Utolsó leheletéig küzdött a halálra sebzett Bismarck
A Bismarck-osztály felszíni egységei közül megmaradt Tirpitzet, testvérhajója, a Bismarck pusztulása után jószerével már be sem vetették
Nézze meg a sporthíreket is
Iratkozzon fel hírlevelünkre Nézze meg a sporthíreket is
Csatlakozzon hozzánk közösségi oldalainkon is!
Hetvenöt éve, 1941. május 27-én reggel nyolc órakor, amikor a HMS King George V. csatahajó – John C. Tovey tengernagy, a brit üldöző hadihajó-kötelék parancsnokának zászlóshajója – hídján felfedezték az esőfüggönyből kibontakozó sérült német szupercsatahajó, a Bismarck sziluettjét, kezdetét vette az „óriások csatája”, a haditengerészet történetében az utolsó atlanti, csatahajók közötti összecsapás.
„A szárazföldön hős vagyok, de a tengeren csak egy gyáva nyúl!”
A német szárazföldi haderő irigykedve szemlélt 1940-es villámháborús diadalsorozata cselekvésre sarkallta a Kriegsmarine főnökét, Erich Raeder vezértengernagyot. Noha Karl Dönitz ellentengernagy „szürke farkasai”, a tengeralattjárók is szép sikereket zsebelhettek be 1941 kora tavaszáig, az 1935-ben Raeder kezdeményezésére elindított 10 éves flottafejlesztési program, a Z terv keretében vízre bocsátott nagy felszíni egységek nem könyvelhettek el még hadisikereket.
A tengertől irtózó Adolf Hitler amúgy is ambivalens hozzáállást tanúsított a flotta felszíni egységeivel szemben;
betegesen félt egy nagyobb hajóegység elvesztésének lehetőségétől, ami súlyos presztízsveszteséget jelentett volna a diadalmas Harmadik Birodalom számára.
Hitlert a tengeralattjárós fegyvernem kivételével amúgy sem érdekelte különösebben a haditengerészet.
A szárazföldön hős vagyok, de a tengeren csak egy gyáva nyúl”
– vallotta meg bizalmasan a Führer Raeder admirálisnak.
Raeder vezértengernagy mindenáron be akarta bizonyítani a hagyományos tengeri hadviseléstől ódzkodó Führernek, hogy a legmodernebb és félelmetes tűzerővel rendelkező német felszíni óriások a tengeralattjárókhoz méltó pusztításra képesek az Anglia életben maradását biztosító észak-atlanti konvojok között.
Raeder admirális mindenáron erőltette a bevetést
1941 márciusára körvonalazódott a „Rheinübung” kódnevű haditerv. Raeder elképzelése szerint a német felszíni flotta két legmodernebb és legnagyobb egysége, a Tirpitz és a Bismarck csatahajók, a Gneisenau és a Scharnhorst csatacirkálókkal, valamint erős rombolókíséret mellett kihajóznak az észak-atlanti vizekre, és megsemmisítik az Egyesült Államokból, illetve Kanadából Nagy-Britanniába tartó kereskedelmi konvojukat és a kísérő hadihajóikat.
Csakhogy a Bismarck testvérhajója, a Tirpitz hadrendbe állítása elhúzódott,
a Scharnhorst torpedótalálat miatt hosszabb időre szárazdokkba került,
a Gneisenau pedig ugyancsak hosszadalmasabb javításra várt, műszaki problémák miatt.
A félelmetes kötelék élére kinevezett Günter Lütjens altengernagy ezért azt javasolta a flotta főparancsnokának, hogy a májusra tervezett hadműveletet halasszák el. A több mint észszerű javaslatot azonban Raeder elutasította; mindenáron a terv szerinti időben akarta elindítani a hadműveletet.
Hitlernek rosszak voltak a megérzései
A német hadiflotta legkorszerűbb egységét, a Bismarckot 1939-ben bocsátották vízre. A saját kora egyik legmodernebb csatahajójának is számító Bismarck imponáló méretekkel, fegyverzettel és páncélvédettséggel rendelkezett.
