1918. február 27-én IV. Károly király a flotta főparancsnokát, Maximilian Njegovan tengernagyot felmentette tisztségéből, és helyére „Otrantó hősét”, Horthy Miklós ellentengernagyot nevezte ki .
A legfelsőbb kinevezés nagy felzúdulást váltott ki
a zászlóstisztek, a haditengerészet admirálisai között, hiszen az 50 éves magyar ellentengernagy rangban több admirálist is megelőzve lett az osztrák–magyar flotta főparancsnoka.
Elődjei, Njegovan és Montecuccoli tengernagyok óvatos, a nagy felszíni hajóegységek bevetésétől ódzkodó stratégiájához képest
Horthy a tisztikar fiatalabb generációját képviselte a hadiflottán belül,
akik mély elégedetlenséggel élték meg a „tétlenség éveit”.
A háború negyedik évére a pólai (ma Pula, Horvátország) és cattarói (ma Kotor, Montenegró) hadikikötőkben horgonyzó csatahajók legénységének fellazult a morálja.
A tétlenkedés és az 1917-es oroszországi bolsevik puccs után szárba szökkent kommunista agitáció hatására robbant ki 1918. február elsején a cattarói matrózlázadás.
A lázadást ugyan gyorsan felszámolták,
ám mindez jelzésértékű volt az admiralitás, valamint az uralkodó számára is,
ami végül a túlontúl erélytelennek bizonyult Njegovan tengernagy menesztéséhez vezetett.
Az agresszív és rámenős új flottafőparancsnok úgy értékelte, hogy a meglazult fegyelmi helyzetet aktív, kezdeményező módon, az addig pihentetett nagy egységek bevetésével lehet helyrerázni.
Szilárd fegyelem helyreállítására a legjobb módszernek azt tartottam, ha legénységünket harcba vetjük.
Föl kell ráznunk petyhüdtségéből azokat, akiknek a füle mellett még sohasem fütyült golyó” – emlékezett vissza Horthy az 1918 elején kialakult helyzetre. (Forrás: Horthy Miklós, Emlékirataim, Budapest, 1990, Európa História.)
Horthyt tartották az osztrák–magyar flotta egyik legtehetségesebb parancsnokának, aki rátermettségét az előző évben, 1917. május 15-én, a még korábban Winston Churchill, az Admiralitás első lordjának javaslatára lezárt Otrantói-szoros sikeres feltörésével bizonyította.
Az akkor még sorhajókapitányi rangban lévő Horthy Miklós három cirkálóból (zászlóshajója, az SMS Novara, valamint az SMS Helgoland és az SMS Saida gyorscirkálók) és két rombolóból álló kötelékével megtámadta a szorost lezáró driftereket (a tengeralattjárók elfogására hálókat vontató könnyű hajóegységeket),
majd miután 16 hajót elsüllyesztett, illetve súlyosan megrongált,
felvette a küzdelmet a Brindisiből kifutott, jelentős túlerőben lévő brit–olasz antant flottakötelékkel.
Zászlós és törzstiszti rendfokozatok a haditengerészetnél
A zászlóstiszt elnevezése abból a sok évszázados tengerészhagyományból ered, hogy az admirálisok saját, személyes zászlót húzhatnak fel vezérhajójuk árbócára, a hadilobogó mellé. A haditengerészetben az admirálisok testülete a szárazföldi hadseregek tábornoki karának felel meg. Rendfokozataik - és szárazföldi megfelelőjük - a következő:A kialakult tengeri ütközetben az SMS Novara menetképtelenné vált, és maga a kötelékparancsnok is súlyosan megsérült.
Végül az Aquila olasz romboló elsüllyesztése után, mindhárom osztrák–magyar cirkáló a Cattaróból kifutott, és a Sankt George csatahajó vezetésével teljes gőzzel közeledő felmentő kötelék védőernyője alatt, sikeresen visszatért a bevetésből.
