„Higgye el, Lang, a partraszállás első huszonnégy órája döntő lesz… Németország sorsa akkor dől el … a szövetségeseknek is, a németeknek is az lesz a leghosszabb nap.”
(Erwin Rommel német vezértábornagy a segédtisztjének, 1944. április 22-én)
Pontosan 72 éve, 1944. június 6-án vette kezdetét az Overlord-hadművelet, vagy ismertebb nevén a normandiai partraszállás.
A D-Day volt a világtörténelem legnagyobb partraszálló hadművelete,
amelynek csak az első hullámában mintegy 175 000 katona, 1500 harckocsi, 10 000 gépjármű és 3000 nehézlöveg partra szállítását tervezték a szövetségesek.
Az angol–amerikai expedíciós haderő összlétszáma megközelítette a 3 millió főt. Úgy tűnt, hogy nincs erő, amely e hatalmas inváziós armada partraszállását megakadályozhatná.
A szövetséges vezérkart azonban idegesítő kétségek gyötörték.
1944. június 6-ának szeles, esős kora reggelében ugyanúgy benne volt a történelem legnagyobb győzelmének az esélye, mint a legmegsemmisítőbb kudarcáé.
A „leghosszabb nap” kezdete még 1943 januárjára nyúlik vissza. Roosevelt amerikai elnök és Winston Churchill, a brit háborús kabinet feje ugyanis casablancai találkozójukon állapodtak meg az európai második front megnyitásáról.
A náci Németországgal 1941. június 22. óta hadban álló Szovjetunió teljhatalmú diktátora, Joszif V. Sztálin,
már 1942 tavasza óta erélyesen követelte a szovjet haderőt tehermentesítő második európai front megnyitását.
Az angolszász szövetségesek vezetői 1944 májusára tervezték a második front hadműveleteinek megindítását.
Churchill eredetileg az 1943 júniusában végrehajtott szicíliai szövetséges partraszállást szerette volna a „Németország lágy alsótestébe harapó” második európai fronttá felfejleszteni. Elképzelése szerint Olaszország háborúból történt kiütése után
a szövetséges haderő az úgynevezett ljubljanai résen át Ausztria és Magyarország területére hatolva fejlődött volna fel
a Dél-Németországból Berlin felé nyomuló végső offenzívára.
A brit miniszterelnök tisztán látta, hogy a sztálini Szovjetunió az 1943 nyarától kialakult egyértelmű hadászati fölényét nemcsak a német haderő legyőzésére,
hanem európai befolyásának kiterjesztésére is fel akarja használni.
A churchilli terv nemcsak a német nemzetiszocialista rendszer megdöntését, hanem a szuronyokkal megvalósított európai szovjet befolyás elreteszelését is fontos prioritásnak tekintette.
Sztálin azonban rögtön felismerte Churchill törekvéseinek „szovjetellenes” élét, és Roosevelt támogatását elnyerve sikerült is levetetnie a napirendről a szövetségesek balkáni partraszállásának tervét. A „három nagy” 1943. november végi teheráni találkozóján végleg eldőlt, hogy az angolszász szövetségesek Nyugat-Európából indítanak támadást a Harmadik Birodalom ellen.
Ennek szellemében 1943 decemberében Roosevelt amerikai elnök Dwight D. Eisenhower hadseregtábornokot nevezte ki a szövetséges erők főparancsnokának.
A partra szálló erők parancsnoki posztjára kinevezett Bernard Law Montgomery brit tábornagy, „El-Alamein oroszlánja” azonban nem tartotta megfelelőnek az amerikai vezérkari tisztek által előzetesen kidolgozott terveket.
A brit tábornagy fejében még eleven emlékként élt az 1942-es dieppe-i partraszállási kísérlet csúfos kudarca.
Montgomery nem hitt a kis területre koncentrált erők támadásának sikerében,
a megerősített kikötő (Pas de Calais) elleni támadás lehetőségét pedig egyenesen öngyilkossági kísérletnek tartotta.
A Montgomery tábornagy által kidolgozott terv szerint majdnem 90 kilométer szélességben, öt partszakaszon és a legkézenfekvőbbnek tűnő helyszín,
Calais térsége helyett Normandiában rohamozza meg a német védelmi állásokat az inváziós haderő.
Ahhoz, hogy a tervezett hadműveletet a siker esélyével lehessen végrehajtani, komoly technikai problémákat kellett leküzdeniük a szövetségeseknek.