A 251 méter hosszú és 36 méteres övszélességű, 50 000 tonna vízkiszorítású csatahajó nyolc 380 mm-es főlövege, tizenkét 150 mm-es és tizenhat 105 mm-es lövege, valamint légvédelmi fegyverzete olyan tűzerőt jelentett, amellyel akkoriban bármelyik ellenséges csatahajót legyőzhette.
A beépített Siemens turbinák 31,5 csomós (55,6 km/h-s) maximális sebességet biztosítottak a három páncélréteggel védett óriásnak, és ez a sebesség meghaladta a korabeli brit csatahajók csúcssebességét.
A Bismarck 1940. augusztus 24-én állt szolgálatba,
Gotenhafen (ma Gdynia, Lengyelország) volt az anyakikötője. A hadrendbe állítás utáni hónapokban a műszaki próbákat, valamint a lőgyakorlatokat a Balti-tengeren hajtották végre. A hatalmas csatahajón 2 221 fős tisztikar és legénység szolgált.
Horthy Miklósné volt a keresztanyja
A Tirpitz és a két csatacirkáló kiesése után az Oberkommando der Marine (Haditengerészeti Főparancsnokság, ODM) úgy döntött, hogy a Bismarck egy kétegységes kötelék vezérhajójaként, az ugyancsak vadonatúj nehézcirkáló, a Prinz Eugen kíséretében fogja végrehajtani az észak-atlanti portyát.
A Prinz Eugennek van egy érdekes magyar vonatkozása is. A hajó vízrebocsátását 1938 augusztusára, Horthy Miklós kormányzó első hivatalos németországi látogatásának időpontjára időzítették, az Osztrák-Magyar Monarchia hadiflottájának volt parancsnoka tiszteletére.
A nehézcirkáló keresztanyja Horthy Miklósné volt.
Gottenhafenben (ma Gdynia, Lengyelország) állomásozó Bismarckot 1941. május 5-én Adolf Hitler is meglátogatta. A tengertől mindig is rettegő Führert lenyűgözte a Bismarckból sugárzó erő, de rosszak voltak az előérzetei. Ennek ellenére jóváhagyta a Bismarck által vezetett portyát.
A hatalmas csatahajó a Prinz Eugen és a rombolók kíséretében 1941. május 19-én este szedte fel a horgonyt, és kifutott első, de egyben utolsó bevetésére.
Még szinte ki sem futott, máris felfedezték
A küldetés nem éppen kedvező csillagzat alatt kezdődött. Amikor ugyanis a Bismarck május 20-án a Dániát a Skandináv-félszigettől elválasztó szűk Skagerrak-szoroson kihajózott az Északi-tengerre,
a német kötelék útját a váratlanul felbukkant svéd Gottland cirkáló keresztezte.
Svédország ugyan semleges állam volt, de a cirkáló kapitánya rádión kötelességszerűen jelezte a stockholmi főparancsnokságnak az erős német kötelékkel történt találkozóját.
Az angol hírszerzés Stockholmban ténykedő ügynökei is szinte azonnal tudomást szereztek a Gottland felfedezéséről.
A német csatahajó felbukkanása hatalmas felbolydulást keltett a Royal Navy főparancsnokságán,
ezért Sir Dudley Pound flottatengernagy azonnal riadóztatta az észak-skóciai Scapa Flow kikötőjében állomásozó honi flotta két egységét, a HMS Hood csatacirkálót, a brit flotta büszkeségét, valamint a szupermodern HMS Prince of Walest, hogy haladéktalanul fussanak ki a nyílt tengerre, és fogják el a veszélyes német óriást.
