, amit az állat a feje jobbra-balra mozgatásával ér el.
A mérési eredmények szerint a nagy fehér harapásereje 1,6 tonna négyzetcentiméterenként. Egy-egy megtermettebb példány egyetlen harapással a méretes zsákmányállatból
akár 30-50 kilogrammos húsdarabot is képes kitépni.
Erre a harapási mechanizmusra vezethető vissza, hogy a prédatévesztéses támadásoknál az áldozat egyetlen harapás ellenére is belehalhat a többnyire súlyos, roncsolásos sérülésbe.
A cápák üldözése, irtása nem megfelelő válasz a támadásokra, amint az Ausztráliában már többször is megtörtént egy-egy halálos kimenetelű baleset után.
Tudomásul kell venni, hogy az óceán az ő hazájuk, ahol mi csak vendégek vagyunk. Jó vendég módjára, a házigazdák szokásaihoz illene alkalmazkodnunk, és elkerülni a vízisportokra még oly alkalmas olyan területeket , amelyet a cápák már azóta használnak, hogy az ember egyáltalán kimerészkedett volna a tengerre.