Ezzel átmenetileg megnyílt az Adria déli kijárata a Földközi-tenger irányába,
a Monarchia hadikikötőiben állomásozó német tengeralattjárók előtt. Ám az antant később ismét lezárta a szorost.
Horthy nagyszabású haditervet dolgozott ki az Otrantói-szoros ismételt feltörésére és az antant adriai kikötőkben állomásozó egységeinek megsemmisítésére.
A terv szerint – csakúgy, mint 1917-ben - egy cirkálókból és rombolókból álló elkülönített kötelék megtámadta volna a zárat alkotó driftereket és kíséretüket, majd a második lépcsőt alkotó nehézegységek, köztük a teljes Tegetthoff-osztály, azaz a Szent István, a Prinz Eugen, a Viribus Unitis és a névadó Tegetthoff szupermodern, dreadnought típusú csatahajók, illetve a Radetzky-osztály hajói nehézlövegeikkel megsemmisítik az olasz kikötőkből felriasztott antant hadihajókat.
A Szent István volt a flotta büszkesége
A Szent István volt az első olyan modern csatahajó, amelyet egyenként három, 305 mm-es löveggel felszerelt tornyokkal láttak el. Később ez az elrendezés lett a minta a brit és az amerikai haditengerészet csatahajóinál is. Ugyancsak itt alkalmazták először az egymás mögött és felett elhelyezett ágyútornyokat. Ez utóbbi konstrukció azonban a Szent István kis merülése miatt súlyponti problémákat okozott. Többek között erre volt visszavezethető a csatahajó gyors megdőlése és végzetes átfordulása is. A hajó fő fegyverzetét a négy toronyban elhelyezett tizenkét 305 mm-es löveg alkotta. Ezen kívül 12 darab 150 mm-es, 18 darab 70 mm-es ágyúval és négy 533 mm-es torpedóvetőcsővel szerelték fel. A hajtást 12 Babock-Wilcox kazán, illetve 2 AEG gőzturbina, valamint két hajócsavar biztosította, ami 20,4 csomó (38 km/h) sebességre gyorsította fel a hajót.A haditerv sikere esetén ismét megnyílt volna az Otrantói-szoros,
és az antant Adrián állomásozó haditengerészeti erői végzetesen meggyengültek volna.
A flottafőparancsnok a merész terv végrehajtásához elnyerte az uralkodó, IV. Károly jóváhagyását.
A haditerv értelmében a hadműveletet az 1918. június 9. és június 11. közötti holdtalan éjszakákon hajtják végre, mégpedig a teljes Tegetthoff- és Radetzky-osztály bevetésével. A hadműveleti terv szerint két lépcsőben hajtották volna végre a rajtaütést.
Először a könnyű egységekből, rombolókból és cirkálókból álló rohamcsoport támadná meg a 64 kilométer széles, 76 felfegyverzett drifter, 40 brit és ausztrál romboló, valamint 36 brit, illetve amerikai tengeralattjáró-vadász által védett zárat, míg a szorostól északra a csatahajók, cirkáló és a rombolóerők
lesállást vesznek fel hét csoportra osztva,
és rajtaütnek az Anconából, illetve Brindisiből kifutó antant flottán, megsemmisítve azt.
A szinte a teljes osztrák–magyar flottát mozgósító grandiózus haditerv sikeres végrehajtása rendkívül precíz időzítést igényelt.
A csapásmérő erő gerincét alkotó Tegetthoff-osztály két egységének, a pólai hadikikötőben állomásozó Szent István, valamint a Prinz Eugen csatahajóknak június 9-én nem sokkal sötétedés előtt kellett volna kifutnia, hogy még pirkadat előtt találkozzanak Dugi Otoknál a flottafőparancsnok zászlóshajója, a Viribus Unitis és a Tegetthoff dreadnoughtokkal.