Montgomery a dieppe-i fiaskó okán tisztában volt azzal, hogy nehézfegyverzet nélkül a támadók elfogadhatatlanul súlyos veszteséget szenvednének el az invázió legkritikusabb pillanatában, amikor a kétéltű szállítójárműveikről a partra lépnek.
A harckocsikkal kapcsolatos problémákat Percy Hobart brit vezérőrnagy oldotta meg. Így például a „Bobbin” páncélos képes volt egy hosszú felcsévélhető acélszőnyeget maga elé teríteni, hogy ne süppedjen a fövenybe, a „Churchill” harckocsit pedig 9 méteres lecsapható híddal szerelték fel.
A gondos technikai előkészületeknek meglett az eredménye: a brit inváziós erők veszteségei sokkal kisebbek voltak, mint az angolok „képtelen ötletein” nevetgélő amerikaiaknak.
A másik oldal is lázasan mérlegelte a lehetőségeket. A hírszerzői jelentések alapján
a németek már 1943 vége óta tudták, hogy küszöbön áll a szövetségesek franciaországi partraszállása.
A nagy kérdés csak az volt, hogy vajon hol? A szövetséges vezérkar a németek megtévesztésére külön hadműveletet dolgozott ki.
A „Fortitude” kódnevű művelettel óhajtották elhitetni az ellenséggel, hogy a partraszállás – ahogyan azt a német főparancsnokság, az Oberkommando der Wehrmacht (OKW) legfőbb stratégái is eredetileg gondolták –, Pas de Calais térségében lesz.
A megtévesztés részeként Dover közelében furnérból és gumiból épített tankhaderőt, Kent grófság területén pedig egy amerikai fantom hadsereget állítottak fel, és intenzíven bombázták a Calais környéki vasútvonalakat is.
A német nyugati hadseregcsoport főparancsnoka, Gerd von Rundstedt vezértábornagy szentül hitte, hogy a szövetségesek Calais térségében fognak partra szállni.
A mogorva és arisztokratikus porosz tábornaggyal szemben a legfőbb főparancsnok, Adolf Hitler – akinek katonai képességeit Von Rundstedt nem sokra becsülte, és bizalmas baráti körben csak „hülye cseh káplár”-ként emlegette – intuíciói alapján úgy vélte, hogy a szövetséges haderő Normandiában kísérli meg a partraszállást.
Az egyik legtehetségesebb német stratégának, Erwin Rommel vezértábornagynak is az volt a határozott meggyőződése, hogy az angolszász szövetségesek nem Pas de Calais-nél, hanem a normandiai partvidéken fogják végrehajtani az inváziós partraszállást.
Az OKW hadműveleti főtisztjei, élükön Alfred Jodl vezérezredessel, vezérkari főnökkel, azonban egységesen Von Rundstedt koncepcióját osztották. Parázs viták után a Führer – szokásától eltérően – most kivételesen hagyta, hogy Von Rundstedt és tábornokai lebeszéljék a német erők normandiai összpontosításáról.
Talán az egész D-Day másként sül el, ha ekkor Hitler nem a tábornokokra, hanem az intuícióira hallgat.
A németek számára további súlyos dilemmát jelentett, hogy hol helyezzék el a keleti front poklában felemésztett tartalékok miatt erősen megfogyatkozott létszámú nyugati haderejüket. Erwin Rommel vezértábornagy szerint csak egyetlen lehetőség kínálkozott a szövetséges invázió visszaverésére:
ha a páncélos erők koncentrált támadásával még a parton rajtaütnek az angolszász csapatokon,
és visszaszorítják őket a tengerbe.
A tábornagy ezért azt javasolta,
hogy minél előbb vonják össze a nyugati hadszíntér páncélos erőit Normandia térségében.
További indokként azzal támasztotta alá a javaslatát, hogy az invázió után a partraszállás térségétől távol állomásozó német magasabb egységeket a hadszíntérre vonulás közben a nyomasztó fölényben lévő szövetséges légierő fogja megsemmisíteni még azt megelőzően, hogy harcba tudnának bocsátkozni.
Von Rundstedt – Rommel javaslatával szemben –, nem látott lehetőséget a szövetségesek tengerparti feltartóztatására,
és a haderő partoktól távoli elhelyezését gondolta a legjobb megoldásnak.
Érvelése szerint csak a partraszállással válik nyilvánvalóvá, hogy hová kell vezényelni a csapatokat.