Időközben a Bismarck üzemanyag-feltöltésre kikötött a norvégiai Grimstad-fjordban. A Bismarck Skagerrak-szorosban történt felfedezésétől ideges Lütjens, amikor egy nagy magasságban a fjord felett áthúzó brit felderítőgépet észleltek, meg sem várva a feltöltés befejezését, parancsot adott az azonnali kifutásra.
Az, hogy a Bismarck nem teljesen feltöltött üzemanyagtartályokkal vágott neki az észak-atlanti vizeknek, utóbb végzetes hibának bizonyult.
Felvirradt a brit oroszlán gyásznapja
Május 22-én igen zord körülmények, szakadó hózápor és sűrű köd fogadta a német köteléket az Izland és Grönland közötti Dánia-szorosban. Pechjükre az ott járőrszolgálatot teljesítő, radarral felszerelt HMS Suffolk, valamint HMS Norfolk cirkálók felfedezték a német hajókat, és azonnal továbbították pozíciójukat az Admiralitásnak.
A Scapa Flow-ból kifutott brit üldöző kötelék parancsnoka, Lancelot Holland altengernagy a HMS Hood fedélzetén kapta meg a német hajók pozícióját, így kötelékét a Dánia-szoros kijárata felé fordította.
A HMS Hood, valamint a Prince of Wales május 24-én kora reggel érte be a Bismarckot és kísérőjét a szoros kijáratánál.
A Bismarck parancsnoki hídján Lütjens altengernagy reggel fél hatkor vette az őrszemek jelzését a déli horizonton észlelt füstcsíkokról.
A német parancsnok azonnal riadót rendelt el, és teljes gőzzel megindult az ellenséges kötelék irányába, amelyet reggel hat óra körül lőtávolságra ért be.
Holland azonban megelőzte, és valamivel több, mint 26 kilométeres távolságból leadta az első sortüzet,
de a Bismarck sértetlen maradt. Schneider fregattkapitány, a Bismarck tüzérfőnöke hét és fél perc alatt öt sortüzet adott le, méterről méterre pontosítva a tűz vonalát.
A Bismarck ötödik sortüzének eldördülése után másfél perccel később hatalmas tűzgömb villant fel a ködös szürkeségbe veszett látóhatáron.
A rendkívül precízen vezetett német sortűz következtében a HMS Hood, a britek legyőzhetetlennek tartott büszkesége kettétört, és nem egészen három perc alatt a negyedórája még győzelmi reményekkel vágtató csatacirkálót - több mint 1400 emberrel a fedélzetén - elnyelte a szürke Atlanti-óceán. (A legénységből mindössze három tengerész élte túl a katasztrófát.)
Lütjens tengernagy rosszul tette, hogy nem hallgatott a kapitányára
A Hood elsüllyedése után lázas tanácskozás kezdődött a Bismarck hídján. Ernst Lindemann sorhajókapitány, a Bismarck parancsnoka
azt javasolta Lütjens altengernagynak, hogy forduljanak vissza,
végezzenek a szintén súlyosan megsérült és sebeit nyalogatva visszavonulóban lévő Prince of Walesszel, majd fussanak be valamelyik biztonságos norvég kikötőbe.
Lindemann javaslata több mint észszerű volt. A HMS Hood elsüllyesztésével a német kötelék végleg lelepleződött, és várható volt, hogy a Royal Navy nagy erőkkel indul majd az üldözésükre.
Az eredeti cél, a konvojokon történő rajtaütés a meglepetés hiányában már aligha volt teljesíthető.
A hadműveleti tervhez mereven ragaszkodó Lütjens azonban nem fogadta meg Lindemann tanácsát, hanem úgy döntött, hogy a Prinz Eugen és a Bismarck egymástól szétválva folytatja a küldetést.
Később azonban kiderült, hogy a brit hadihajókkal vívott tűzpárbaj során az egyik becsapódó gránát megrepesztette a Bismarck üzemanyagtartályát, amelyből hosszú csíkot hagyva maga után, folyamatosan szivárgott a gázolaj.