Botrányos hajókeresztelő
Régi tengerészhagyomány, hogy az újonnan vízre bocsátott hajót mindig egy hölgy kereszteli meg. A Szent István „zászlóanyja” Mária Terézia főhercegnő volt. Az 1914. januári fiumei vízrebocsátási ünnepségen Ferenc Ferdinánd főherceg trónörökösnek, úgy is, mint a császári és királyi flotta fő szemlélőjének hivatalból jelen kellett volna lennie. A magyarokat nem nagyon szívlelő főherceget mélyen felháborította, hogy Ferenc József császár elvetve az új csatahajó nevére tett javaslatát (a híres 18. századi osztrák tábornokról, Laudonról akarta elneveztetni a hajót) a magyar kérést fogadta el, hozzájárulva a csatahajó Szent István névre kereszteléséhez. Emiatt nem volt hajlandó megjelenni a Szent István vízre bocsátásán.A hadművelet azonban balszerencsésen kezdődött,
ugyanis a Szent István és a Prinz Eugen műszaki probléma miatt csak egyórás késéssel tudta elhagyni a pólai hadikikötőt.
Heinrich Seitz sorhajókapitány, kötelékparancsnok számára a késlekedés azt jelentette,
hogy már csak világosban fogják elérni a kijelölt találkozási pontot.
Ezért megparancsolta, hogy mindkét csatahajó gőzturbináiból hozzák ki a maximumot, és végig teljes gőzzel haladjanak.
Aznap, június 9-én a túlparton Luigi Rizzo korvettkapitány parancsnoksága alatt két MAS (Motoscafo Anti Sommergibile, azaz tengeralattjáró-elhárító motorcsónak) futott ki Ancona kikötőjéből. A MAS-15 és MAS-21 jelű torpedócsónakok a horvát partvidék felé vették az irányt, ahol is Lutrosnjak szigeténél vettek fel lesállást.
Június 10-én kora hajnalban Rizzo korvettkapitány éppen készült kiadni az eseménytelen portya utáni visszafordulási parancsot, ám ekkor, hajnali 3 óra 15 perckor nem messze Premuda szigetétől,
a MAS-21 szolgálatos matróza füstcsíkokat jelzett a lassan világosodó keleti horizonton.
Rizzo korvettkapitány azonnal parancsot adott, hogy forduljanak a horizont fölé magasodó füstcsíkok irányába.
Az időpont nem is lehetett volna kedvezőbb a mindenre elszánt olasz kötelékparancsnok számára; a kicsi és alacsony torpedócsónakok még a nyugati horizont jótékony sötétségébe burkolózva, illetve a tenger felszínére ülő
hajnali párát kihasználva haladtak az egyre jobban kivilágosodó keleti látóhatár irányába,
amelyen rövidesen két hatalmas, ellenséges csatahajó sötét sziluettje bontakozott ki.
Az olasz motorcsónakok helyzeti előnyüket kihasználva észrevétlenül átsiklottak a csatahajókat a kormányfél felőli oldalon kísérő (a tengerészeti szakzsargonban a kormányfél a hajók jobb oldalát jelenti) torpedónaszádok sorfalán.
Rizzo parancsnok rohamozó egységei 700 méteres távolságról indították a „halacskákat”,
azaz a motorcsónakok oldalára szerelt vetőcsövekben lapuló torpedókat.
Hajnali 3 óra 25 perckor óriási dörej tépte szét a távozó éjszaka csendjét, és a Szent István csatahajóról magas, piszkosszürke vízoszlop lövellt a magasba.
A MAS-15 mindkét kilőtt torpedója telibe találta a csatahajót.
A torpedók kilövése után Rizzo korvettkapitány parányi motorcsónakjai éles fordulót vettek, és igyekeztek meglépni a detonációtól felvert kísérőhajók bosszúja elől.
