Ahhoz, hogy megértsük a „gombóc a torokban” jelenséget, először muszáj szót ejtenünk egy kicsit arról, miért sírunk, ha nagy bánat vagy hirtelen öröm ér minket. A sírás egyfajta természetes válaszreakció, ami a kutatók szerint azért alakult ki, hogy
jelezzük a környezetünknek: sebezhetőnek érezzük magunkat, és támogatásra van szükségünk.
Ez az emberi evolúció egyik fontos állomása lehetett - mégpedig azért, mert az ember kifejezetten társas lény, és ezen társak nélkül nagyon valószínű, hogy képtelen a túlélésre.
Amikor az érzelmeink eluralkodnak felettünk, az autonóm (vegetatív) idegrendszerünk működésbe lendül, és különböző önkéntelen folyamatokat indít be a testünkben. Ez az a rendszer egyébként, ami például a „harcolj vagy menekülj” ösztönt is beindítja - ehhez és az érzelmi reakciókhoz is plusz oxigénre van szüksége a szervezetnek. Ez értelemszerűen több és nagyobb belégzésekkel is jár.
Ahhoz, hogy minél több oxigén jusson a vérünkbe, az autonóm idegrendszer arra utasítja a gégefedőt (azt az apró szervet, amely felelős a nyál, a bejutó étel és a levegő szétválasztásáért a torokban), hogy
olyan sokáig maradjon nyitva, ameddig csak képes rá,
így juttatva minél több levegőt a szervezetbe.
A gombócot a torkunkban azonban nem maga a gégefedő, hanem az ezt nyitásra kényszerítő, megfeszült izmok okozzák, ezeket érzékeljük úgy, mint egy idegen testet. A jelenséget egyébként glóbuszérzésnek is nevezik, és stresszes szituációkban bárkinél kialakulhat. Ha ez a szituáció elmúlik, a „gombóc” visszahúzódik.