A nem teljesen feltöltött üzemanyagtartályok miatt ezért mégiscsak vissza kellett fordulni.
Lütjens altengernagy ekkor úgy döntött, hogy déli, majd keleti irányba fordulva a franciaországi Brest kikötőjébe kísérlik meg a befutást. Erre azonban már nem kerülhetett sor.
„Bármi áron pusztítsák el azt a hajót!”
A HMS Hood a brit birodalom egyik szimbóluma volt, pusztulásának híre valósággal sokkolta a szigetország közvéleményét. Ha a legyőzhetetlennek tartott csatacirkálóval alig pár perc alatt végeztek a németek, vajon milyen sors vár a kontinensről kiszorult, a Harmadik Birodalommal egyedüli európai államként küzdelemben maradó Nagy-Britanniára?
Sokakban megfogalmazódott ez a kérdés május 24-e gyászos napján. Winston Churchill, a brit háborús kabinet feje azonnal felismerte, hogy itt nem csupán egy szimpla tengeri ütközetről van szó, hanem egy súlyos lélektani kérdésről; a Brit Birodalom és a Royal Navy presztízse forgott kockán.
Bármi áron pusztítsák el azt a hajót”
– így szólt a miniszterelnök lakonikusan rövid üzenete, amelyet Sir Dudley Pound flottafőparancsnoknak küldött.
Sir Pound flottatengernagy Churchill üzenetének kézhezvétele után az összes, az észak-atlanti térségben és honi vizeken rendelkezésre álló erőt összevonta, nem törődve azzal, hogy így a konvojok ideiglenesen védtelenné válnak a „szürke farkasok” szűnni nem akaró rohamaival szemben.
Majdnem lekéste a Bismarckot a bosszúálló flotta
A „bosszúálló flottát” Sir John C. Tovey tengernagy parancsnokolta zászlóshajója, a King George V. csatahajó fedélzetéről.
A csatahajókból, nehézcirkálókból és rombolókból álló kötelékhez vezényelték a modern Ark Royal repülőgép-hordozót is.
Csakhogy a Bismarck a szó szoros értelmében ködsipkát húzott a fejére, eltűnt a britek vizslató szemei elől. Tovey tengernagy azt feltételezte, hogy a német óriás Norvégiába vonul vissza, ezért hadihajóit pont ellentétes irányba fordította, mint amerre a Bismarck valójában haladt.
Idegesítően teltek az értékes órák; Tovey tisztában volt vele, hogy minden egyes eredménytelenül elmúlt órával a Bismarck túlélési esélyei növekednek.
Végül a véletlen sietett a gondterhelt admirális segítségére,
egy járőröző hidroplán észrevette az óceán felszínén a gyanús, hosszú és opálos olajcsíkot, amely alapján azonosította a német hajót. Tovey admirálison és vezérkarán óriási megkönnyebbülés lett úrrá, de egyben rá kellett jönniük, hogy rossz irányba haladnak, és a Bismarck túl messzire került tőlük.
A brit köteléknek csak akkor lett volna esélye beérni a gyors német csatahajót, ha sikerül lelassítaniuk a futását. Ennek pedig egyetlen eszköze az Ark Royal fedélzetén állomásozó torpedóvető repülőszázad lehetett.
Az Ark Royal eligazító termében várakozó pilóták először tréfának tartották az esztelennek tűnő parancsot; az anyahajót ugyanis hatalmas hullámok táncoltatták, heves szél tombolt, a repülés megkísérlése egyenesen öngyilkosságnak tűnt.
De az ósdi küllemű, dupla szárnyas, nyitott kabinos Swordfish torpedóvető gépek mindenre elszánt pilótái átérezték, mekkora a tét.
Dülöngélő fedélzeten, heves esőben szálltak fel az anyahajó repülőfedélzetéről, és rövidesen elnyelte őket a ködös szürkeség.