A T-76 torpedónaszád fedezte fel elsőként a menekülő olasz hajókat; és a csatasorból azonnal kiválva, szirénáit bőgetve teljes gőzzel vágtatott a támadók nyomában, hatalmas tajtékcsíkot tolva az orra előtt. Azonban még a sebes torpedónaszád sem volt képes a benzinmotorjaiknak köszönhetően 70 km/órás sebességgel száguldó torpedócsónakokat elfogni, amelyek hamarosan belevesztek a nyugati horizont hajnali homályába.
Alig öt perccel a torpedók becsapódása után a Szent István gépei teljesen leálltak,
és a vízbetöréstől tíz fokkal megdőlt a csatahajó.
A Prinz Eugen, attól tartva, hogy ellenséges tengeralattjáró tartózkodik a közelben, eltávolodott a Szent Istvántól, és vad kitérő manőverekbe kezdett a nem létező búvárnaszád elől.
Miután valamelyest lecsendesedtek a kedélyek, megpróbálták menetképessé tenni a Szent Istvánt. A hajógépészek megfeszített munkája úgy tűnt, hogy meghozza gyümölcsét, mert sikerült ismét elindítani a gépeket, és ezzel energiát termelni a szivattyúk működtetéséhez.
Seitz sorhajókapitány azt tervezte, hogy a hajó stabilizálása után, a még működő orr-segédmotorok segítségével – amelyek 4 -4,5 km/órás sebesség elérését tették lehetővé az óriás számára – a viszonylag közeli Brguljski-öböl védett és sekély vizére kormányozza a sérült csatahajót.
A gépek azonban ismét leálltak, és sem a szivattyúk, sem pedig a lékponyvák segítségével
nem sikerült feltartóztatni, illetve lelassítani a vízbetörést.
A Szent István helyzete ezzel menthetetlenné vált, a hajó ismét dőlni kezdett.
Seitz sorhajókapitány megparancsolta, hogy a súlyos, 305 milliméteres ágyúkkal felszerelt lövegtornyokat forgassák el a dőléssel ellentétes irányba, de ez sem lassította le a hajótörzs egyre aggasztóbb megdőlését. Miután a csatahajó már szinte teljesen átfordult, Heinrich Seitz kiadta a parancsot a Szent István elhagyására.
Pontban 6 óra 5 perckor az erősen megdőlt Szent István átfordult, és
a Monarchia flottájának egyik legmodernebb egységét, a magyar ipar büszkeségét bugyborékolva elnyelte a mélység.
A süllyedő csatahajó 86 tengerészt – zömükben horvátokat, de magyarokat és osztrákokat is – ragadt magával a hullámsírba.
Amikor Horthy ellentengernagy a Viribus Unitis hídján kézhez kapta a Szent István tragédiájáról szóló hírt, azonnal lefújta a hadműveletet. A terv a meglepetésen alapult, és ez a Szent István megtorpedózásával semmivé foszlott.
A flotta visszafordult, és a Monarchia vörös-fehér hadilobogója alatt többé már nem is futott ki a tengerre.
Négy hónap múlva bekövetkezett az összeomlás;
1918. október 31-én késő délután az altengernaggyá előléptetett flottafőparancsnok a Viribus Unitis fedélzetén levonatta a hadilobogót, és Horthy IV. Károly utasításának megfelelően átadta a flottát a Délszláv Nemzeti Tanács képviselőinek.
Az Osztrák-Magyar Monarchia hadiflottája teljesítette legfőbb feladatát:
korlátozott, ám többnyire sikeres akcióival és elrettentő erejével elérte, hogy az Adriai-tenger Monarchiához tartozó partvidékét nem tudta birtokba venni az ellenség.
A Szent István és a vele együtt odaveszett tengerészek Premudától nyugatra, 66 méteres mélységben alusszák örök álmukat a hullámsírban. A roncs víz alatti katonai temetőnek számít, amelyet már több közös magyar-horvát búvárexpedíció is felkeresett.