Hitler ebben is Von Rundstedt javaslatát fogadta el. Mint később bebizonyosodott, Rommel tábornagynak volt igaza, és javaslatának elvetéséért súlyos, végzetesnek bizonyult árat fizettek a németek.
1944.június 4-én és 5-én viharos idő tombolt a La Manche csatorna térségében. A szövetséges főparancsnokság angliai főhadiszállásán ideges hangulat uralkodott.
Ha ugyanis az időjárás miatt elhalasztják a hosszas előkészületekkel összevont, és már a hajókon várakozó inváziós haderő elindítását, legalább négy hét késedelmet szenvednek el.
(A franciaországi invázió napjának meghatározásában sok minden egyéb mellett fontos szerepet játszott a hold fázisa is, mivel a partraszállásnak a legalacsonyabb apályszint mellett kellett megtörténnie.) Az Overlord hadművelet elhalasztása azzal a kockázattal járt volna, hogy a németek átlátnak a szitán, és a tényleges inváziós partszakaszon vonják össze erőiket.
Ezért hosszas tépelődés után
Eisenhower tábornok a rossz idő ellenére is kiadta az indulási parancsot.
Június 5-én a Csatorna túloldalán a német védelem fellélegzett. A tisztikar a pocsék időjárás miatt biztosra vette, hogy a közeli napokban már nem várható az invázió. Maga Rommel vezértábornagy is így látta, ezért június 5-én rövid szabadságra Németországba utazott.
A mit sem sejtő németek várakozásával szemben a D-Day 1944. június 6-án alig negyedórával éjfél után vette kezdetét, az amerikai 82. és 101. légi szállítású hadosztály deszantos erőinek földet érésével.
A szövetséges erők fedezetét ellátó flotta csatahajói és cirkálói által végrehajtott hosszú tüzérségi előkészítés után reggel 6 óra 20-kor, az inváziós erők első hullámának partraszállásával kezdetét vette a szövetséges roham az „Atlanti-fal” betonbunkereiben kuporgó, megdöbbent német erők ellen.
Az 1. amerikai hadsereg inváziós alakulatainak a hadműveleti tervben a Utah és a – hírhedtté vált – Omaha fedőnevű, mintegy 30 kilométer széles szakaszon kellett partra szállniuk,
hogy 6-10 kilométer széles hídfőt építsenek ki, és egyesüljenek a ledobott ejtőernyős egységekkel,
még az invázió első napján.
A brit 2. hadsereg Caentől északra, a Gold, a Sword és a Juno szakaszokon szállt partra. Az angol inváziós hadosztályoknak még a partraszállás első napján meg kellett szállniuk a Bayeux–Caen–Cabourg terepszakaszt, majd páncélostámadást indítani a német főerők lekötésére abból a célból, hogy az 1. amerikai hadsereg felfejlődhessen.
A szövetséges invázió meglepetésszerűen érte a németeket,
a leghevesebb ellenállásra az Omaha partszakaszon került sor, ahol a betonfedezékekbe rejtett tüzérség és a géppuskafészkek sokáig a parthoz szegezték az amerikaiakat, véres rendet vágva soraikban.
Az első inváziós nap legfőbb célját elérték a szövetségesek, és sikerült hídfőket kiépíteniük a normandiai partszakaszon.
Az invázió elleplezésével kapcsolatos angolszász megtévesztő hadművelet kiválóan sikerült. Amikor június 6-án kora reggel befutottak az első hírek a szövetségesek normandiai inváziójáról az OKW berlini központjába, a vezérkar megtévesztő akciónak értékelte a partraszállást, és
nem engedélyezte a partvonaltól távol állomásozó páncéloshadosztályok azonnali térségbe vezénylését,
sőt azt sem tartották szükségesnek, hogy a hajnalba nyúlt tanácskozás után még alvó Hitlert felébresszék.
Késő délutánra, amikor a németek felocsúdtak, már minden elveszett, és a szövetségesek szilárdan megvetették lábukat a normandiai fövenyen. Bekövetkezett az, amit Rommel megjósolt; a normandiai hadszíntérre vonuló német páncélososzlopokat az angol–amerikai légierő szűnni nem akaró rácsapásai éppen a kritikus órákban akadályozták meg abban,
hogy még a parton indítsanak ellentámadást a szövetségesek ellen,
és az inváziós erőket visszaszorítsák a tengerbe.
Június 6-ával vette kezdetét az „igazi Ryan közlegények” drámai története.