A hajón maradt társaikon szomorú levertség lett úrrá, mindenkinek az volt a meggyőződése ugyanis, hogy egyiküket sem fogják viszontlátni.
Szúnyogok az elefánt ellen
Az Ark Royal torpedóvetői május 26-án, egy őrültnek látszó vállalkozásban megtalálták és megtámadták a német csatahajót. A Bismarck fedélzete valóságos lángtengerbe borult a különböző légelhárító fegyverek tüzétől. Senki sem hitte volna, hogy a lomha Swordfishek képesek lesznek a Bismarck közelébe jutni.
A kis gépek azonban halált megvető bátorsággal folytatták a rárepülést, kioldották torpedóikat, majd éles fordulóval igyekeztek kikerülni a légvédelmi gépágyúk tűzfüggönyéből.
Csodák csodájára az őrült rohamban egyetlen brit gép sem veszett oda.
A torpedók többnyire célt tévesztettek, kivéve egyet, amely pont a kormánylapátoknál robbant fel. (Egy ilyen találatnak egy a százezerhez az esélye.) A kormányszerkezet beszorult, és a Bismarck végzetesen, óriási átlón körbe-körbe kezdett el úszni.
Mivel minden kísérlet kudarcba fulladt a hiba elhárítására, Lütjens admirális és a személyzet belátták, hogy nincs menekvés. Az admirális utolsó rádióüzenetében azt közölte, hogy a végsőkig ellenállnak. Így virradt fel május 27-ének végzetes reggele.
Lesújt a brit bosszú ökle
A nyomasztó túlerőben lévő brit flottakötelék nyolc órakor nyitotta meg a tüzet, és a keményen védekező óriást szorosan körbefogva, másfél órán keresztül egymás után küldték a halálos sortüzeket. Egyik gránát csapódott be a másik után a Bismarck testébe, amelynek sorra kezdtek elhallgatni az ágyútornyai.
Délelőtt fél tízre a büszke német csatahajó a kíméletlen tűzpárbajban lángoló romhalmazzá változott. Nem sokkal délelőtt 10 óra 40 perc után, amikor a süllyedő Bismarck utolsó lövegtornya is elhallgatott,
a csatahajót elnyelték az Atlanti-óceán szürke hullámai.
Csak négyszáz lövedék és 18 becsapódó torpedó volt képes a tenger fenekére küldeni a mindhalálig küzdő rettenthetetlen csatahajót. A Bismarck pusztulását alig 118 német tengerész élte túl.
Londonban óriási örömmel és megkönnyebbüléssel fogadták a brit flotta megtépázott becsületét helyreállító diadalt.
Adolf Hitlert lesújtotta a Bismarck pusztulásának híre,
amely csak megerősítette abbéli meggyőződését, hogy Németország kizárólag a szárazföldön képes kivívni a végső győzelmet; az általa rettegett tengeren a továbbiakban csak Dönitz „szürke farkasaiban”, a tengeralattjáró-flottában maradt meg a bizodalma.
A Bismarck roncsaira a híres tengerkutató, a Titanic felfedezője, Robert D. Ballard bukkant rá 1989. június 24-én, közel 4800 méteres mélységben.
origo.hu
Azahriah hivatalosan is visszavonult
origo.hu
Megasztár: megvan a 13. döntős
metropol.hu
Csak kenyérért ugrott be a boltba, örökre megváltozott a gyári munkás élete
vg.hu
Mozog a Kárpát-medence: több száz földrengést regisztráltak
ripost.hu
Apa-lánya csapat fejtette meg a Marsról jött üzenetet
mandiner.hu
Kiderült: Magyarország a leginkább Trump-párti uniós tagország
origo.hu
Trump Harris ellen: ezekben az államokban dől el az amerikai elnökválasztás
origo.hu
Bemutatkozott az új Suzuki e-Vitara
origo.hu
Megtörtént: összecsaptak az ukrán és az észak-koreai katonák
origo.hu
Forgács Gábor élete képekben
origo.hu
